Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Babonák és hiedelmek a középkori Budán

A SZERKESZTŐ POSTÁJA Örülünk a szaporodó újtipusú utcai telefonoknak. Berendezésük egyszerű, olcsó, és nem tantusszal, hanem forintossal működnek. Megértjük, hogy a fülke nélküli új automatákhoz nem adnak telefonkönyvet. Nagyon szomorúan, de megértjük. Nagyon szomorúan, mert sok nagyvárosban nyugodt lélekkel odatehetnék azt a telefonkönyvet, senki sem lopná el. Mint ahogy sok nagyvárosban letehetik őrizetlenül a tejes üvegeket, a péksüteményes kosarakat a házak kapujába, senki nem lopja el. Továbbá sok nagyvárosban adhatnak törülközőt és szappant a nyilvános kézmosóhelyen, mert azt sem lopják el. Nekünk örülnünk kell, ha a telefonautomaták kagylóját nem vágják le a zsinegéről. Ennek kapcsán csak azt jegyezhetnénk meg, hogy a közvagyon rongálásának és lopásának ügyeiben — tekintettel az ilyen bűntények számára és ezért veszélyességére — a bíróságok szigorúbbak lehetnének. Lehetnének igen-igen szigorúak! Végül is sajnálattal, de tudomásul vehetjük, hogy az új készülékek mellett nincs telefonkönyv. Azt viszont fontosnak tartanánk, s ezennel ajánljuk az illetékesek szíves figyelmébe, hogy legalább a legfontosabb közérdekű telefonszámokat mégis csak tüntessék föl a készülékek mellett. Egy jól rögzíthető, tenyérnyinél alig nagyobb alumíniumlapon elférnének azok a számok, amelyek a telefonkönyv első oldalán találhatók, s hozzá körzetenkint az orvosnak, rendelőintézetnek és éjszakai orvosi ügyeletnek, esetleg a kerületi rendőrségnek és az illetékes körzeti rendőri megbízottnak a telefonszáma. Köszönettel nyugtázzuk kedves olvasóink százainak válaszát a februári számunkhoz mellékelt kérdőívekre. Az anyag rendszerezése, érdemi feldolgozása folyik. (A legegybehangzóbb kívánságok tekintetében talán már mostani számunkban is észreveszik, hogy nem találtak süket fülekre.) Egy dologra térnénk most ki, amit ezúttal is nagyon sokan fölvetettek: a lapban közölt hirdetések ügyére. A hirdetésnek fontos funkciója van a közgazdasági életben, de fontos szerepe van a sajtó életében is. A sajtó szempontjából a hirdetés egyfelől a közönséget érdeklő információs anyag, másfelől bevételi forrás. A hirdetés teszi lehetővé, hogy ezt az igen költséges kiállítású lapot aránylag olcsón adhassuk, és hogy szerzőinknek, munkájuk arányában, a kötött keretből valamivel méltóbb honoráriumot fizessünk. Vagyis a hirdetés révén javítani tudjuk a lap színvonalát, és forintokat takarítunk meg minden egyes vásárlónknak. Ezért nem mondhatunk le róla. Más kérdés azután, hogy milyen az a hirdetés. Itt nagyon egyetértünk olvasóinkkal. A szép hirdetés lehet egy folyóiratnak dísze is. Nálunk a reklámkultúra csak most van kialakulóban. Nemrégiben láthattunk néhány grafikai kiállítást, és meggyőződhettünk róla, hogy művészeink értikadolgukat, s ha csak rajtuk állna, győznék tehetséggel, ötlettel. Két fronton kellene áttörniük: a megrendelők konzervatívizmusán és a rosszul értelmezett takarékosságon. Sajnos, sok vállalat propagandistája nem érti, hogy a rek-46 Iámba nem szabad egyszerre mindent belezsúfolni; hogy a reklám egyfajta publicisztikai művészet, melynek azonnal, erőteljesen hatnia kell: megragadni a szemet, asszociációkat indítani, rögződni az emlékezetben. S mindezért szépnek kell lennie! Vagyis meg kell találnia a mondanivalója és célja szerint legtökéletesebb formát. Jó volna, ha elhinnék: nem járnának rosszul, ha meghallgatnák a lapszerkesztőknek, tördelő- és képszerkesztőknek a véleményét is, ha elfogadnák olykor a javaslatainkat. Hiszen az ő ügyüknek is csak használ, ha feladott hirdetésük stílusában és színvonalában illeszkedik ahhoz a laphoz, amelyben megjelenik. A reklám nem egyszerűen kereskedelmi melléktevékenység, mert ha csupán az, akkor annak sem jó! Valami javulást azért el kell