Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Az idegenforgalom fejlesztése

Nádass József Hatvanas évek A tehetséges grafikusok megtervezték, megrajzolták, szorgos nyomdász barátaink kiszedték és kinyomtatták az új kalendáriumokat. A zsebünkben lapul, íróasztalunkon áll, és átvezetjük beléjük a címeket, telefonszámokat és más rettenetesen fontos tudnivalókat, megjegyzendőket. És a levelek keltezésénél lassan megszokjuk, hogy 19 után nem a hatos számot, de az uralomra jutott, az új évtized elindulását jelző hetest írjuk. Benne vagyunk a hetedik évtizedben. A bölcs tervezők régesrégen túl vannak a hatvanas éveken, mi csak most kezdünk hátrapillantani. És hogyan emlékezünk meg róluk, hogyan emlegetjük? Még jobban tágítva a kört: nem volna jó tudni, hogy utódaink, a következő nemzedékek— harminc, ötven, nyolcvan esztendő múltán — mint vélekednek majd a mi hatvanas éveinkről, korunkról? És miként a történelemkönyv? És hogyan is vagyunk mi a múlt század hatvanas éveivel, nagyapáink, dédapáink szürke parasztnapjaival, piros ünnepeivel? Apám és nagyapám mindig súllyal, nyomatékkal emlegette ,,igen, a hatvanas években". Bontsam ki hát a ködös múltból, hogy vajon miért? Az iskolában, a történelemórán megtanultunk egy sereg adatot, háborúkról, békekötésekről, mindenféle évszámokat, a legtöbben a legtöbbet már el is felejtették. Ha most visszalapozunk emlékezetünkben — és a múlt valós történelmét elmondó könyvekben —, sok minden eszünkbe jut, olyan is, amit az akkori hatvanas években élő nem is figyelt meg, nem vett észre, vagy jelentéktelennek tartott. Ma mi ismerjük súlyát, jelentőségét, ugyanakkor ismerjük efemer voltát sok cyannak, amit ama régi hatvanas években élő rettenetes fontosnak, sokáig ható szenzációnak tartott. Vegyük csak sorra, pontosabban, találomra: Széchenyi István öngyilkossága, aztán Teleki László is végez magával, Deák Ferenc viszont egy tál lencséért eladja egy nép függetlenségét, Bismarck, az agresszív junker jelképe és uralomra segítője, megteremti a hódító porosz államot, és megadja a döntő lökést a bukás felé a Habsburg monarchiának. De nemcsak a Habsburg család diktatúrája ér véget azokban a hatvanas években. Olaszországban a Bourbonok hatalma is véget ér és a nagy pocsolyán túl, a távoii földrészen, Amerikában az Észak legyőzi a Délt, háromszázezren esnek el a négy évig tartó polgárháborúban és megkezdődik az, ami máig nem fejeződött be, de szívósan folytatódik és végül mégis csak győzelemmel ér majd véget; a színesbőrűek felszabadítása a földkerekség leggazdagabb államában. És ugyanekkor még tart a kaliforniai aranyláz, az ausztráliai is, Kínában az ópiumháború. A magyar országgyűlés viszont eltörli a botbüntetést. (Ilyen messziről jöttünk és megint mélybe zuhantunk a Tanácsköztársaság bukása után, amikor az ellenforradalom parlamentje újra bevezeti a botozást.) Vidító emlék: ugyancsak a hatvanas években nagy szenzáció volt a párizsi világkiállítás, villanylámpák fénye kápráztatta el a látogatókat, gondoljuk csak el, villany! Az is nagy szenzáció, a világ lapjai nem győznek írni róla: Miksát, a Habsburg főherceget császárrá kiáltják ki Mexikóban, de a nép feíkel ellene és kivégzik. Semmelweis nagyszerű felfedezése még nem tud diadalmaskodni, korlátolt hivatalnokok, féltékeny és maradi kollégák megakadályozzák, hogy megmentse a szülő anyákat és kisdedeket. És még egy tucat esemény a múlt század hatvanas éveiből: III. Napóleon kihasználja és becsapja Kossuthot, a magyar nép szabadságmozgalmát, a pápa kiátkozza és