Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Nagy Margit: A középkor küszöbén

A V>ZERKESZTÖ POSTÁJA Közßljük minden kedves olvasónkkal és a versek beküldőivel, hogy a „Budapest" csak kivételes esetekben közöl verset. Lapunk nem vállalkozik új tehetségek indítására sem, s nincs lehetőségünk a hozzánk eljuttatott költemények mübírálatára. Kérjük, hogy verseiket az irodalmi lapok szerkesztőségének címezzék. Itt jegyezzük meg ismét, hogy a megbeszélés nélkül beküldött kéziratokat nem őrizzük meg és nem küldjük viszsza. Több olvasónk bennünket is megkeresett, írásban és telefonon, a krónikus vízhiány okait tudakolva. Bár a napilapokban számos közlemény jelent már meg ezzel kapcsolatban, mégis kötelességünknek tartottuk, hogy a Fővárosi Tanács illetékeséhez forduljunk kérdésükkel. Várszegi Csaba, a Közmű és Mélyépítési Igazgatóság osztályvezetője tájékoztatásul az alábbiakat közölte: „A téli alacsony Duna-vízállás és a hideg beálltával nem először következtek be zavarok a főváros vízellátásában. 1968 november-decemberében is hasonló volt a helyzet. Az alacsony vízállás miatt ugyanis nincs elegendő víz a kutakban; a hideg hatására pedig a víz áramlási sebessége a talajban nagymértékben csökken. így a két tényező együttes jelentkezése mindaddig zavarokat okozhat, míg termelőtelepeink fejlődésének üteme nem éri el az igények növekedésének ütemét. A fogyasztás egyre nő, ez természetes: évente 4000 az új fogyasztó. A fürdőszobás, melegvizes lakások épültével, valamint a peremkerületek vízvezetékkel való ellátásával csak nagyon nehézkesen tud lépést tartani a Vízművek beruházási kapacitása.Nem ártana felülvizsgálni a jelenlegi vízárat — mondotta Várszegi Csaba —; ez ma oly jelentéktelen, hogy abból komolyabb bővítést lehetetlen megvalósítani. A víz-ár felemelése a lakosságot alig érintené, ellenben az üzemekből befolyó összeg már kedvezően befolyásolhatná a beruházások gyorsítását. Visszatérve a vízhiány okaira: már második éve „nélkülözzük" a tavaszi árvizet, ami nagymértékben meg szokta emelni a Duna szintjét és kellő talajvíz-tartalékot biztosít. Ami viszont a nyári vízhiányokat illeti: nyáron van víz, mégis, a csövek szűk keresztmetszete és a fokozott vízfogyasztás következtében csökkenni szokott a nyomás, így fordul elő, hogy a lakóházak felsőbb emeletein gyakran akadozik az ellátás. Idén elkezdődik a 4-es, 1600 mmn

-es főnyomócsővezeték fektetése, mely ha kész lesz, Káposztásmegyertől a Gellérthegyig vezet. Ha ez a nagy átmérőjű csővezeték és a hozzátartozó gépház elkészül, s ha a kúttelepeket kellő ütemben szaporíthatjuk, remélem, megszűnnek majd a panaszok — mint ahogy Bécsben vagy Belgrádban nincsenek ilyen téli-nyári vízgondok. Egyébként mostanra (a tájékoztatást január végén kaptuk, a szerk. megj.) az egész város területén normalizálódott a vízellátás, mivel az ipari fogyasztók vízfelhasználásának 25 százalékát megvontuk, s a Duna szintje is emelkedőben van" — fejezte be információját a Közmű osztályvezetője. Tróján József, Budapest. Bőséges téma-javaslatait ezúton is köszönjük; közülük többel előbb-utóbb találkozik majd folyóiratunk hasábjain, cikkek formájában. Az Emlékműfelügyeló'ség figyelmébe ajánljuk az alábbi, szerkesztőségünkhöz érkezett levelet: A Savoyai kastély Ráckevén nem egykönnyen mutatja meg szépségét a felületes szemlélőnek. Az idők során megcsonkított