Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - Tarnóczi Lóránt: Duna-kanyar

Ugy áll tárt karokkal Utca fejedelme Utca fejedelme Te, hogyha valakit Szórakozottságból Egyszer megölelne (A rendőr) Groteszk vízió, senki másnak eszébe nem ötlene. De éppen képtelenségével emeli feljebb a suta kis verset. Nem tudhatjuk, hogy naivan naiv-e vagy agyafúrtan naiv egy-egy ilyen aprócska dala. Én inkább arra hajlanék, hogy nagyon is tudta, mit, miért, hova tesz a versben, hogy lövi bele poénjét az olvasó szívébe. Magányos éjszakai csavargás — ez a verse úgy kezdődik, hogy otthagyja a kávéházat, mert már fáj neki a sok ember, baktat kifelé az Andrássy úton, rugdal egy narancshajat, meditál erről-arról, míg végül kiér a ligetbe: Elhagytam volt a villák vasrácsait is végig, Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten, A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett. Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt morogták) Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem, Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal, Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben Kinyiina most a mennybolt, akár az Operában S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal. De már a hidon voltam, mig ezen spekuláltam, A ligeti tó hidján, s ott félig elfáradva A korlátnak borultam, az éji vizet nézni. Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez, Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek. Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni. Végigmentem a hidon s megint éreztem Pestet: A Weingruber kioszkot kezdtem szemügyre venni. A hat strófa, amit kihagytam közben, mind arról szól, hogy a tizenkét égi angyal dédelgetné, védené őt. A szeráfi epizód után nagyon is odakívánkozik a liget legprózaibb hangzású neve: a Weingruber kioszk. Ez a hitelesítő pecsétje az angyal-látomásnak. A bibliai próféták is így szoktak datálni: hol és mikor társalkodtak mennyei lényekkel. S miután lehuppantotta az olvasót az égből a liget gyepére, ő maga továbblépdel, végig a végtelen hosszú fasoron, a tengerig, a tiszta semmiig. Híd, víz éjszaka — nagy kísértők. Aki soha nem írt verset, az is úgy érzi itt, hogy írni kéne. Vagy beugrani. A költők meg is írják, hogy ott jártak és hogy a hídon a halál jutott eszükbe. Ahány híd van a vüágon, mindegyiknek akad költője és öngyilkosa. Nem csekély írói bátorsággal adta ezt a címet egy szép novellájának : Az élet olyan, mint a Lánchíd. „ . .. Olyan üde léghuzam verte az arcomat, akár április volna. A budai lámpák, a Vár lámpái, a Gellérthegy lámpái fölsétáltak az égre, elvegyülnek a csillagokkal. A rakparti lámpák sugarai meg ott kószálnak a víz színén és szabadgyakorlatokat végeznek, és futkároznak, fogócskát játszanak, úgy mulatnak, mint az óvodás gyerekek az udvaron . .. Aki ilyen ezüstös, tiszta éjszakán beugrik a Dunába, abból ezüst hal lesz, az repeső szívvel, nevetgélve úszik a többi hal közt, örömöket mesélve egyik a másiknak, úgy úszogatnak csuda városok, álmodott országok felé, boldogságos arany és gyémánt napkelte alá ... Nyitva van a halál, ni, nyitva! Bele lehet repülni, szabad. Egy krajcárba se kerül a halál, az a fényes halál, ami olyan fényes, mint a paloták ablakai." A gazdasági világcsőd idején írhatta Szép Ernő ezt a lírai groteszket: A hat hidat el kell zárni Be kell a Dunát deszkázni Vagy dróthálót kell rá tenni Ne lehessen nekimenni. Jönnek jönnek a szegények Látjátok már nem is félnek Holnap mind a hidon