Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Régi szakácsok emlékezete

A SZERKESZTŐ POSTÁJA Máté János Budapest, XII., Kiss János alt. u. SS- Köszönjük levelét s egyszersmind restelkedve igazítjuk helyre a novemberi szám címlapjának szövegét, mely helyesen így hangzik: A ferencesek gótikus templomának romjai a Margitszigeten. Mivel címlaptervünkben a margitszigeti, tiszta románstílusú premontrei kápolnáról készült fotó is szerepelt, sajnálatosan annak aláírása került a lapba (bár az is helytelenül, mert „épületmaradványok" helyett „falmaradványokról" lehet csak beszélni az 1932-ben restaurált kápolna esetében). Nemcsak öntől, de minden olvasónktól szíves elnézést kérünk a felületes szövegellenőrzésért. Dr. Seenger Ervin, Kiscelli Múzeum. Mándi Éva „A kék láng" című Írásához (1969. rí. sz.) fűzött helyreigazítását az alábbiakban közöljük: „A Kerepesi út nem a Belvárosból vezetett a Rókus kórházig, hanem a mai Kiskörúttól a mai Baross térig — tehát jóval a kórházon túl. És hol volt még 1856-ban a Keleti «indóház »? A 16. oldal felső képének aláírása sem pontos, ui. 1935-ben a mai Köztársaság teret Tisza Kálmán térnek nevezték (1903 óta)." Ezúton köszönjük meg, hogy — mint Ö11 is írja: különös tekintettel a kerületi vetélkedőkre — kiigazította a téves adatokat. Sebők Lajos Budapest, VIII. Teleki László tér 10. Kedves sorait köszönjük; Szabó Sándor cikkírónknak pedig tolmácsoltuk elismerését. A Deák Antalra vonatkozó közlésére felhívjuk a történészek figyelmét: „A Nemzeti Panteonról megjelent cikk szerzője azon tűnődik, ki lehetett az a Deák Antal, akit Széchenyi a Panteonba helyezett volna el. A Kerepesi temetőben nekem feltűnt egy síremlék; kb. a Vörösmarty és a Ganz-féle síremlék között, a Mező Imre útnak háttal, a fal melletti sírboltok egyikében van eltemetve egy Deák Antal. Ugyan jóval fiatalabb Széchenyinél (1814-től 1864-ig élt), de elképzelhető, hogy a 40-es években már szerzett olyan érdemeket, melyekért őt Széchenyi nagyra értékelte." Kécsi Ferenc Budapest, VIII., Rákóczi út 69. „Teret kér a legforgalmasabb útvonal" című írását s a benne foglalt konkrét javaslatot a Fővárosi Tanács városrendezési és építésügyi osztályvezetőjével megvitattuk. Javaslata már mindenképpen elkésett, mert a szóbanforgó — az Otthon Áruház melletti s a Rákóczi út 66. sz. közötti — telekre, az elfogadott tervek szerint, két nagy külkereskedelmi irodaház épül, a földszinten valószínűleg élelmíszeráruházzal, ületve egy autószalonnal. „Vigasztalásul" talán annyit, hogy éppen a Rákóczi út nagy járműforgalma miatt itt úgy sem lehetne kellő nyugalmat és biztonságot nyújtani a gyerekeknek s a pihennivágyó öregeknek — marad egyelőre a néhány percre levő Almási tér és a Rózsák tere, illetve a túloldalon az igazán szép és tágas Köztársaság tér. Tudtunkkal az építési engedélyt is kiadták már, pusztán pénzügyi okokból nem került még sor a szanálások és az építkezés megkezdésére. — Másik írásában derekasan megvédte a Bajcsy-Zsilinszky utat az arról megjelent cikk kapcsán (Bába Mihály: Az én utcám, 1969. II. sz.). Észrevételeit közöltük a cikk szerzőjével, valamint megküldtük az V. és VI. kerületi tanács illetékeseinek. Végezetül szeretnénk megköszönni mindkét beküldött dolgozatát, mert azok minden sorából érződik, mennyire szereti ezt a várost és szívén viseli, éber figyelemmel követi a városkép formálásának minden mozzanatát. Szigeti Andor, az V. ker. Vendéglátóipari Vállalat igazgatója, ön is sérelmezi Bába Mihály azon sorait, melyekben elmarasztalja a Bajcsy-Zsilinszky út és Kálmán utca sarkán álló talponálló körüli állapotokat. Idézünk leveléből: „Ügy hiszem, hogy a cikkíró régen járhatott „az én utcám"-ban: ugyanis ezt a vendéglátóipari egységet rendbehoztuk, átalakítottuk." Miután nem áll módunkban ellenőrizni, hogy a valóban nemrégiben renovált helyiségből lehet-e „kitántorgó részegeket" látni vagy sem — ez inkább múlik az italt mérők szigorúságán, semmint a frissen mázolt falakon —, így a vitát eldönteni nem tudjuk. Ha mégis Bába Mihály tévedett, úgy az ön helyreigazító sorainak csak örülni tudunk. Dr. Szatmári Antal kandidátus, Budapest. Érdekes fejtegetéseiből, melyek a rákosmezei országgyűlések helyének pontos meghatározásáról szólnak, az alábbiakban idézünk: „Mostanában három kerület — mindenekelőtt a Rákos-szóval kezdődőek — vetélkedik-vitázik arról, hogy a Nagyrákos mező melyik részén folytak le a hajdani országgyűlések. Nos, a vita eldöntésekor a természetföldrajzi tényezőket sem lehet szem elől téveszteni. A Duna medrének szabályozása előtt majd minden évben víz alatt állt Rákosmező — márpedig mocsarakban országgyűlést tartani semmiképpen nem lehetett. A máig is létező helynevek