Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe, 1970 Veszprémi Miklós: A kőműves

Pro Urbe, 1970 A KŐMŰVES (Koffán Károly felvétele) (Középtermetűnél valamivel magasabb, szikár ember. Jellegzetesen markáns vonásokkal, napszítta, szélfújta, cserzett bőrrel. „Jó fej", mondanák rá a tizenévesek. Pedig az utolsó „igazi" békeévben — 1913-ban — született. Az osztrák-magyar monarchia, Károly király, számára még inkább emlék, mintsem történelem. Éppúgy, mint 1919, meg a fehérlovas Horthy Miklós. Miközben az elmúlt félévszázad történelme elviharzott fölötte, vakolókanál volt a kezében: diktátorok, hadvezérek tündöklését és bukását malterosládák, meszesgödrök és téglarakások mellől nézte végig. S míg amazok jobbára pusztítással voltak elfoglalva, ő — épített. Feltehetően a munka segítette hozzá, hogy az embertelenségek közepette is megőrizze természetes emberségét. Csöppet sem a sokat megéltek kesernyés-fanyar módján. Szavait sokkal inkább a bölcs derű jellemzi, mint az öreges komolykodás ...) — Hány éve dolgozik ? — Negyvenhárom. — Tehát gyerekkora óta ? — Tizennégy éves voltam, amikor téglaadogatással, vízhordással kezdtem. Egy szolnoki építőmesternél. Hét testvérem volt, kellett otthon a pénz. De nem akartam kőműves maradni. — Miért? — Amiért máig sem szívelik ezt a szakmát: a nehéz, piszkos munka miatt. Azután, a kőművesek réme a tél volt: tavasztól őszig lehetetlen volt annyit keresni, hogy a téli hónapokat átvészeljék belőle. Márpedig ki akarná eljegyezni magát olyan szakmával, amelyik évi háromhónapos koplalással jár ? Csakhogy erre a kérdésre a kényszerűség válaszolt: másféle munkát nem kaptam. — Később sem? — Kilencszázharmincban Pestre jöttem, valami „jobb" munka reményében. Néhány hetes éhezés azonban megérttette velem, hogy a „jobb" helyeken nem pont énreám várnak. Maradtam a vakolókanálnál, s örültem, ha jóllakhattam. Néha ilyen pofonegyszerű dolgok magyarázzák a szakmai hűséget. — Ha ma kezdené, nem lenne kőműves ? — Nincs olyan ember, aki hurrázik a fagyos szélben, a tűző napon, miközben mondjuk kéményt vakol egy épülő ház tetején. Ha tehetné, inkább fehér köpenyt venne föl, s elbástyázná magát egy kellemes íróasztal mögött. Csakhogy ez korántsem ilyen egyszerű, ha ennek fejében ki kellene szakadnia mindazok közül, akikkel tíz-húsz-harminc éve együtt húzta föl a falakat, együtt örült, együtt mérgelődött, miközben tulajdon két szemével látta: egy város, egy világ születik újjá a keze alatt. — Mire a legbüszkébb ? — Tán egy Széchenyi-rakparti nyolcemeletes épületre. Nem mi építettük, csak renováltuk. A homlokzat-vakolásnál megakadtunk. A Duna-parton ugyanis százkilométeres széllel, páradús levegővel kell számolni, azaz speciális vakolatra van szükség. Mi még addig ilyet nem csináltunk, s valami újszerűt kívántak tőlünk. Az ötletet a parton heverő fényes kavics adta: mi volna, ha ezt használnánk föl a vakoláshoz? Sokat kínlódtunk, végül is sikerült. Ha arra visz az utam, sohasem mulasztom el megnézni a sajátosan csillogó épületet, amely a szó szoros értelmében nekünk köszönheti fényét. — Miért beszél többes számban? — Csak az ötlet volt az enyém. A vakolást a brigáddal együtt csináltam. Mint mindent az utóbbi másfél évtizedben. — Merre dolgoztak még ? — Innen a Széchenyi-rakparttól egyenesen Rómába hívtak bennünket. A magyar követséget meg a Római Magyar Intézetet renováltuk. Azután ismét Pest következett: a József Attila lakóteleptől Újpestig úgyszólván minden építkezés őrzi a Mészáros vakolóbrigád kezemunkája nyomát. Elsősorban a homlokzatok, mert arra specializáltuk magunkat. — Mi ment a legnehezebben? — Egy újpesti kémény fölhúzása. Se lift, se szállítószalag nem volt. Minden téglát, minden vödör maltert úgy kellett fölcipelni a tetőre. Húszfokos hidegben. De a hat évvel ezelőtti fagyszabadság talán még ennél is nehezebb volt. Nem tudom, hogy aki nem töltött el készülődő falak, ágaskodó állványok között negyven esztendőt, egyáltalán megértheti-e: milyen érzés egy építkezést félbehagyni ? (Hirtelen elhallgat. Mintha röstellené ellágyulását. Aztán gyorsan, szinte menekülésszerűen elköszön : le kell mennie a pincébe, hogy még a munkaidő letelte előtt megnézze: a tanulók jól állították-e be az ajtókat? A nevét viselő brigádhoz osztották ugyanis be a vállalat holnapi szakmunkásait; őértük különös felelősséget érez. Nem tudom, közülük hány lesz olyan, mint az őszülő mester: Mészáros József, a Budapesti Lakásépítési Vállalat Pro Urbe díjjal kitüntetett szocialista brigádvezetője ...) Veszprémi Miklós 16