Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Ábrahám Kálmán: Metró a Deák tértől a Déli pályaudvarig

Veszprémi Miklós Külvárosban élni (MINŐSÉG?) A párbeszédhez -mellékzöngéjével együtt — már hozzászoktam : „Hol laksz?" „Csepelen." „Olyan messze?" „Nincs messze." „Lehet. De akkor is a külvárosban" . . . S embere válogatja, ki miféle füstös-elhanyagolt sikátor-negyedet képzel maga elé. Kóbor kutyákkal, bizonytalan külsejű alakokkal, szutykos gyerekekkel. Akikkel esténként jobb nem találkozni. Mert a kihalt utcák sejtelmesen sötétek: sok minden megtörténhet. . . A fantázia, persze, naiv. S főleg elmaradott: a harminc-negyven évvel ezelőtti valóság víziójába kapaszkodik. Tehát mosolyogni illenék rajta ? Nemigen. Hiszen a kép jónéhány mozzanata reális. A külvárosok javarészt valóban füstszagúak. A házakat piszkosszürkére festette a korom. Az utcák szűkösek és tekervényesek. Világításuk csakugyan ósdi. S foghíjas: a mai srácok sem kevésbé kímélik a villanykörtéket, mint a hajdaniak. De a kóbor kutyák és a bizonytalan külsejű alakok immár regényfigurákká váltak. A szutykos gyerekekkel együtt. Ha pedig a Klauzál téri, a Népstadion környéki, a Szent István parki galerire gondolok, akkor nem alaptalanul állapíthatom meg: esetenként a Belváros is lehet nyugtalanító. Elfogult volnék? Bizonyára. Harminchat évemből harmincat külvárosban éltem. Az első tízet a mai XVII. kerületben, Sashalmon, a többit Csepelen. Érthető, hogy számomra természetessé lett az élet a földszintes házak között. Sőt, néhány szokásom, életritmusom egy-két jellemzője arra figyelmeztet: a külvárosi élet maradandó nyomokat hagy az emberben. Akkor kezdtem rájönni erre, amikor hatéves belvárosi albérleteskedés után visszaköltöztem Csepelre. Magamban mindig megmosolyogtam anyámat, mert cerberusként őrizte a szobaküszöböt: utcai cipőben nem volt szabad belépni. (Kivéve, persze, a vendégeket.) A köznapi élet a konyhában zajlott. Nem volt nehéz fölfedezni emögött a nagyszoba ünnepélyességén alapuló vidéki életmód hajszálereit. A feleségemmel együtt meg voltunk győződve arról, hogy pusztán lakásrendezés kérdése: túltesszük-e magunkat a föntieken. Azaz arra használjuk-e a lakás legtágasabb részét, amire való: éljünk benne, köznapimód kényelmesen, cipőlevételi tilalmak, s hasonló feszélyezések nélkül. A szoba melletti konyha — amelynek ajtaja az udvarra nyílik — fölöslegesen tágas: kitűnő előszoba; főzni az éléskamrából átalakított főzőfülkében is lehet. „Újmódi" lakberendezési rendszerünk Achilles-sarka azonban az első esőzés után nyilvánvalóvá lett: az udvariutcai sártenger nyoma igen rosszul festett a szobaszőnyegeken. (A lábtörlés-sárkaparás csupán árnyalatnyi különbséget okozott: a nagyja kívülrekedt, a finomabb sárréteg néhány óra múlva látszik, amikor — megszárad . ..) A dolog ősszel válik végképp bosszantóvá. Ki szeret — s főként ki győz — naponta takarítani ? Inkább hozzászokik a „házi" és „udvari" cipőhöz. S miközben minduntalan a cipőcserével ügyetlenkedik az ajtó előtt, eszébe jut: tulajdonképpen „modern" változatban ugyanazt a szokást honosította meg, amiért az anyját megmosolyogta . . . Mindez apróság? Kétségkívül. Tehát nemigen lehet messzemenő következtetést levonni az idézett példából. Mégis érdemes elgondolkozni rajta: csöppben a tenger. Aligha teljesen véletlen ugyanis, hogy mégsem lehet kitérni — a külvárosi