Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Gábor István: A Budapesti Tanítóképző Intézet

Gábor István MTI fotó, Benkő Imre felvételei A Budapesti Tanítóképző Intézet Külsejét tekintve ez a nem különösebben szép, markáns stílusjegyeket is alig-alig őrző épület nem műemlék. Mindössze hatvan esztendős. De ha középületeinkre ölyan kategóriát is alkalmaznánk: szellemi műemlék, akkor belső értékei miatt a Budapesti Tanítóképző Intézet föltétlenül megérdemelné ezt a rangot. Mert innen, a Kiss János altábornagy utcai hatalmas házból — meg elődjeiből, a korábbi épületekből — a kerek száz év alatt négyezer tanító indult el a szép és rögös pedagógiai pályán. Ebbe az épületbe, amely kívülről kevés pompát, kevés emelkedettséget mutat, csak 1911-ben költözött a tanítóképző. De maga a budapesti tanítóképzés tavaly volt száz esztendős; 1869 őszén, az egy évvel korábban kiadott és Eötvös József kultuszminiszterségéhez fűződő népoktatási törvény alapján jött létre. Budai Állami Tanítóképezde még akkor a neve, és ez a fővárosi intézmény volt az első, amely már állami irányítással működött. A Vérmező egyik oldalán, az I. kerületi Attüa utca 97—99. számú házban kapott a képző először helyet, és egyetlen osztálya, hat tanára és kilenc növendéke volt mindössze. Ebből a kicsi magból nőtt ki az a hatalmasan szétterebélyesedő intézmény, amelyben egy ideig — egészen a századfordulóig — polgári iskolai tanárokat is képeztek. A célokat, amelyeknek érdekében ez az első állami képző létrejött, az 1869-es tanterv így jelölte meg: „Képezzen hivatásuk iránt lelkesülő, foglalatosságaikban jártas, oly munkás és ügyes tanítókat, akik az emberiség szeretetének érzésétől áthatva, alapos ismereteik segítségével és kiváltképpen jó példaadással vezessék a gondviselésükre bízott növendékeket: önállóságra, az ismeretek gyűjtésére, az erkölcsi nemesebb érzésre és általában a felvilágosodásra". Ezeket a szép célokat a mai tanítóképzés is bízvást vállalhatja. 2. Az első épületben mindössze két évig maradtak; 1871-ben már a Várban, az Országház u. 14-ben helyezték el az intézményt. És újabb két esztendő múlva az intézet olyan igazgatót kapott, aki kereken negyedszázados működése alatt nemcsak a képzőt virágoztatta föl, hanem megvetette általában is a modern és haladó pedagógusképzés alapjait. Gyertyánffy Istvánnak hívták az új igazgatót, aki előzőleg a székelykeresztúri tanítóképzőt vezette, és még korábban — Széchenyi István és Eötvös József hívéhez méltó buzgalommal — alaposan tanulmányozta a pedagógia jelentős európai eredményeit, Svájcban és Németországban. Tapasztalatairól beszámolt a Pesti Naplóban, és ő írta le azt a gondolatot, amely Eötvös egyetértésével is találkozott: „Az állam és az egyházak közötti viszonyt nekünk is át kellene alakítanunk. Úgy hiszem, itt volna az ideje: a törvényhozás útján megszerezni nekünk is nemzeti kormányunk számára azokat a jogokat a felekezetekkel szemben, melyek bírása nemzeti nevelésügyünk halaszthatatlan reformmüveleténél múlhatatlanul szükséges." Gyertyánffy István neveléstörténeti jelentőségéről szólni nem e cikk feladata. De talán itt sem érdektelen megemlíteni, hogy ez az európai kitekintésű, művelt és tudós nevelő hogyan egyesítette a külföldi minták nyomán létrehozott budai Pedagógiumban — saját szavai szerint „a népoktatásügy főiskolájában" — a pedagógusképzésnek minden akkoriban fontos elemét. Volt itt hatosztályos népiskola, négy évfolyamos tanítóképző, hatosztályos polgári, három évfolyamos polgári iskolai tanítóképző és két esztendős tanítóképezdei tanári tanfolyam, mindegyik állami irányítással. A Pedagógium eszméje oly haladó, mármár azt mondhatnánk, forradalmian új volt az akkori Magyarországon, hogy az ellene indított támadások is ehhez voltak méretezve, így hát a század első évétől kezdve fokozatosan leváltak a tanítóképzőről az egyéb intézmények, és mire a képző a mostani épületet teljesen birtokába vette, a szétválás be is fejeződött. De az elvek, amelyeket Gyertyánffy ebbe a képzőbe plántált, nem múltak el nyomtalanul. A magyar néptanítók részvételéről a Tanácsköztársaság munkájában és harcaiban sokat hallottunk már. Nos, ez a budai képző, amelyet Gyertyánffy negyedszázados munkássága alatt a demokratizmus eszméje, a gyakorlatiasság, többek között a munkára nevelés szelleme hatott át, sok vörös katonát adott az 1919-es magyar proletárdiktatúrának. A fehérterror persze nem feledkezett meg erről: azoknak, akik 1919-ben kapták oklevelüket, egyéves tanfolyamon kellett újból megszerezniök érvénytelenné nyilvánított diplomájukat. 3-A Horthy-rendszer gyorsan felismerte, hogy a tanítóságnak óriási szerepe lehet a közgondolkodás alakításában. Ehhez azonban elsőnek a tanítójelöltek gondolatait kellett úgy alakítgatni, hogy később az iskolában megbízhatóan terjesszék a nacionalizmus, a sovinizmus sivár szólamait. Egy miniszteri rendelettel négy év helyett hat évre emelték fel a képzés idejét, részben azért, hogy a tanítóknak „a közelmúltban tapasztalt magatartását" kellőképpen ellensúlyozzák. (Ebből a gyakorlatban csak öt év lett.) És az intézményben, amelyet már a múlt század második felében a radikalizmus eszméi jártak át, állami jellege eüenére is nagy helyet kapott most, a Tanácsköztársaság leverése után a vallás. „Egy maroknyi erkölcs többet ér, mint egy véka tudomány" — jelentette ki évnyitó beszédében az egyik igazgató, és utasítás született, hogy a növendékeknek mindennap reggel 9-től 9 óra 10 7 Egy régi épület új arca