Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Stier Miklós: A baloldali szociáldemokrata ellenzék a 20-as évek elején

Stier Miklós A baloldali szociáldemokrata ellenzék kialakulása a 20-as évek elején Budapest a XX. sz. elejére nagyvárossá alakult, világvárossá, amely természetesen magán hordozta mindazokat a jegyeket, amelyeket a kelet-európai típusú kapitalista fejlődés kényszerített rá: egyszerre vált az arisztokrácia és a nagypolgárság fénylő, pompás, gazdag otthonává s a szegény munkásság, sőt a lumpenproletariátus nyomortanyáinak színhelyévé, egyszerre vált a leghaladóbb, európai mércével is mérhető művészeteknek és tudományoknak központjává, s lett koncentráló melegágya tömegek elmaradottságának, analfabétizmusnak, hallatlan műveletlenségnek. Egyszerre bújtatta meg utcáin, épületeiben a haladó baloldali politikai gondolatot, s a szocialista munkásmozgalmat, valamint az ellene esküdt retrográd, jobboldali radikalizmus előfutárait. Budapest lett a XX. sz. magyar forradalmainak vezető városa, és Budapest vált az ellenforradalom kezdeti szervezkedésének egyik első gócpontjává is. A Tanácsköztársaság leverése után pedig az ellenforradalmi rendszer, az intranzigens jobboldaliság elsősorban a fővárosból akarta a haladó baloldali gondolatnak s politikai cselekvésnek még az írmagját is kiirtani. Horthyék hadat üzentek a „bűnös városnak", úgy látszik azonban, hogy végül is sikertelenül. A két világháború közötti időszak legnagyobb baloldali tömegmegmozdulása ismét csak itt zajlott le, Budapesten, 1930. szeptember i-én. Addig azonban hosszú az út; jelen cikkünkben azt szeretnénk csupán bemutatni, hogyan éledt újjá a kommünt követő ájult mozdulatlanságban — éppen a fővárosban — a haladó baloldali szociáldemokrata mozgalom, hogyan jelezte már a 20-as évek elején a főváros „bűnösségének" kiirthatatlanságát, a baloldali hagyományok és örökségek mélyben tovább élő, s már az évtized első éveiben felbukkanó áramát. Taktikai küzdelem a fennmaradásért A proletárdiktatúra leverése után hallatlanul mostoha körülmények közé került a magyar munkásmozgalom, mert a fehérterror szinte felmérhetetlen károkat okozott soraiban. Mintegy ötezerre tehető a harcok hősi halottainak száma, s közel százezerre azon emigránsoké, akik nagy része a megtorlás elől volt kénytelen elhagyni az országot. De üldözés érte az élőket s itthonmaradottakat is. Az internáltak és bebörtönzöttek száma elérte a hatvanezret. A munkásmozgalom veszteségét már e puszta számok is érzékeltethetik, de ha meggondoljuk, hogy ezen elemek a munkásosztály legáldozatkészebb, legforradalmibb részét jelentik, akkor érthetjük csak igazán meg, hogy ezzel a „lefejezéssel" sikerült az ellenforradalmi rendszernek a munkásmozgalmat — legalábbis átmeneti időre — valósággal megdermesztenie, ájult mozdulatlanságba merevítenie. A KMP is kénytelen volt beszüntetni tevékenységét; igaz, hogy csak átmeneti jelleggel, de mégis hallgatott. Bár a proletárdiktatúra leverését követő időszakban az 1919 augusztusában újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt legalitást nyert, az adott helyzetben, 1919--1920-ban azonban még a szociáldemokrata pártszervezetek sem működhettek zavartalanul. Üldözték ekkor még a szociáldemokratákat is éppúgy, mint a kommunistákat. A munkásmozgalomra háruló irtózatos ellenforradalmi nyomás (a fehérterror, Friedrich és a román királyi hadsereg letartóztatásai) következtében az MSZDP élére kerülő vezető réteg a régebbi szociáldemokrata vezetőkhöz (Kunfihoz, Garamihoz vagy akár Buchingerhez) képest műveltségben, elméleti és gyakorlati felkészültségében is csak „harmadrendű" garnitúrát jelentett, amelytől a megnehezedett körülmények közepette a legális munkásmozgalom vezetése valósággal képességeit és erejét is meghaladó erőfeszítéseket kívánt. Hogy nem állottak mindenben feladatuk magaslatán, azt kétségtelenül tükrözik a 20-as évek elejének eseményei. Kétségbeesett taktikai küzdelmet folytatnak fennmaradásukért, szakszervezeteikért, az internáltak szabadon bocsátásáért, a munkásság közvetlen napi gazdasági érdekeiért, s ugyanakkor az országos politikában a parlamentben való megmaradásukért és politikai szervezkedési jogaik kiszélesítéséért. Szövetkeznek ezért a liberális polgári erőkkel (Liberális Blokk 1921 nyarán), s több ízben tárgyalnak követeléseik megvalósításáért a kormánnyal is. Nehéz időszak ez kétségtelenül. 