megbélyegzi a tudományt, ez vallásellenes és istenkáromlás, Pennsylvániában megfúrják az első petróleumkutakat és egy melléktermék, vegyük tudomásul, hogy melléktermék jelenik meg: a benzin. Baudelaire meghal, ugyancsak meghal Egressy Gábor, a magyar színészet nagy úttörője, aki a Bánk bánt elindította színpadi útjára, leleplezik az Almássy Pál-féle függetlenségi szervezkedést a Habsburg uralom ellen, Erkel Ferenc Bánk bánját bemutatják, megjelennek Dosztojevszkij nagy művei: Emlékiratok a holtak házából, A játékos, Bűn és bűnhődés. Edison még csak kezdi pályáját. Eisenachban Bebel és Liebknecht megalakítja a német Szociáldemokrata Munkáspártot. . . nos, végnélkül folytathatnám. Mindez együtt és még rengeteg más: a hatvanas évek. Tudták-e azok, akik benne éltek, akik ez események kortársai voltak, akik valamit hallottak Nobel Alfréd dinamitjáról, Siemens Martin acéljáról és dinamó gépéről, Mendel öröklési törvényéről, Pasteur fellépéséről, az írógép feltalálásáról, egy Lister nevű orvosról, aki kimondta az antiszepszis szót és Táncsics Mihály akkor megindult „Arany Trombitá"-járól, vagy akár Jókai Mór ,,Kőszívű ';mber fiai" című regénye megjelenéséről, hogy ennek mi a jelentősége? Aligha. És mire emlékszik majd száz év múlva az a másik, h;i a mi hatvanas éveinket említik neki? Mi olyanra, amire mi, kortársak, ezekben a napokban a hatvanas évektől búcsúzók alig fordítottunk figyelmet, amit csal felületesen vettünk tudomásul? Tudunk-e válaszolni erre? Talán ezt mondja: — Ez volt az az évtized, amikor az ember elindult az űrbe. Felrepült és először tette lábát egy idegen égitest talajára. Vagy talán ezt: — Akkor kezdett beérni a fekete termés, felszabadították magukat, vagy csak elindultak a szabadság felé Afrika népei, de más gyarmatok is. . . És megborzadva: — A maghasadást már az előző évtizedekben felfedezték, kidolgozták. De a szörnyű veszély a hatvanas években lett gigantikus. Vagy: — A gyalázatos politikai gyilkosságok évtizede volt. A hatvanas években az államfők egész sorát ölték meg, anélkül, hogy az igazi tetteseket, a háttérben megbújó felbújtókat felelősségre vonták volna. Egy tucat nevet sorolhatnánk fel: a két Kennedy, Lumumba, Martin Luther King, elszomorító és hosszú a névsor. Lehet, hogy diadalmasan ezt mondja utódunk: — Ekkor kezdődött, ezekben az években a kibernetika, a komputerek, az elektronikus számítógépek tökéletesített uralma, majdnem primitív kis kezdet volt, ahhoz viszonyítva, ahol ma állunk. A másik pedig így büszkélkedik: — A szívátültetés ekkor indult el. . . Nézzétek csak meg az akkori híradásokat, fényképeket és cikkeket, mennyire oda volt a világ ezekben a hatvanas években... Nem bánnám, nem lennék megsértve, ha a távoli utód, vállveregetve, joggal így jellemezne majd: — A hatvanas évek. . . A régi jó idők. . . akkor kezdődött, sok ingadozás, az ember elleni merény kivédése, háborúk, forradalmak és ellenforradalmak után végre a népek összefogásának, a békés életnek a korszaka. Ami ma nekünk fontosnak, nagyjelentőségűnek látszik, amin ma bosszankodunk — ez drágább, azt meg rosszul csinálják —, aminek örülünk, amin szomorkodunk, ami kétségbeejt vagy fellelkesít bennünket, nagy eredményeink és lesújtó kudarcaink — mindez törpe semmiséggé válhat a következő hatvanas évek embereinek szemében. Talán nem is tartja fontosnak, hogy emlékezzék rá. Hiszen ami huszonöt éve szemünk láttára és velünk, itt, ebben a városban történt, ami utcáinkban, a házban, ahol lakunk, a lakásunkban, mi is alig emlékezünk, mondjuk talán úgy, nem akarunk emlékezni. A negyvenes évek közepén e város épületeinek 2/5 része maradt épen, vagy csak kevéssé rongálódott meg, 2/5-e pedig súlyosan sérült, 1/5-e teljesen rom volt. A város háromszázezer lakásából 13 600semmivé lett, 19000 használhatatlan állapotba került. 