Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: Balla Demeter felvétele

Füst Milán A jelenés „És hallám az ő szárnyaik zúgását." Ezékiel, I., 24. Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe repülnek S elfödvén szegény szemüket: — szent, szent, szent, — kiáltják odafenn a sugaraknak. S a sugarak megtorpannak előttük, igen. S mint a kiskutyák, ugy hunyászkodnak meg előttük a Nap meg a Hold S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat. S ők mégis mily komorak! No de mert csontokon átal volt repülésük A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, Elárasztotta őket a viz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön, Mondom, a csontok mezején. S mégis még ott is visszhangzott a kiáltás, — Mert — szent, szent, szent, — felelének nékik e csontok is a mezőkről, igen. Pedig eláztatta őket a viz, megette a tüz S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még ... Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimir Iljics, ilyen? Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már ? Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre, hogy, ha szomorún is, komoran is és végleg elkeseredve De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Ur? Oh felelj hát, aki vajszivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi az Eszme, Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap Büntettél, aki jó voltál, — mint a hegység oly nagy volt benned a jószándék S mint a felhő, amely megüli a hegyet, a borulat is oly nagy volt homlokodon. Oh Vladimir Iljics, vajon lehet-e segíteni az emberi lényen ? Hiába idézlek, — Tavasszal még mélyebb a borulat s az éjszaka mélyebb És nincs felelet e világ völgyeiben. S hiába ülök itt s várok oly régen jelenést, itt semmise mozdul Csak a képed bólogat olykor s szomorú szemed int És gigászi munkád. 1946. N. B. S mármost hogy hogyan és honnan származott bennem ez a vers? Régi szándék alapján készült, egyes sorait már harmincban, vagy harmincegyben írtam le magamnak: — mint embert nagyon megszerettem akkoriban Lenint, s ez a vele való egyoldalú ismeretségem úgy leveleiből, mint személyes ismerőseinek róla szóló elbeszélései alapján adódott. — S hogy mi kapcsolatom van Oroszországgal? 1932 körül a Pesti Napló akkori szerkesztője megbízott, hogy írjak egy cikksorozatot Oroszországról, s én ezt a feladatot első hallomásra vállaltam is. Elolvastam tehát minden itt fellelhető könyvet abból a tömegből, amely e témáról a világ piacain akkor megjelent, s végül is ahhoz kötöttem e cikksorozat megírását, hogy a lap küldjön ki engem Oroszországba, mert könyvek alapján ilyesmit mégse vagyok hajlandó vállalni: sokkal nagyobb arányú és fontosabb számomra e feladat, semhogy a mások véleményei alapján döntsem el, hogy mit is gondolok az emberi jóakarat e legnagyobb, leggigantikusabb erőfeszítéseiről. így fejeztem ki magamat akkor: — Oroszország, úgy látszik, úgy gazdasági, mint a szociális erkölcsiség terén sokkal nagyobb arányú csodákat hozott létre, mint amüyenek a fáraók piramisai voltak. Csak épp hogy ezek nem hiábavaló piramisok, minthogy nem egyes személyek halálukban való apoteózisát, hanem az élők szenvedéseinek enyhítését szolgálják... Mondanom se kell, hogy kiküldetésemből nem is lett aztán semmi. 1947-3