1919—1920 fordulóján még a szakszervezeti és párthelyiségek sem élték a maguk mozgalmas, nyüzsgő életét, a legtöbb még ki sem nyithatott. 1920 tavaszán is tovább tartott a dermedtség: a budapesti Rendőrfőkapitányság „gyárigazgatók, üzemi tisztviselők, mérnökök és napszámosok egybevetett jelentései alapján" összeállított „helyzetkép"-e szerint a fővárosi munkásság politikai magatartása és hangulata „általában kielégítő, s köreiben nyugalom tapasztalható". Rámutat e „helyzetkép" továbbá arra, hogy ahol nyomottabb a hangulat, s némi szervezkedés nyomait lehet felfedezni, ott elsősorban a drágaság s az alacsony bérek miatt észlelhető a nyugtalanság. Csak néhány üzemben, pl. a Neuschloss-Lichtig parkettgyárban, a Hoffher és Schrantz Mezőgazdasági Gépgyárban és a nagyobb malmokban tapasztalható újabb szervezkedés, komolyabb bérmozgalom és „a kommün alatt felbomlott munkafegyelem" tartós hatása. Beszámol e helyzetkép arról is, hogy a budapesti üzemek munkásainak túlnyomó többsége továbbra is a szociáldemokrata párt szervezeteihez tartozott, s nem indult meg 1919 után tömeges átlépése a keresztényszocialista pártba. S mint közismert — országos adatok is jelzik —, 1922 decemberére a szociáldemokrata szakszervezetek tagjainak létszáma minden addiginál magasabb lesz, a két világháború közötti időszakban soha többé el nem ért tömegű: 203 000. A szervezett munkásság tehát minden vérvesztesége ellenére már a 20-as évek elején is tömeg-erőt jelentett, olyan tényezőt, amellyel az ellenforradalmi berendezkedésnek mindenképpen számolnia kellett. S bárha hivatásos vezetői benn is ültek a parlamentben, s bárha velük a kormánykörök még tárgyalásokat is folytathattak, maga a munkásság egyszerű létével, személytelen szürke tömegével is gondot okozott az államapparátusnak. 1920. május elsejére a budapesti Rendőrfőkapitányság — bármilyen „megnyugtató" képet ad is a fentebb idézett jelentés — erős rendőri készültséget foganatosított a fővárosban. Kiadott utasításai szerint „megfelelő számú rendőrnek" s „az összes tisztviselőnek és alkalmazottnak egész nap készenlét- és tartalékszolgálatban" kellett lennie, s mintegy 10—12000 embert köteleztek arra, hogy „április 29 — 30, — május 1- és 2-án a munkában töltött időt kivéve lakásukon" tartózkodjék. (Elsősorban azokra vonatkozott, akik a bolsevizmus szempontjából — egyébként is — „rendőri felügyelet alá helyeztettek." Ezeket figyelmeztették arra is, hogy „lakásuk elhagyása esetén rendőri büntető és internálási eljárást" indítanak ellenük.) A rendőri terror ellenére a mindent átszövő detektív- és spicli hálózat következtében viszonylag sok letartóztatással járt 1920. május elseje. A munkásmozgalom éledése Mint arra már utaltunk, a 20-as évek elejének munkásmozgalmát szinte „lefejezte" az ellenforradalmi terror. A szervezett munkásság azonban következetesen, baloldali vezetőinek elvesztése dacára is megvédelmezte régi harci szervezeteit. Az üzemekben vállvetve küzdöttek a legöntudatosabb, baloldali érzésű munkások — szocialisták és kommunisták —, együtt szervezték a bérmozgalmakat, együtt álltak ki a lefogottakért. Kétségtelen, hogy mindez még nem jelentett szervezett szociáldemokrata baloldali ellenzéki megmozdulást, de azt már mutatja, hogy voltak baloldali érzésű szocialisták, egyszerű munkásemberek, akik egy később meginduló szervezkedés bázisát képezhették. A munkásmozgalom valóságos újjáéledését, a bér- és sztrájkmozgalmak felélénküléseit az 1921. év hozta meg. Ebben természetesen a hallatlanul nehéz gazdasági helyzet játszotta a legfőbb szerepet, s nem véletlen, hogy ez év elejére indultak meg egyre több helyütt — elsősorban a nehéziparban — a béremelésért folytatott sztrájkmozgalmak. A vas- és fémmunkások 1921. július 24-i bizalmi értekezletének határozati javaslata még az általános sztrájk megindítását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha a munkások nem kapják meg a kért drágasági pótlékot. 1921 folyamán 32