Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - dr. Viszkei Mihály: Életszínvonal és lakásépítés

kai munkások és a termelést közvetlenül irányító műszaki dolgozók, 20 százalékát pedig fiatal házasok kapják meg. A lakásigénylések nagy tömege és az átadásra került lakások száma közötti eltérés miatt a kielégítés mértéke rendkívül alacsony. A tanácsok például 1968-ban a fiatal házasok részére 1027 lakást tudtak juttatni; ugyanakkor a házasságkötések száma Budapesten 20 548, a megyei jogú városokban 5771 volt. A lakásra várók között több ezer — és emelkedő irányzatú — azoknak a száma, akik jogcím nélkül használják lakásukat. Számos bírói ítéleten alapuló határozat nem kerülhet végrehajtásra, mert nincs szükséglakás. Tovább nehezíti a lakáskiutaló tanácsi szervek munkáját, hogy sok lakást kell kiüríteni életveszély, városrendezési és beruházási feladatok miatt. Növeli a lakásigényeket a családok elaprózódása is. A lakóházak átlagos élettartama 50—100 év, tehát évenként 1—2 százalék avulással lehet számolni. A lakásigényeken felül tehát az avulásnak megfelelő számú lakás pótlásáról is gondoskodni kell. Amennyiben pedig a meglevő lakásállomány rendszeres karbantartása és időbeni felújítása nem történik meg, az avultság foka progresszív mértékben emelkedik. Az állami lakásállomány karbantartására és felújítására fordított összeg évenként országosan közel 1,4 milliárd forint. Ebből a budapesti állami lakóházak karbantartására és felújítására 1968-ban 860 milliót, 1969-ben 1309 millió forintot használtak fel, s ez lényegesen kevesebb, mint amenynyi szükséges volna a lakóépületek állagának megóvásához. A lakásépítést szolgáló beruházási alap részben társadalmi, részben egyéni felhalmozásként jön létre. A bér- és szövetkezeti lakásépítések alakulása szempontjából döntő jelentőségű a nemzeti jövedelem nagysága s felosztásának aránya fogyasztási illetve felhalmozási alapra. A felhalmozási alapnak a lakásépítésre fordítható része lényegében meghatározza az állami lakásépítés volumenét. Tehát a lakásépítések növelését — meglevő építőkapacitások esetén is — a nemzeti jövedelem növekedése, illetve a kormány elhatározása szabja meg. A bér- és szövetkezeti lakások nem a piaci mechanizmus keretében kerülnek elosztásra. A bérlakásokat a tanácsok által kijelölt lakók minden előzetes anyagi hozzájárulás nélkül, ingyenesen kapják, és azok használatáért a piacinál lényegesen alacsonyabb összegű lakbért fizetnek. Az alacsony lakbérekből befolyó bevétel a fővárosban a lakóházak fenntartására fordított kiadásoknak még 50 százalékát sem fedezi. A szövetkezeti lakások tulajdonosai a lakásjuttatáskor befizetett előtakarékossági összegen felül havonta törlesztik az OTP-től kapott hosszú lejáratú kamatmentes hitelt. A törlesztett részlet körülbelül kétszerese az azonos típusú bérlakások lakbérének. Mivel a szövetkezeti lakások árába jelentős összegű állami támogatás épül be, s ennélfogva azok ára lényegesen alacsonyabb, mint a magánerőből épült hasonló nagyságú és minőségű lakások költsége, ezért elosztásuk szintén nem történhetik a piaci mechanizmuson keresztül; a szövetkezeti lakásokat is a tanácsi szervek osztják el. Az életszínvonal egyik fontos tényezője a lakásellátottság mértéke és a lakások kulturáltsága, korszerűsége. Az életszínvonal általános növekedése mellett a kis jövedelmű, többszemélyes családok egy részének életszínvonala éppen a magas lakásárak, illetve a lakáskérdés megoldásáért vállalt terhek következtében az átlagosnál alacsonyabb. A kis jövedelműek lakásproblémáját csak bérlakás juttatásával lehetne úgy megoldani, hogy életszínvonaluk ne csökkenjen. Mivel a bér-és szövetkezeti lakások iránti igények jelentősen meghaladják az épülő lakások számát, az alacsonyabb jövedelmű családok is sok esetben építeni, vagy vásárolni kényszerülnek azért, hogy lakáshoz jussanak. A személyi jövedelmek többségükben — különösen a munkabérek — a munka szerinti elosztás elve alapján kerülnek szétosztásra. A munka szerint elosztott jövedelmek a munka különbözősége következtében a jövedelmek differenciálódását eredményezik. A jövedelmi különbségek alakulását a családnagyság is erősen befolyásolja. Azáltal, hogy a lakásokat a dolgozók egy része ingyenesen kapja, mások viszont annak megszerzéséért anyagi áldozatot vállalnak — a lakás-árrendszer és az elosztási formák következményeként —, az általános életszínvonalon belül jelentős különbségek keletkeznek, s ez társadalmi feszültségek okozójává válik. Például egy kétszobás — 50 m2

alapterületű — állami bérlakás havi bére négyzetméterenkén-2,70 Ft, összesen évi 1620 Ft. Egy ugyanilyen nagyságú szövetkezeti lakásnál a fizetési kötelezettség: 20 000 Ft egyszeri befizetése, 1000 Ft évi fenntartási költség, továbbá 3600 Ft évi OTP törlesztés, összesen tehát 4600 Ft. Az állami kölcsön igénybevétele nélkül épített lakás építési költsége 200 ezer Ft; évi 5 százalékos kamata 10 ezer Ft lenne, a fenntartási átlagköltség 2 százalék, összesen tehát évi 14 ezer Ft. Ez az oka annak, hogy a fővárosban évenként épített lakásoknak alig 4 százalékát képviselik a tisztán magánerőből épült lakások. Az évenként növekvő bankbetét-állomány nem jelenti azt, hogy a megtakarításokban az alacsony jövedelmű, több családtagú dolgozók is nagyobb összeggel részt vesznek. A növekedés zöme a magasabb jövedelemmel rendelkező családok megtakarításaiból adódik. Ezek a családok, a korszerű lakáson kívül, valószínűleg rendelkeznek már a főbb tartós fogyasztási cikkekkel, és személygépkocsival is. Önként adódó kérdés: mit kellene tenni a lakásellátás területén ahhoz, hogy a kis fizetésű és nagycsaládos dolgozók életszínvonala és főként lakáskörülményeik gyorsabban javuljanak ? Néhány javaslat, válaszként: — Az építőipari dolgozók nagyobb tömegét foglalkoztassák a lakásépítkezéseknél. (Budapesten az állami építőiparban foglalkoztatottak átlagos létszáma 1969-ben 130 ezer volt, ebből 96 ezer munkás. A fővárosi lakásépítkezéseken — a Szolnok és Zala megyei Állami Építőipari vállalatok dolgozóival együtt — kb. 5 ezer munkás dolgozott.) — Növeljék a lakásépítés mennyiségét. — Az új lakások között növekedjék a bérlakások részaránya. — Módosítsák a lakáselosztás rendjét, oly módon, hogy a kisjövedelmű, nagy családos dolgozók az eddiginél nagyobb arányban jussanak bérlakáshoz. — Az egyedülállók és az idősebb házaspárok részére épüljenek szállodaszerű — különféle szolgáltatásokat is nyújtó — lakások. — Vizsgálják meg, nem lenne-e helyes a kizárólag bérből és fizetésből élő dolgozóknál a lakáspótlék-rendszer valamilyen — a szociális körülményeket kedvezően befolyásoló — formáját kialakítani. (1970, március) 27