közül a Királydomb arról tanúskodik, hogy a gyűlésre érkező urak szállásai a szárazabb, dombosabb helyen voltak, míg az állatok legeltetésére-itatására természetesen megfeleltek a patakmedrek. A „Budapest természeti képe" című mű (Akadémiai Kiadó, 1958.; igen sok helyen ad döntő bizonyítékot arról, hogy az országgyűlés helye a kőbányai száraz dombok sorozatában volt. A kőbányai Óhegy a Gellértheggyel áll majdnem egy magasságban; a pesti mocsaras patakvölgyek helyett ez volt a biztonságos lakóhely, az év minden szakában. Az országgyűlések tehát csakis a mai Kőbánya dombjain lehettek." Köszönjük levelét. A Vasarelv-kiállítás Vasarelynek — Vásárhelyi Győzőnek — sikere volt Pesten. A közönség tódult a Műcsarnok kiállítására, a vendégkönyv megtelt magasztaló bejegyzésekkel, s azok, akik az efféle tárlatokra botránkozni járnak, alig hagytak benne nyomot. Vasarelynek tagadhatatlanul sikere volt. Kevésbé volt szerencséje pesti kritikusaival. Két véglet kapott hangot. Az egyik, Vasarely művészetének elemzése helyett, e művészet filozófiáját próbálta fejtegetni, ami persze nem fölösleges, de magában véve, műelemzés nélkül, nem sokat ér, nem segíti a közönséget tájékozódásában. Csábította erre a kritikusokat maga Vasarely is, művészetéről adott nyilatkozataival. A másik véglet azért mondott le a művek elemző értelmezéséről, mert felfogása szerint nincs is azokban semmi értelmezni való, a szép látvány automatikus örömével szolgálnak, minden nehézség, minden gondolati erőfeszítés nélkül birtokba vehetők. Valamennyi kritikus elismerte Vasarely jelentőségét, művészetének értékét, a mű — és különösen a közönség — mégis rosszul járt. Magáról a kiállításról alig esett érdemben szó. Pedig az alkalom maga kínálta magát: Vasarely műveiből még sosem, másutt sem rendeztek ilyen átfogó, a megtett útra visszatekintő kiállítást. Irthattuk a kezdeteket: a korai, még figurális kompozíciókat, kissé életidegen, szikár vonalrajzukkal, ritkábban egy-egy derűsebb, játékos ötletükkel; láthattuk a szürrealizmusból való gyors kibontakozás lépéseit, azt is, amit maga a művész a „téves utak" korszakának minősít, némileg kacér önkritikával, vagyis fitogtatott szigorral és igazságtalanul, hiszen e korszak is termett a későbbi érett alkotásokhoz méltó műveket, egy-egy szép képszerkezetet, immár az absztrakció törvényeit és lehetőségeit kuntva; láthattuk a híres zebra-képeket, melyeken az absztrahálás folyamatát és lényegét tanulmányozhatjuk, azt, hogy Vasarely művészete minden, csak nem formabontó, tudniillik éppen az ellenkezője: formateremtő. Szükséges és jó volt látnunk mindezen előzményeket, hogy megértsük Vasarely újabb, kiteljesedett s alkalmasint immár végleges stílusát, op-art művészetét, melyet csak jobb híján nevezünk így, hiszen az optikai lehetőségek, csalafinta játékok vagy akár trükkök alkalmazása csupán technika, csupán eszköz, mely tartalom és szándék szolgálatában áll Mi ez a tartalom és mi ez a szándék ? A kristályformákat, játékkockákat, kávésbögre-pöttyöket vagy grandiózus épülettömböket idéző konstrukciók, a négyzetek és körök geometrikus szem-csapdái; a színek tudományosan kiszámított crescendói az első szerény hangvilla-rezdüléstől a megmagyarázhatatlan belső izzásig, mely mintegy önálló fényforrássá változtatja képeit; a formák és színek ötszörös-hatszoros ellentétei és permutációi: mindez csak dekoráció volna, iparművészeti ötletek kísérleti műhelye, ahogy — kicsinylően is -- nem egyszer mondják ? Egy élményem fölidézésével válaszolhatok. A velencei Guggenheim Múzeumban elemi erővel hatott rám a XX. század remekműveinek sorozata, a Chiricók és Chagallok, a Hans Arpok és Max Emstek művészete. Nyugtalanító, zaklató volt ez a hatás; Picasso szőrös szörnyetegeit láttam, a szürrealisták vacogtató vízióit, kétségbeesett kiáltások és keserves kérdések gesztusait: a XX. századot. Abban a termecskében aztán, mely Vasarely műveit foglalta magában, egyszerre fölengedett feszültségem, harmóniával találkoztam, derű és megnyugvás szállt rám. Akkor értettem meg: Vasarely művészete a harmóniáért van, a harmóniát keresi, a harmóniát előlegezi a XX. században. Harmóniát, de nem a hazug idillét; rendet, de nem az erőszakét. Rendje a legszebb emberi tulajdonságé, az értelemé; harmóniája kiküzdött harmónia, nem is titkolja küzdelmeit s a leselkedő veszélyeket: itt ez a négyzetes kompozíció megbillen, amott a csillogó fémkocka a maga geometrikus méltóságában csak egyik sarkára támaszkodik. Harmónia mégis, kiküzdött derű. Utópia ez, századunkban? Az, persze; de szükség van serkentő utópiákra, s „jaj a nemzetnek, mely nem teremt utópiákat" írta egy nagyon okos, múlt századi francia író. Lukácsy Sándor 42