Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Sulyok Katalin: Az Orvostudományi Egyetem

között fél óra, három negyedóra szünet. Loholnak gyalog, szaladnak a villamoshoz, hogy idejében odaérjenek. A klinikák s intézetek a város hét kerületében 33 helyen vannak, egy olyan körön belül, melynek átmérője 12 km. Nemcsak a szétszórtság, a távolság a baj. Az épületek nagy része elavult, a víz-, a csatorna-, a villanyhálózat elöregedett. Ennél is nagyobb baj, hogy annak idején nem ennyi hallgatóra tervezték az épületeket.* Zsúfoltak a kórtermek, kicsik a műtők, ha tíz-tizenkét hallgató bemegy, jóformán moccanni se lehet. Hosszú út a diplomáig Az Orvostudományi Egyetemre évek óta háromszornégyszer annyi a jelentkező, mint amennyit felvehetnek. Az orvosi a divatos pályák közé tartozik. A fiatalok előtt is, de még inkább a szülők szemében. Mert biztos megélhetést adó, rangot, tekintélyt jelentő pálya. De, hogy az orvos egy kórházban milyen munkát végez; mekkora a felelőssége, mennyit kell éjszakáznia, hány ügyeletet vállalnia; mi minden hárul a falu egyetlen körzeti orvosára — hogy a valóságban mit jelent orvosnak lenni, erről alig tudnak valamit. * Az egy haligatóra jutó bruttó intézeti alapterület 7,2 m'. (A debreceni egyetemen 15 m1

.) Bonctani gyakorlat Találkoztam elsőéves hallgatóval, aki most töltötte be a huszonharmadik életévét. Negyedévessel, aki a huszonhatot. Ötödévessel, aki elmúlt huszonnyolc. Mert az egyetemi felvétel csak a harmadik, negyedik nekifutásra sikerült. Többen közülük okleveles ápolónők, műtősnők, aszszisztensek. Találkoztam fiúkkal, akik évekig beteghordók, műtősök, mentőápolók, gyógyszergyári munkások voltak. A jelenlegi elsőévesek nagy része nem 1969-ben érettségizett! S az a tapasztalat, hogy akik kerülővel jutottak be, azok jobban értékelik, hogy itt vannak, és reálisabban látják helyzetüket. Épp ezért, a tanulmányi eredményük is jobb. De mindannyian azt mondják: nem ilyennek képzelték az egyetemet. Hallották, hogy nehéz, de hogy ilyen nehéz legyen . . . Kétségtelen: óriási ismeretanyagot kell elsajátítani, s ezek egy része állandóan változik. Az utóbbi húsz évben sokat fejlődött az orvostudomány. Ami tegnap még korszakalkotó felfedezés volt, azt ma már a gyakorlatban kell alkalmazni, lehet, hogy holnapra elavul ... Ez az állandó változás az egyik oka a tankönyv-problémának is. Nincs elég. Ha van is, csak a könyv egy része használható. Mire egy új tankönyv a nyomdából kikerül, akkorra sok minden változik ... — Szerencsére, kiváló professzorok vannak az egyetemen; előadásaikra támaszkodhat az ember — mondta egy tavaly végzett orvos. De csak jegyzetekből tanulni nem könnyű. A kötelező tárgyak mellett vannak fakultatívak is, amire szükség van, a nyelvtanulásra gondolok elsősorban. A latin mellett még legalább egy nyelvet tanulni kell. Ám nemcsak az orvosi ismeretek elsajátítása, az önálló gondolkodásra nevelés, a szelektálni tudás, a gyors reagálás kialakítása is beletartozik az orvosképzés fogalmába. Mindezek mellett ismerni kell az orvostudomány történetét; lépést kell tartani a napi politikai, társadalmi, művészeti élettel is. Egy biztos: tanulnivalóval ellátják az egyetemistákat. Aligha túlzok, ha azt mondom: túlterheltek az orvosi egyetem hallgatói. A Központi Szabó Ervin Könyvtárban, és a Széchenyi Könyvtárban gyakran látni sebészeti tankönyvbe, anatómiába mélyedő lányokat, fiúkat. Napközben, ha egy-két üres órájuk akad, ide jönnek, és ide jönnek esténként is. Itt legalább csend van. Panaszkodnak a kollégisták, hogy egymástól nehezen tudnak tanulni. Méginkább panaszkodnak azok a budapestiek, akik a szüleiknél laknak. Mert a tanulásra csak este jut idő. De este együtt a család. A család: a lakásban járkáló-mozgó-beszélő emberek. Akiket egy-két estén még meg lehet kérni a némaságra, el lehet hallgattatni; de hat éven át . . .? Este kezd élni a ház is. Egyik szomszédban vacsora készül, közben hangosan olvastatja iskolásgyerekét az anya; a másik szomszédban veszekednek; a „gangon" gyerekek játszanak; az udvaron a házmester kiabál; emitt tánczenét bömböl a rádió, amott a tévé ordít. A pesti lakások, bérházak nem elmélyülésre, tanulásra valók. A Központi Szabó Ervin Könyvtár és a Széchenyi Könyvtár a tanévben záróráig, egyetemistákkal teli . . . Kollégisták Az egyetem négyezer hallgatója közül ezer kollégiumban lakik. A vidékieket mind; indokolt esetben a rászoruló budapestieket is el tudják helyezni. S hogy a vidéki hallgatók közül jó néhányan mégis albérletben élnek, az igényességükkel, nem utolsó sorban szüleik pénztárcájával függ össze. Kétségtelen, hogy egyedül lakni egy szobában kényelmesebb, mint léptennyomon az évfolyamtársakhoz alkalmazkodni. A kollégiumi férőhelyek mennyiségével tehát nincs baj. A minőséggel annál inkább. Mert kimondottan kollégiumnak csak egyetlen: a Rezső téri épült. A többit villából alakították ki — ez még a jobbik eset. Vagy bérházból — ami gyakoribb; vagy — ilyen is van — a bérház egyik emeletén van a kollégium. A már meglevő, más célra készült épületekből igazi otthont még pénzzel se nagyon lehetne létrehozni, hát még ha nincs is rá pénz. (Az egészségügyi intézmények anyagi helyzete közismert. Az Orvostudományi Egyetem pedig az Egészségügyi és nem a Művelődésügyi Minisztérium irányítása alatt áll.) A hodályszobák, nyolc-tíz vagy ennél is több ággyal, a kis mellékhelyiségek, a kicsi tanulószoba: inkább szállás, mint otthon. Hiszen egy szobában hatnyolc-tíz felnőtt ember egymástól pihenni is, tanulni is nehezen tud, még ha előzékenyek, alkalmazkodni tudók, türelmesek is egymáshoz. Márpedig vizsgaidőszakban ki nyugodt...? Érthető, hogy az egyetem büszkesége a Markusovszky kollégium, a Rezső téren. Négyágyas szobák, szépen berendezve, heverők, függönyök, mindenkinek külön íróasztal. Szemmel láthatóan otthonosan érzik magukat az itt lakók. Nemcsak a lányok, a fiúk szobája is otthonos: virágok, fotók, és — nem is lennének orvostanhallgatók! — a könyvespolcon, a szekrény tetején vagy az asztalon koponya ... A fürdőszobában mosógépek, centrifugák, a teakonyhában villanyrezsó, hideg-meleg-Szövettani gyakorlat