Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Nagy Margit: A középkor küszöbén

Gross Arnold olajfestménye a Hotel Duna-Intercontinental cukrászdájában „Szeretnék már egy falikép megbízást. Azt mondanám, amit a rézkarcokon. A részletek nagyban is mind kijönnének". Három éve nyilatkozott így Gross Arnold az Élet és Irodalom hasábjain. És íme: grafikusunk testet öltött álma a szilveszterkor felavatott Duna Szálló földszinti cukrászdájának környezetével jól harmonizáló dísze lett. Ezenkívül az első emeleti coetail bárba is Gross kompozíciók kerültek, hogy a művészt immár hagyományos műfaja, a rézkarc is képviselje a szálló jeles képzőművészdekorátorainak sorában. Másfél évtized gondos, céltudatos munkájával alakult ki az a csakis Grossra jellemző sajátos, zárt világ, melynek néhány darabját — mint az olajkép előzményeit — szintén bemutatjuk. Olyan világ ez, melyben békésen megfér egymás mellett a századforduló keménykalapos, kihegyezett bajszú ficsúrja és a hosszúhajú hippifiú; a nagyszoknyás biedermeyer dáma és a női test szépségét dicsőítő akt; a szecessziós elvarázsolt kastély és olyan aktuális mozzanatok, mint a Holdra leszálló két ember szunyognyi figurája a holdsarlón, melynek közelében csillagok ragyognak felfüggesztett villanykörték társaságában. Szívalakú levelek és leányfejű napraforgók, cicák és madarak, néha angyalok és pegazusok, díszes babaházak, babák, valamint számtalan régi autó- és vonatmodell a földön, meg repülő és léghajó az égen élénkíti a tarka együttest.Még a konkrét helyeket ábrázoló olaszországi városképeket, vagy fővárosunkról készített karcát is a fantáziájának kedves apróságok népesítik be. A coctail bár pultja fölé két oldalra ennek a sorozatnak két jellemző darabja került. A ,,Beszélgetések a barátságról" négy és „A művészet dicsérete" (melyet e lap 1969 októberi száma reprodukált) öt duplán nyomott lapja különféle színű variánsaiban jól harmonizáló színkrontrasztot ad, melyet érdekesen egészít ki a paszpartuba benyúló palackok tarkasága. Kár, hogy a helyiség gomolygó formákkal zsúfolt mennyezete valahogy összenyomja ezt a finom, légiesen könnyed hatást keltő együttest, mely az aránylag távoli nézőpont miatt inkább dekoratív színfoltjaival, mint részletgazdagságával köti le a néző figyelmét. A bár belsőépítészeti megoldása különben sem túl szerencsés az egymáshoz kevéssé találó részelemek kiválasztásában. Egységesebb szemléielet tapasztalhat a cukrászdából az első emeletre tartó vendég, mikor Gross olajképe után Gyulai Liviusz tolóajtót borító képét pillantja meg. A századforduló tárgyi emlékeinek újrafelhasználása világjelenség, és az említett két magyar művész — ha más módon is — ehhez az érdeklődésvonalhoz csatlakozva készíti alkotásait. Náluk azonban ez nem divat utáni igazodás, hiszen már régóta e stílusban gyökeredzik művészetük. Gross Arnold sok megelőző grafikája és „A barátkozások országútján" című rézkarc számos elemével találkozhatunk a cukrászdába került olajképen. A művész továbbépíti a gazdag mesevilágot és a rézkarcokat öszszefogó két-háromféle halvány tónus álomszerű színfüggönye valódi festői hatássá alakul. Az áttetszően, szinte gyöngyházas fénnyel ragyogó vidám színfoltokon belül tovább lüktet az apró lények és tárgyak egyedi élete. Sok részletéhez az évek alatt felgyűlt rézlemezeket használta fel, ezúttal az olajfestékbe nyomva, mellyel sajátos grafikus-festői technikát hívott életre. A karcok vadul burjánzó és minden talpalatnyi helyet elborító vegetációja itt megritkul, hiszen a színekkel foghatja össze a sok egymás mellé rendelt elemet. A szimmetriára épülő kompozíció a gondosan mérlegelt, egymást kiegészítő színfoltokon és azok tömegelosztásán alapszik. Sok karcához hasonlóan ez is dombos, fás táj, elő- és középtérrel, mely utóbbin a művésznek annyira kedves kisvasút nyílegyenes sínpárja fut végig. A rend és szabályosság biztonságos keretül szolgál a részletekben feltáruló gazdagsághoz. Ezen belül aztán különféle beleapplikált díszek játékos felhasználását is megengedheti magának (rézdombormű a léghajó gömbjén, üveggolyó a szökőkúton). A divatos technika itt természetes módon simul a mesevilágba és nem kelti a mesterkéltség érzését. Sokféle rekvizítumot halmoz fel, bizonyos idillikus-nosztalgikus emlékezésbe ágyazva. A nyugodt, csendes melankólia és a szelíd, békés boldogság szordinós összecsendülése Gross világa — és a szerelemé, melyről a középpontban színpadra állított emberpár vall. Az atomkor emberét fenyegető sok aggodalmat és szorongást és az ezt követő kiábrándultságot szeretné Gross művészetével ellensúlyozni. „Azzal kísérlezetem, hogy a szeretetet hirdessem. Az a célom, hogy örömet okozzak." A modern kor rohanó emberének valóban szüksége van erre a megpihenésre, a gondtalan szemlélődésre. Szinyei Merse Anna Gross Arnold: Napsugaras kert. Rézkarc