ismernünk. Az utcai reklámplakátok közt néhány kiváló is akad. A magasnyomású, vonalas-rajzos hirdetések is tetszetősebbek, mint pár évvel ezelőtt, a kezdet kezdetén voltak. Sajnos, éppen a nekünk kellő fotós-reklámok bizony még meglehetősen provinciálisak. Laky Árpádné, Budapest, I., Úri u. 38. Önhöz hasonlóan, sokan vetették föl kritikusan a budai Vár kövezésének problémáját. Részben, és úgy látjuk, a legfontosabb kérdésben kedvező választ tudunk adni: a Várban a járdákat mindenütt aszfaltozzák, illetve meghagyják aszfaltozottan, nem térnek át a kényelmetlen kockakövekre. Az úttesteket viszont és a tereket (Országház utca, Tárnok utca, Táncsics Mihály utca), részben nagyméretű, részben apróbb bazaltkockákkal borítják (Fortuna utca. Hess András tér, Szentháromság tér, az utóbbi a szobor körül díszkövezéssel). Ehhez a megoldáshoz, hosszabb vita után, a Műemlékfelügyelőség ragaszkodik, és álláspontjával egyet kell értenünk. A vita lényegében már a közvilágítás kérdésében elkezdődött. Akkor a lakosok óriási többsége ragaszkodott a felajánlott változatok közül a most rendszeresített archaizáló formához. Nem korhű formához, hiszen ez a forma sem nem középkori, sem nem barokk; hangulatában mégis illeszkedik a környezethez, mert százesztendős mivoltában is már — ódon. Ugyanez a helyzet a kövezéssel; az sem „korhű", az újabbkori urbanizálódás kezdeteit idézi; de a mai ember, s még inkább a holnapi a kövezéssel keletkező utcaképben mégsem a félmodernséget, hanem a régimódiságot látja. Lapunk februári számóban ,,A város szolgálatában" cím alatt írtunk a többi közt Sávos Károly mérnökről. A cikkben Kossuth-díjasnak jeleztük, tévesen. Sávos Károly egyik kormánykitüntetése a Kossuth-Érdemrend III. fokozata; munkatársunk ezt vélte — tévesen — Kossuth-díjnak. Kérésére tévedésünket ezennel helyreigazítjuk. Visszásságok a Kerepesi temetőben Ismeretes, hogy Budavára 1849-i császári védőrségének parancsnoka a magyargyűlöletéről hírhedt Hentzi Henrik tábornok volt, akit Görgey a vár lövetése előtt megadásra szólított fel. Az ostrom megindulásakor a vár parancsnoka a védtelen Pest bombázásával felelt. A vár ostromának utolsó napján Hentzi, látván, hogy a vár elesett, tartalékával ellentámadást akart végrehajtani a honvédek ellen, de a Szt. György téren halálos sebet kapott, amelytől tizenöt óra múlva meghalt. Allnoch Alajos császári ezredes, hogy megbosszúlja a vár elvesztét, szűkebb törzsével lement a Lánchídhoz, hogy azt felrobbantsa. Az akna a hídnak nem ártott, de őt és társait a robbanás megölte. E történelmi tények felidézése után sétáljunk ki a Kerepesi temetőbe s keressük fel azt a részét, melyet méltán neveztek el ,,hősök parkjának". A felszámolt budapesti temetőkből intézményesen ide gyűjtötték össze az utolsó nemesi fölkelésnek és a 48/49-es szabadságharc egyes hőseinek épségben maradt, sírkőművészetileg is érdekes, változatos síremlékeit. A szabadságért küzdő hősök iránti kegyeletnek ezt a megnyilvánulását méltányosnak, kötelezőnek tartjuk, de tiltakoznunk kell az ellen, hogy e hősök sírkövei közé helyezzék el azoknak a síremlékeit is, akik fegyverrel a kézben harcoltak a magyar szabadságharc ellen. Döbbenetes káprázatként tűnik szemünkbe egy hármas tagolású, tetszetős, jól ápolt, neobarokk sírkő, melynek ívelt volutákkal és profilált párkánnyal keretezett főmezőjében és feliratos lábazatán az alábbi meglepő sorokat olvashatjuk. Főmezőben: „Budavára 1849-i császári védőrségének az ostrom alatt hősi halált halt 420 tagja közül itt nyugszik Edelstadti Allnoch Alajos Cs. Kir. 23. gyal. ezred ezredese, Polini Fülöp, Corini Camillo Cs. Kis. Mérnökkari százados . . . Fidler Károly, Rosenzweig Lőrinc Cs. Kir. 23. Gyal. Ezred hadnagya, valamint néhány névtelen harcos." Lábazaton: „Arthurmi Hentzi Henrik Cs. Kir. Tábornok, a Vár parancsnoka és a védőrség