karú bájos puttókat nemrég bontották ki az Emlékműfelügyelőség restaurátorai a rárakott téglaköpenyből. Ezek irányítják a tekintetet a főépület homlokzatán álló tiz szoborra: a mitologikus figurák bizonyos szempontból Savoyai Jenő életének részesei. A XVIII. század elején kezdték Herculaneum kiásását, a szoborkedvelő herceg ügynökei közül állandóan ott settenkedett valaki, hogy a frissen előkerülő szobrokat így-úgy birtokba vehesse. Ha másként nem lehetett, hát megfaragta a római eredeti másolatát Domenico Parodi. Savoyai Jenő 1698-ban vásárolta meg Heisler Donát tábornok özvegyétől az elnéptelenedett szigetet. A városi protocollum ezévi kötetében olvassuk a következőket: „Soós Miklós Nagy Pállal, (ti. bírók) Ezek idejében esett Princz Eugenius kezére a szigetség General Heisler urunk halála után adott érte ft. 85 000." Bél Mátyás, aki 1736-ban járt Ráckevén, így nyilatkozott a kastélyról: „Itt minden egy fenséges, nagyszerű műről tanúskodik". Alig harminc éves fénykor után egy raktárrá, gazdasági központtá degradált épület kopásáról számolhatnánk be. 1914-ben már csaknem lebontották, hogy korszerű magtárat emeljenek - a Graszl Hugó főintéző szerinti „rozzant viskó" helyére. A műemléki helyreállítás - ha meglehetősen elhúzódva is - folyik. A kastély ügye már hosszabb ideje kimozdult a holtpontról - 1963 óta az épületben működik az Árpád Múzeum, ebben az évben pedig hozzákezdenek egy nagyobb lakóépülethez, ide költöznek a kastély jelenlegi lakói. Savoyai Jenő jelentősége ma már valóban provinciális, azonban helyi jelentősége a Voltaire-ral levelező -és Montesquieu-t magyar birtokaira hívó hercegnek Ráckevén ma is tagadhatatlan. Amikor napirendre került hazánk első barokk stílusú kastélyának teljes helyreállítása, kulturális központtá formálása - csak őszinte örömmel tudom köszönteni a helytörténet minden ráckevei barátjával együtt Losonci Miklós ötletét, hogy Róna József Savoyai-szobrát állítsák fel Ráckevén! Kovács József László Egy érettségiző diák. Sajnáljuk, hogy nevét nem közölte; általában csak névvel aláírott levelekre válaszolunk. Ellenben panaszát indokoltnak tartva, megkérdeztük a Széchenyi Könyvtárban: miért nem áll rendelkezésére a könyvtár a 18 éven aluliaknak? A következő felvilágosítást kaptuk: Ennek a megszorításnak egyetlen oka a helyhiány. Mindaddig, míg a Nemzeti Könyvtár el nem foglalhatja helyét a Várban, ezen nem is tudnak változtatni. Ha a folyóirattárban akart volna kölcsönözni, illetve olvasni, még szigorúbb elutasításban lett volna része. Ott ugyanis kizárólag a kutatói jeggyel rendelkezőket szolgálják ki. Amíg a restaurálásra, konzerválásra szoruló, gyakran egyedi, elrongyolódott példányok rendbehozatalára nincs mód, addig csak a szigorú kötöttségek segítségével tudják úgyahogy megóvni a Könyvtár, illetve folyóirattár darabjait. De érdekes tanácsot is kaptunk: Ha valamilyen konkrét kérdéssel fordul bárki — tehát a középiskolások is — a referensszolgálathoz, kérdésére szakszerű és gyors választ kap. Egyébként mindazon könyvek, amelyekre tanulmányi versenyre készülés közben vagy más célból szüksége lehet a diákembernek, a központi Szabó Ervin Könyvtárban, valamint az Egyetemi Könyvtárban megtalálhatók és elolvashatók. Bronts Lajos gépészmérnök, Budapest /., Pálya u. 1$. Űjabb cikkét közlésre elfogadtuk. De szíves türelmét kérjük; a közlés időpontjára nem