50000súlyosan megsérült. Hivatalosan Budapest teljes újjáépítésének költségeit akkoriban hozzávetőlegesen 2 000 000 000 dollárra becsülték. Az ostrom utáni évben a húsellátás teljesen szünetelt, nagy eredménynek tartották, hogy legalább a gyermekeknek tudták redukált mennyiségben biztosítani a cukrot. Hetenként kétszer kukoricalisztet osztottak kenyér helyett, a lakosság jegyre alig 570 kalóriát jelentő élelmiszert kapott. Az élve születések száma az azelőtti átlag 1470-ről 700-ra esett, ezzel szemben a halálozás közel a duplájára emelkedett, ezen belül a csecsemőhalálozás az ostrom alatt 40"í, volt. De ki az, aki e város mai hatvanas éveit ilyen múlttal összehasonlítva látja, mérlegeli, bírálja el? Az kellene, ha nem felejtenénk el: nem velünk kezdődik az élet és nem velünk végződik. Mi csak egy bokrot ültetünk, egy fát, de az élet erdeje örök és dús. Ám ebben az örök erdőben benne vannak a még csak csenevész, friss hajtásaikat remélkedve a nap felé nyújtó, növendék fácskák is. Mi ültettük őket a földbe, sokszor nagy fáradsággal, birkózva a köves, makacsul ellenálló talajjal. A jövőben, az elkövetkezendő hatvanas években ez a mi hatvanas évünk, a jelenünk, múlttá változik. A sok apró hétköznapi áll össze azzá a képpé, amely felmerül az uíód agyában és szivében. Lehet, hogy olyik fa, amit ma ültettünk, nem telik meg dús nedvvel, elhalnak gyökerei, leszáradnak ágai, és utódaink már nem takarítanak be termést. De bizonyos, hogy a többség, dacolva a természet, meg az ember támasztotta vésszel, emlékezteti az utánunk következőket, hogy alkottunk valamit, mi, ezekben a hatvanas években. Az utókornak küldött üzenetek ritkán érik el a címzettet. Egyes ember üzenetével így van, de egy kor üzenete nem hamvadhat el. A sürgönydrótok, amelyekben tovább rezeg a távirat, eléghetnek, a huzalokat tartó póznák elkorhadhatnak, ám a híradás megérkezik. Valószínű, hogy a késő utókor technikai civilizációban, lelki kultúrában, jólétben és biztonságban olyan magasságból tekinthet majd vissza ránk, hogy ő csak nagyítóval veheti észre mai bajainkat, mai vívmányainkat. És mégis: nélkülünk, a mi küszködésünk, iparkodásunk nélkül nem nőhetett volna olyan magasra. Részesei vagyunk annak a különb világnak, amit az utánunk következő nemzedékek alkotnak majd. Utódok vagyunk és ősök. Szelíd jövővel vagyunk adósai a múltnak, a holnap: hatvanas évek emberi élete az, aminek beteljesülésén e mai hatvanas években munkálkodunk. Keserves múltat vettünk át. Ezt bírjuk le odakünn és idebent. Ha valamennyire is derék módon tettük azt, amit tennünk kell, akkor a szelídebb emberi hatvanas éveket segítünk megteremteni. Ha nem élnénk a meggyőződésben. hogy a következő hatvanas években emberibb lesz az ember, a társadalom, akkor minek élnénk? Rendben van, tudjuk, hogy sokszor azok előtt is rejtve marad a jövendő, akik munkálkodnak rajta. Hát nem is rajzoljuk fel a pontos térképet, nem festünk fel utópiákat. De szilárdan valljuk: a mostani szerdák, péntekek és vasárnapok, telve árnnyal és napsütéssel, a hetek, hónapok és évek olyan évtizeddé állanak össze, amelyre hálásan emlékszik majd a következő, testvíri évtized. Azok a hatvanas évek, amelyekben utódaink élnek majd, emberhez méltó gonddal, bánattal és örömmel. M