Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Nagy Margit: A középkor küszöbén

Mozaik a főváros múltjából Miska, az utolsó magyar bölény Középkori állatvilágunknak legnagyobb példányai az őstulkok (vagy ősbivalyok) s a bölények voltak. Pannónia faunájával kapcsolatban megemlékezik róluk az ókori Strabo és az i. sz. kezdetén élt Plini­us műve is. A hatalmas, mintegy 1,8—1,9 méter magasságú őstulok — amelyet kegyetlenül irtot­tak —, írott feljegyzéseink szerint Erdélyben, az 1620-as években pusztult ki. Vérvonala azonban to­vább él a mai magyar szarvasmarhában; ez a közép­kori törpe marha s az őstulok keresztezéséből ke­letkezett. Újabban, mint a budapesti Állatkert pél­dányai is mutatják, megkísérelték az őstulok „visz­szatenyésztését", ám ezek az új egyedek a régi ős­tulok termetét, nagyságát már meg sem közelítik; akkorák csupán, mint teheneink, ökreink. A XIII. század elején még — Szatmárban, Szilágy­ban, Máramarosban — külön királyi vadászispán keze alatt működtek az őstulkok és a bölények va­dászai. A tulkok közül a nagyobb kifejlett példányo­kat megölték, a latinul ,,bubalinus"-nak nevezett borjakat azonban befogták, szelídítették, háziasí­tották. Az 1288. évi esztergomi vámtarifa tételei között megkülönböztetik a közönséges szarvas­marhát a nagy marháktól; utóbbiakért — amelye­ket már ekkor is exportálnak — a közönséges mar­ha vámdíjának kétszeresét számolják. Nemcsak húsuk és bőrük-szőrük volt értékes, de óriás szarvai­kat is becsülték. 1138-ban az erdélyi vadászok évente egy medvebőrt s egy ősbivaly-szarvat szol­gáltattak a dömösi apátságnak. Őstulok szarvából készültek az esztergomi kincstár XV. század eleji ivó-tülkei is. Az ősmarha-félék másik csoportja, a — sok Belé­nyes helynévben is megőrzött — bölény soha nem volt háziasítható. Vadállat maradt. Közép-magyar­országon 1527-ben hallunk az utolsó bölényről, ek­kor I. Ferdinánd király vadászott egy, az esztergomi vadaskertből megszökött bölényre. Az erdélyi Kelemen havasokból származó utolsó bölényt, a Miska nevű hatalmas hímállatot Schönbrunnba vit­ték. Itt múlt ki 1809-ben. Koponyáját Napóleon vitette Franciaországba. Egyetlen ősi állatunk ez, melynek kipusztulását évnyi pontossággal tudjuk. Egy magyar eretnek tündöklése és bukása A pilisszentkereszti, 800 éves kolostor most meg­kezdett feltárása teszi időszerűvé alábbi történetün­ket. A francia történetírásnak emlékezetes alakja a XIII. századi Magyarországi Jakab mester, Maitre Jacque de Hongrie. A — korábban szentként tisztelt — Jakab mester egy paraszti keresztesháború vezetője volt. A mozgalom célja az volt, hogy a csődöt mondott lovasseregek után paraszti seregek induljanak a Szent­föld meghódítására és az Egyiptomban arab fogságba esett IX. (Szent) Lajos francia király kiszabadítására. Magát a mozgalmat 1249/50-ben indította meg Jakab mester, mégpedig Flandriában. Ún. ,,pásztorkereszte­seihez" — akiket Szent Lajos anyja, Kasztlliai Blanka királyné lelkesen támogatott —, olyan sokan csatla­koztak, hogy Amiensbe érve már 30 000-ren voltak. És mire Párizsba értek, seregük már 60 000 főre rúgott. Itt Magyarországi Jakab mester a párizsi Szent Eusták templomban püspöki ornátusban mondotta el gyújtó beszédeit. Keresztesei 1251. június 11-én értek Orlé­ansba. Mozgalmának, mind a papság, mind a jobbá­gyai által elhagyott francia nemesség körében sok ellen­sége volt. (Közben IX. Lajos is kiszabadult az egyip­tomi szultán fogságából, óriási váltságdíjért.) Egy or­léansi pap nyílt eretnekséggel vádolta meg Magyaror­szági Jakab mestert. Egy felbőszített orleánsi favágó erre, Jakab egyik prédikációja közben, fejszével főbe vágta a 60 esztendős keresztes vezért, aki meghalt. A vezér haláláért keresztesei itt és Toursban óriási vérfürdőt rendeztek. Végülis szétszórták, megsemmi­sítették őket. (A franciák ekkortól fogva jacqueriex­nek nevezték a nép lázadásait.) Az 1191-ben Magyarországon született Jakab mes­terről feljegyezték, hogy mindenkor büszkén vallotta magyarságát s anyanyelvén kívül jól beszélte a latin, francia, spanyol nyelvet is. Kutatóink kiderítették, hogy Jakab mester az 1170 körül alapított, francia szerze­tesekkel benépesített pilisszentkereszti cisztercita ko­lostor barátja volt. Mivel ebben a pilisi ciszter-kolos­torban bizonyos ,,visszaélések" voltak, 1232-ben fel­függesztették a pilisi apátot és őt — valószínűleg töb­bedmagával — büntetésből a rend franciaországi anya­kolostorába küldötték. Jakab mester vagy maga volt a cisztercita apát, vagy a pilisi cisztercita barátok egyike volt. így került Franciaországba. Feltételezik, hogy innen Spanyolországba, Toledóba