tehetünk elkötelező ígéretet. Zolnay László könyve: Ünnep és hétköznap a középkori Budán (Gondolat Kiadó) Kezdetben voltak a csaták. . . A történetírás sokáig csak az uralkodók, hősök, országnagyok — többnyire véres — tetteit tartotta följegyzésre méltó tárgynak. Egy foltozó varga és szurtos műhelye, egy piaci sokadalom s a zöldségfélék ára, névtelen polgárok hétköznapi gondja, szorgalma, hétvégi szórakozása — mi köze ennek a történelemhez ? Csak a múlt század kezdte lassacskán fölismerni, hogy két csata, bajvívás vagy országgyűlés közt az emberek éltek, dolgoztak, szaporodtak és haltak, fiaikat iskolába küldték, ájtatoskodtak templomaikban, nyesték a szőlőtőkéket, ónkannát készítettek a boritalnak, föl is hörpintették ; hogy a bajvívó nem rázhatta volna fegyverét, király nem üríthetett serleget, törvényhozó nem olvaszthatott pecsétviaszt, ha mindezt elő nem teremti a névtelenek keze; s hogy voltaképpen ez is történelem, és az anyagi kultúra, a termelés, a szokások, az életmód, a hiedelmek, a közgondolkodás története van olyan fontos, mint a csatáké. Ma már ezt nemigen vitatják. A történetszemléletnek e megváltozása nagyjelentőségű: a történetírás ezáltal vált népszerűvé Tárgyát tekintve. A népszerűséghez azonban — ha a történetírás és a közönség viszonyát nézzük — még más követelmény is kell: az érdekes, vonzó előadásé. Ez, sajnos, ritka képesség; sokan nem is törekszenek rá. Ezért különösen megbecsülendő az olyan mű, mint Zolnay Lászlóé, mely a néptörténetről népszerűen tud szólni. Tudományos alapossággal és érdekesen. Mióta megnyílt a Vármúzeumban Budapest történetének kiállítása, nem szűkölködik látogatókban. A közönséget, úgy látszik, érdekli a főváros múltja. Jó volna, ha nem érné be azzal (bár ez sem kevés), amit a kiállítás vizuális eszközei nyújtanak; olvassa hozzá Zolnay László könyyét. Ebben megelevenedik a mozdulatlan múzeumi tárgyak sokasága. Régi fegyvprt, kályhacsempét, szerszámot láthatunk ott, a kiállításon; itt, a könyvben a szerszámot kézbe veszik, melegedni ülnek a kályhához, a fegyverrel őrjárat végzi a dolgát. Megelevenedik a középkori Buda. Kirajzolódik elénk a helyszín: a szőlőskertekkel virító táj a paloták méltósága és a jól alápincézett polgárf hajlékok sora. Benépesülnek a szűk utcák: szakács és főkötős háziasszony válogat a piacon, sípszó árad a kocsmaajtóból, közönséget csődít a bábszínházba a kikiáltó, komoly képpel jár-kel a pap, lesre siet a vadászsereg, gépet igazít a nyomdász, kockát perdít, zsetont számlál a szerencsejátékos. Igen, már a középkorban is használtak zsetont; az olvasó eltűnődhetik a könyv fölött a távoli múlt s a jelen hasonlóságain. Milyen kevés változás történt az élet apró körülményeiben azóta! Milyen sok változás történt! Volt vízvezeték; nem volt villa a terítékhez. Volt vérbaj; volt-e orvostudomány ? Orvosok persze voltak; egyikük egyszerre két fejedelmet kezelt vérhas ellen, Zsigmond királyt és Albert osztrák herceget: huszonnégy órára felköttette őket lábuknál fogva, úgy hogy csak fejük nyugodott a párnán — a rossz nedvek így elhagyják a szájon át a testet, vélte. „Albert nemsokára belepusztult a betegségbe — vagy a kezelésbe. Zsigmond szívósabb volt. Mindkettőt kiheverte" — így a könyv írója. Idézem, hogy az olvasó lássa: szerzőnk csakugyan jól ír. S hogy néptörténetet írván, azért a királyokról sem feledkezett meg. L. S. 46