életkörülmények miatt! — a tegnapi életmód mégoly kevéssé számottevő mozzanata elől. Az ember akaratától függetlenül. Pontosabban — a föntiek tanúsága szerint — akarata ellenére! S ha egy-két hónap után a „cipőcsere" kérdésében engedékenységre kényszerül az ember, akkor mi lesz néhány év múlva? Ki tudná körvonalazni a külvárosi életkörülmények kihatásának határvonalát ? Csupán a szokásokat alakítják-e át, vagy ez csak a kezdet ? Ki tudná megmondani, milyen mértékben hatnak a szóban forgó körülmények a gondolkozásra, az ítélkezésre? S hosszú távon okozhatnak-e minőségi különbséget ? Avagy korántsem ? . . . (KLÍMA) A kérdések, s a fönt említettek sugallta következtetés egyértelmű: a szellemiség külvárosiassága elválaszthatatlan az életmód külvárosiasságától. összhangban áll ezzel a közhit is: külvárosi? külvárosias? — kell-e magyarázni e jelzők megtestesítette értékítéletet ? Aligha. A külvárosi utca, a külvárosi kirakat, a külvárosi szokás, a külvárosias megoldás — minősítés. S mégcsak nem is szélsőséges, hiszen egy fokkal kevésbé megbélyegző, mint például a vidékies jelző. Ismét a harminc-negyven évvel ezelőtti külváros-kép kísért — ezúttal szellemi síkon? Tagadhatatlanul. Tehát a cáfolat újra kézenfekvő: hol van már a hajdani külvárosiasság ? De a cáfolat nem megnyugtató. Bár az évtizedekkel ezelőtti nyomok fölfedezéséhez nem szükséges különösebb éleslátás. Akár életfelfogásról, akár utcaképről van szó. Élesen emlékszem azonban azokra az évekre is, amikor eretnekségnek számított kétségbe vonni a munkáskülvárosok szellemi ítélkezésének helyességét. Emlékszem a csepeli röpgyűlésekre, amelyeknek jóhiszemű munkás-résztvevői „osztályidegen" irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotásokat bélyegeztek meg. Javarészt indokolatlanul. Ha valaki ez idő tájt a külvárosok szellemi életének elmaradottságát próbálta volna föltérképezni, olyan sors várt reá, akárha merényletet tervez. A munkásosztály fellegvára elnevezéssel összeegyeztethetetlen volt bármiféle kulturális-művelődési sekélyesség. Mintha legalábbis a külváros szellemi atmoszférájának újjáteremtése az élelmiszer ellátás megjavításához hasonlóan lett volna megoldható: az idő tájt a város közepéből is Csepelre jártak az asszonyok — henteshez. Néhány évvel ezelőtt még indulatosan idézte az ember az efféle emlékeket. Manapság, azt hiszem, nem esik nehezére tárgyilagos lenni. Mindenekelőtt azért, mert tudja: a munkásság a politikai hatalom birtokában sem képes egycsapásra gyökeresen átformálni saját életmódját, életszemléletét; s nem válik automatikusan a kultúra birtokosává. Azaz húst egyszerűbb a külvárosba küldeni, mint szellemi javakat. Bécsiszeletre, oldalasra mindenki éhes. Gondolati vívódásra, szellemi erőfeszítésre nem. Legalábbis addig nem, ameddig az utóbbit föl nem ébreszti az emberekben a többi között a helyi társadalmi klíma. Igen, de — hogyan? (TÖPRENGÉS) Az utóbbi kérdésre nem tudok válaszolni. De abban bizonyos vagyok, hogy szélsőségekkel nem boldogulunk: a külvárosi elmaradottság merev tétele éppúgy ingatag föltevés, mint a munkásosztály forradalmiságán alapuló mechanikus következtetés. A tények-folyamacok értelmezésén érdemes töprengeni. 1944-ben, amikor először Csepelre jöttem, a mai Tanácsháza még községi elöljáróság volt. (Csakúgy, mint jónéhány hasonló, manapság külvárosnak számító kerületben.) A fővá-9