Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - Császár László: Az iparosodás értékes emlékei

Az Eötvös tér A Torockó tér Gyurkouics Tibor Terek Budán Tér, tér, TÉR. Azt is mondhatnánk, levegő. Vagy természet. Azelőtt szabad grundokat hagytak az építkezések között, és kész volt a tér. Idővel szobrot is állítottak rá, néhány pad került oda, és akkor már nézelődni és ülni is lehetett, később találkozni is. Szabad hely, tér, levegő. A terek ma már a város szépségpontjai. Egy-egy tér nemcsak szabad terület, hanem sokféle esemény gyűjtőhelye, az élet csomópontja. Funkciója van, igazi atmoszférája, sőt pozíciója: üresen is hozzátartozik az életünkhöz. Alakja van és hivatása. A tereknek is megvan a maguk törzsközönsége, és megvannak a vándorai. Ahogy egy városnak is — állandósága és változása. És az egyik éppen úgy hozzátartozik, mint a másik. Jön az 59-es villamos, fényes házak előtt zötyög el régi kocsijával, megáll a sarkon. Joliot Curie tér. Teraszosan emelkedik, látványa belefut a Németvölgyi útba. Az első padon szürkekalapos férfi, jegyzeteket nézeget. Két utcaseprő dolgozik az úttesten. A „Budai Gödör" előtt férfiak, kezükben habos sör. Kijöttek a napra, elunták a pincehelyiség tonett-székeit, kőpadlóját, Munkácsy Kukoricafosztó fejkendős leányát. Világoskék kopott munkászubbonyban vannak. Útépítők. A tér felső platóján zöld lakókocsiban szalonnáznak a társaik. Az ablakrácshoz könyv van szorítva — Agathe Christie Tíz kicsi indiánja. Mellé papírlapot tűztek, ceruzaírással: Találtuk. Az 59-es továbbmegy a Böszörményi úton. A Vérmező azelőtt — nem is olyan rég — csak egy nagy, hepehupás síkság volt. Télen egyetlen hócsík. Fekete vonalak benne a kitrappolt utak. Most torony emelkedik rajta — szürke vasállványzat tartja magasra —, itt lesz a Metró budai végállomása. Csomópont. A fúrótorony dolgozik, rezeg a fala. Utazók sietnek át az Attila útról a Déli pályaudvarhoz. Kofferekkel, aktatáskákkal, átkötözött kézicsomagokkal. De ez már módszeres, komoly park lett. Gyönyörű telepítések. Tányérfenyők ragyognak sötétzölden, bokorfák, törpe-nyír. Még a párok is komolyabb lépésekkel járnak, mintha csak Henry Rousseau merev festményeiből léptek volna ki, a szerelmesek is illedelmesebben, komolyabb arccal csókolódznak — a fiú ügyel a lány hoszszan lelógó, tarkójáról hátrahanyatló hajára. Már egy kicsit „úri" park is lett, egy pad mellett nikkel görgőkocsira helyezett utazóbőrönd, a fiatalasszony rózsaszín mellényt köt— elegánsan várja a vonat indulását. A Kertészeti Vállalat Házikertet bemutató fa-pavilonjai, karcsú kövekkel díszítve. A Budai Ezred bronz emlékműve — fatörzsutánzat, női virrasztóval. Lépcsők. Martinovicsék, az első köztársaságiak névsora. Az utolsó padon szürkekalapos férfi ül, gondolkodik, kezében félkiló kenyér, gondosan becsomagolva. A Mechwart tér tele van törzslakóval. Komoly férfiak egy padon. — Zöld műanyag tartályt vettem a halaknak. Tudjátok, milyen drága ? — Nekem jó a régi. Abból nem szökik el a hal. — Hát ebből se, csak drága . . . A Tanács épülete emelkedik a sokszögű tér felső szélén. Ügyfelek, tisztviselők. A tisztviselőket ma is meg lehet ismerni. Nem állnak meg a parkban. A friss talaj ban futballcipő-nyomok. Valamivel kisebbek, mint az igaziak. Egy dundi gyereken piros-fekete dressz is, cipő is. Nagy, pettyes műanyag labdával játszanak. „A Honvéd védelme megingott — magas fiúhang kiabál. — Göröcs lekezeli a labdát, egy csel, remek, még egy csel, ugratja Benét — a homokon pattog a magányos labda — az visszajátszik Dunainak, lövés! Antikám, Antikám — a pad mellé rúgott — máskor jobban nézd meg a sarkot" — közvetíti önmagát, társa a latyakban fekszik elvetődve. Itt már a csecsemők is megjelennek. Nyögő hangok, kis krákogások, a mama nem zavartatja magát, méltóságteljesen ellép a sakkozók sorfala előtt. Tizenöt férfi - kettő kivételével — figyeli a