lesznek A halálba bukfenceznek. (Sötét lesz a Duna háta) Egy bohó, tavaszt ígérő napon meg azt vizionálta a hídon, hogv mindenki boldogságot lelni megy Budára, csak ő maga megy mindenképpen megfordítva: Tik itt rmnd Budára mentek. Jobb is néktek odaát Budán, ugyebár. Kanári gyakorol Budán. Vig kis délebéd lesz. Én nem is tudom, én hova megyek. Nékem már megint fordítva van a két part, Szédülök én vagy mi, Csak látom, bánatjaim borulnak előttem, igen, igen, ezek itt a budai hegyek. Ezt a pesti mélabúját, árvaságát prózában is sokszor elmondta. Prózában persze másképp. Egyik legelső novellájában önmagával folytatott párbeszéd lett belőle. És a két testvér-regényében, húsz év különbséggel: hogy oszlik meg szíve egy úriasszony-szerető meg az őbele fülig szerelmes kislány között, aki a Lila ákácbaa tizenhat éves kezdő táncosnő, az Ádámcsutkában színinövendék. Ez az ötven évvel ezelőtti Pest a Lila ákácé, akár ma is lehetne, nemcsak a téli utca fényeivel, hanem a stílusának friss nyugtalanságával is: .. .„ahogy beértem a Köröndön túlra, ahol sűrűbben jöttekmentek a népek, és a kirakatfényben úgy elsiettek ketten-ketten, férfi nővel, és pláne hogy magánzó hópelyhek ereszkedtek lefelé válogatva, hogy melyik kalapra szálljanak, és a csemegeboltok oly gusztusosán duzzadtak a kirakatok mögött, és folyton mentek be felvágottat venni fiatal férfiak nőkkel vagy jöttek ki, s karolva kezdtek sietni, s összedugdosták a fejüket, és buzgón tárgyalták életük jó kis dolgait ... barátom, olyan nehéz lett ott menni nekem, mint egy túl öregnek, akinek nagy munka már egyik lábát a másik elé rakni. Téli este kezdődik, és van mindenkinek valakije, szerelem! A cukrászdában tolakodnak a pult előtt, kis lukácsot pákoltatnák, teasüteményt, szerelem! Az egész város szerelem, az egész este szerelem, hó a lámpákon és a barna házak párkányán, szardínia, kaviár, nyulak és fácánok és narancs és datolya s rumok az üzletekben, minden csak arra van, hogy csók támadjon belőle, hogy jó legyen otthon, jó téli est, mint a piros tea! Kicsi fehér csomagokat lógáznak spárgán a muffok mellett, otthon kibontják majd, minden szerelem, szerelem!" Elegáns üzletek fiatal, szép vásárlóit irigyelni, mindegyiküknek szerelmes estét képzelni — természetes emberi érzés. Az Ádámcsutka csutkahősének irigysége már riasztóbb mélységekből tör fel: „Egy ember meg egy asszony jönnek itt; iszonyú nagy batyu van az embernek a hátára kötve; jobb karral pedig egy pici lányt ölel a nyakába. Az apróság alszik; mint a holttestnek, úgy hull a kezecskéje az apja válláról lefele. Az asszonynak a jobb kezéből lóg egy madzaggal összekötött gyékénykosár, nem tudni micsoda holmitól duzzad, bal karral a gyereknek a lábát fogja, úgy lohol az embere mellett. Megfordultam utánuk. Úgy sietnek szegények a Nyugati felé, arra a Váci úti sarokra biztosan, ahonnan a C meg L kocsik indulnak. Kicsit mind a kettőnek nyitva volt a szája, mikor rájuk néztem. Hogy sietnek, mint a menekülők, a névtelen nevükkel, a nehéz terhükkel és a nehéz életükkel, hogy loholnak megmerve, hallgatva, az előre dűlt hátukkal és a kidűlt szemükkel. Azt a piá pondrójukat viszik, azért nem esnek még le a lábukról. Ezek tudnak valamit, amit én nem tudok, ezeknek van valamijük, amim nekem nincsen." Pózol? Nem, jósol. Prófétálja a földönfutók és üldözöttek városát. Az emberszagot, amely elárasztotta a kedves Pestet. Az ember és hullaszagot, amely az ő végtelen emberszeretetét is majdnem megrendítette. De csak majdnem. 22