többi hősi halottja a megszűnt vízivárosi temető ismeretlen helyén nyugszik." Ha már a Kerepesi temetőben járunk, nézzünk szét s keressük fel azt az omladozó kriptacsarnokot is, mely egykor a temető díszei közé tartozott, most pedig annak egyik szégyene a Batthyány-mauzóleummal egyetemben. Tekintsük meg a jobb oldali csarnok szélső sírját. Az egykor kovácsolt vasból készült sírkereszt két oldalán levő törött, hiányos mécsestartó — akárcsak a kereszt — a rozsdától szétesőben, szomorúan jelöli az alatta fekvő nyughelyét. A halott neve az ovális fehér, kis táblán szerényen így található: Görgey Arthur 1818. I. 30. — 1916. V. 21. Míg tekintetünkkel végigpásztázunk a pusztulásra ítélt, rozsdamarta síremléken, agyunkban furcsa gondolatok kavarognak. Igaz, hogy Görgey szerepe vitatott kérdése a magyar szabadságharc történetének, de mivel magyarázható az, hogy a szabadság vitathatatlan ellenségeinek, a hídrobbantást megkísérlő Allnochnak, más császári katonáknak közös sírkövét Hentzi tábornok kenotáfiumszerű emlékével együtt a magyar történelem hősi halottjainak kövei közé díszhelyre tesszük, ugyanakkor Görgey síremlékét hagyjuk rozsdamartan elpusztulni? Mi az oka ennek? Az, hogy még ma is „lovagias nemzet vagyunk", vagy talán inkább a közhellyé vált, rosszhangzású „turáni átok"? Míg egyesek a „Görgey-kérdésen" vitatkoznak, döntse el a magyar közvélemény, ki méltóbb inkább arra, hogy a Kerepesi-temetőben emlékét ápolják: Görgey, vagy a szabadságharc ellen küzdő, magyargyűlölő Hentzi, Allnoch és társai? Rurgyán Miklós Ami a Görgey-kérdést illeti, nem tartjuk logikusnak a szembeállítást Hentzivel. Hentzi a magyar szabadságharc fegyveres ellensége volt. Görgey Artúr pedig ugyanebben a szabadságharcban kétértelmű szerepet játszott. Sokak véleménye szerint áruló volt. Biztos, hogy nem volt a szabadságharc hőse; pedig lehetett volna; pedig rangja szerint, vállalt szerepe szerint úgy illett volna, hogy hős legyen. Legalább annyira hőse legyen magyar létére annak a szabadságharcnak, amelynek legrangosabb katonai vezetője, mint amennyire hőse volt a lengyel Dembinszki vagy Bem, egy-egy hadseregcsoport vezénylő tábornoka. A legenyhébb elbírálás szerint is, Görgey a maga okosságával és megalkuvásával nagyon közel járt az áruláshoz. Hentzi viszont nem volt áruló; meggyőződése és katonai pozíciója szerint a legtöbbet adta az ellenforradalom ügyének: az életét. Hentzit tehát, egy ellenforradalom hősi halált halt vezérét szembe lehet állítani egy forradalom hősi halált halt vagy legalább is hősiesen viselkedett vezérével. Görgeyt pedig, ahogy mi tettük fentebb, szembe lehet állítani Bemmel vagy Dembinszkivel; vagy Garibaldival, Budgyonnijjal, Csapajevvel, a világtörténelem bármely hősi forradalmi katonai vezetőjével. Ami pedig a sírhelyét illeti, nekünk az a véleményünk: ápolja azt a sírt, aki kötelességének érzi; de ebben talán nem elsősorban a közkegyelet illetékes. Most jön azonban a másik kérdés, úgy gondoljuk, ez ön szerint is a lényeges: van-e helye Allnochnak és társainak a hősök temetőjében? Továbbá van-e helye ugyanott egy Hentzi emlékműnek? Szerintünk nincs. Biztos vagyok benne, ha máshol volnának eltemetve, senki sem kívánná kihantolásukat és idehelyezésüket. Tény viszont, hogy a világon mindenhol láthatunk olyan temetőket, ahol az egykori ellenségek békén egymás mellett nyugszanak. (Ha eszünkbe jut, hogy ez a budai és pesti föld az ősidőktől napjainkig hányféle nyelvű, egyenruhájú, zászlójú katonahalottnak a porával elegyedik — József Attilának „A Dunánál" című verse kell, hogy eszünkbe jusson.) Nem tartjuk tehát ízléstelennek vagy kegyeletsértőnek azt, ha ott vannak ezek a sírok, ahol eredetileg is álltak. Mindenesetre nyilvánosságot adunk javaslatának, és talán megfontolható, hogy adandó alkalommal ezt az emlékművet a temető más részében helyezzék el.