nyersbőr-szín lépéseket. — Mit szólsz ? — kérdi egy fiatalember, fölemelve fejét a tábláról, egyik zöldkabátos társához. — Szép. — Ne beszéljünk, kérem, ne beszéljünk. így nem tudok koncentrálni. — A tizedik cigarettát szívja az ellenfél, hideglelősen. Nagy családi gyufa van előtte, abból gyújtogat, ki se veszi szájából a cigarettát, csak pöfékel. A Torockó tér üres. A tornaállványt, láncos hintát nem éri már a nap. Csak a szélső padon ül két idős asszony. — Ebben a templomban egyszer egy színésznő prédikált — mondja az egyik. — Ne mondja! — De. Akkoriban olyan lelkész volt, aki engedte. Most mondja meg! 15 évvel ezelőtt, vagy hússzal. Egy kis tömzsi fiú jelenik meg a színen, kapaszkodik a mászókára, kalimpál a lába, de ügyesen egyensúlyoz. Hároméves lehet. Fejjel lefele lóg. Anyja átszalad az úttesten, leemeli, megveri. De minek? Az Eötvös tér felől az egész várost látni. Szép. Fehér házak, nagy kiterjedésű, ívelt hegyek, alázuhanó, zöld erdők. A Fogaskerekű sárgája messze, közeledik, emelkedik. Néhány biztos pont kiadja a város geometriáját. A Bazilika, a Budapest Szálló, a Lukács-fürdő, távolabb a Vár. Befut a Fogas. Kis park, előtte buszok. 90-es, 21-es. Szemben a Szabadsághegyi Gyermekszanatórium. A tér sarkán trafik, zárva. Nagy darab pakundekli az ablakban: „Ebédelni mentem, sietek vissza". A padon bajuszos férfi, vállra akasztós kis táskájából kézibalta nyele lóg ki. A kalauzok hancúroznak, befut egy fiatal kalauz a pihenőbe — régimódi épület, fehér rácsokkal —, utána egy nadrágos kalauznő, üti a vállát. Az egyik 90-es bedöglött. A 21-es óvatosan mögéje áll, megtolja, lefele a hegynek. — Jobban. Jobban nyomd meg. Nem mered? Nevetnek, a kocsi legördül a lejtőn, üres motorral. Két fehérköpenyes férfi beszélget az egyik padon. A homokozó mellett egy férfi újságot olvas, Eötvös József báró aranyozott szobra alatt. Hajadonfőtt van mind a kettő, Eötvös is, a férfi is. Két gyerek szalad át, kergetőzve. — Nem tudsz megfogni! Nem tudsz megfogni! — Éles hangjukkal megtelik a tér. A Csille téren nincsenek emberek Nem is tér ez, csak tisztás a Központi Fizikai Kutató előtt. Autók. Wartburg, Moszkvics, nagy Opel, Volkswagen, Renault, sok kocsi. Egymással szemben, egymás mellett, ők maguk is kicsit tudományosan állnak a téren. Színes folyóiratok bennük, okos bőrülések. Sehol egy kis állatfigura, sehol egy kabala. Ügy látszik, a fizikusoknak már nincs szükségük kabalára. Pirostréningruhás fiúk jönnek. Szaladnának tovább, az egyik kocsi előtt megállnak, vizsgálgatják. Egy fekete Jaguár lapul a földre. — Klassz. Picasso tervezte az alakját, tudod? — Tényleg? Letapad a földre. Van benne valami gépi ragadozó. — De sose borul fel. És nézd, mintha surranna. — Negyvenezer van benne — benéz egy szőke fiú. — Elél még öt évig. Na, gyerünk! Futnak ki a tudós-kocsik közül az erdőbe, edzeni. És fönn, fönn megcsillannak a napban, végtelenül lassan, szinte egyhelyben a vitorlázó repülők. Hosszú, vékony szárnyukon lebegnek, mint eldobott, gyönyörű madarak. Kicsit mereven, mert hát mégis csak gépek. Attól még szebbek — emberibbek. Nagy szél fújja őket, a vakító égen az egyik alásiklik, a másik fölemelkedik, órákig lehetne nézni. De már kanyarodik is egy, szögletes szabadsággal fordul rá a nagy völgyre. Még egy ív, és alacsonyan, közvetlenül az erdő fölé landol, és célozza a földet. Az égi térből a a földibe suhan — hosszan vonul a talaj fölött, majd érinti és puha futással megáll. Fölszíjazott fiúk, tréningruhás lányok szaladnak hozzá. A pilóta fölhajtja a kabin tetejét, nevet. — Óriási a szél. Úgy kell tartani a kormányt, mintha egy országot vezetnél. Sokáig egyhelyben állsz. A hangárok mellett emberek, térdelve javítják egy gép oldalát. A mester a szél erejét és irányát méri. A leszálló gép még egyet köröz és megcélozza a földet. A nagy térből visszatér a kicsibe — az emberi térbe, Budapestre. 48