ment. Itt sze­rezhette meg egyetemi,,mester" fokozatát is. A toledói egyetem ebben az időben a megújuló antik műveltség­nek egyik — Párizsnál is korábbi — első állomáshelye volt. A Toledóban már tanított ókori filozófia, az arab matematikával, csillagászattal, orvostudománnyal együtt, az egyház által üldözött tanítás, ,.eretnekség" volt. Magyarországi Jakab mestert is (aki az 1240-es évek végén tért vissza Franciaországba), ellenfelei bű­bájossággal, varázslattal, fekete mágiával vádolták. Azok, akik meggyilkolására buzdítottak, ,,a szultán zsoldosának" nevezték őt. Z. L. Ezerkétszáz éves a hordozható magyar fürdőkád Mesének hangzik, de való igaz, hogy a honfoglaló magyar használta már a hordozható fürdőkádat. Bíborban született Konstantin (uralkodott 912—959-ig) „De administrando imperio" c. mun­kájában bizonyítja e tényt, mert ebben felsorolja azt a rendeletét, hogy a görög tábori szertartó a császár számára bőrmedencés magyar fürdőt vigyen magával. Erre a fürdőkádra azonban Árpádnak és harcosainak a mai Budára való érkezésekor nem nagyon volt szükségük. Ugyanis a 900. év nyarán, amikoraCsepel-szigetrőlátkelvén a mai pesti oldal­ra, Soroksártól a Rákos vizéig (a mai Rákospatak) tábort ütöttek, majd biztonságban érezvén magu­kat, átkeltek a megyeri, magyari révnek nevezett helyen — tömlőiken s talán még az itt használható állapotban levő római kori cölöphídon is. Utána le­mentek délre, egészen a később Felhévíznek neve­zett mai Császárfürdőig s itt újra tábort ütöttek. Mivel tálcán kínálták magukat az ősforrások meleg vizű tavai — ahol ősidők óta fürödtek az itt élt em­berek —, egészen bizonyos, hogy ők is megfüröd­tek. Anonymus szerint ugyanis csak másnap vonul­tak be Attila városába, az öreg Városba, ahol „felet­te csodálták mindazt a sok kőépületet". Persze ezek az építmények a római kor maradványai vol­tak, amelyek között a fürdők sokasága, nagysága és szépsége tűnt fel a legszembetűnőbben. Platánok a korzón A ,,Vátzi utzai boulevardon" 1873. évnek az őszére, a tavasszal kiültetett platánfák közül hatvan kiszáradt s azok helyére újat ültettek — írja az akkori krónikás. Most, hogy csak kirakatnéző és sétáló gyalogforga­lom van itt, hangulatos és enyhülést-adó lenne, ha újra platánok szegélyeznék a „korzót", az andalgó séta­utat. Árvaház helyett utca Az első utcarendezés 1714-ben volt Pesten, ami­kor a szervitákkal kötött csereügylet megkötése után — akiknek a mai Martinelli téren volt temp­lomuk és kolostoruk — a Zsibárus utcát (eredetileg Kereszt és Vám utca volt és 1903 óta Párizsi utca) kiszélesítették. A Hatvani utcát (ma Kossuth Lajos utca 1894. óta, eredetileg 400 évvel ezelőtt Szent Péter utca, majd Egri utca, 1848-ban pedig Szabad­sajtó utca is volt) 1719-ben szabályozták és szélesí­tették. 1731-ben rendezték az akkor csak kocsicsa­pásokból álló Kerepesi utat (Rákóczi út). Budán először a Várban, 1826-ban rendezték a helyőrségi templom (ma csak középkori tornya áll az egykori Magdolna egyháznak) környékét, valamint 1837-ben a Nándor teret. Az Andrássy út (Népköztársaság útja) építését 1877-ben fejezték be, míg a budai Margit körút (Mártírok útja) építését 1891-ben kezdték meg. Érdekes belvárosi utcanyitás 1788-ban, a Szivárvány utca (Veress Pálné—Cukor utca közt) létesítése. Itt nagy telek volt, amit Gonitzy János György lakatosmester megvett, ketté osztot­ta s utcácskát alkotott azzal a céllal, hogy az egyik részen a városnak felajánlott árvaházat létesítsen. Családi bajai miatt azonban e tervét nem tudta megvalósítani. Az utcát azonban már megnyitotta, bár névtáblája akkoriban soha sem volt — de nem közlekedési útvonal lett, hanem szemétlerakó. A szomszédok panaszára a városi tanács 1836-ban, az utca mindkét oldali bejáratát léckapuval elzárta s így is maradt 1891-ig. Azóta beépült az egész kör­nyék és csak e szűk kis Szivárvány köz őrzi emlé­két. Budavár elárultatása A török kiűzése után, 1686. szept. 2-án a visszahó­dított Budavárában sok török asszony maradt vissza, mint rabnő, akik — az akkori hírek szerint megmér­gezték a kutakat, hogy pusztítsák, gyengítsék a keresz­tény sereget. Az országban is voltak még jelentős török haderők, ezek azon mesterkedtek, hogy újra elfoglal­hassák az elvesztett Budavárát. Találtak is egy vakme­rő árulót: a budai helyőrségen állomásozó Salm ezred egyik fiatal hadnagyát, finkelsteini Fink Miklóst, aki tízezer aranyforintért felajánlotta a székesfehérvári pasának, hogy az összerongált, palánkfalu várat meg­nyitja a budai hegyekben lesben álló janicsár ezrednek, amikor az általa leitatott katonái állnak majd őrséget a fehérvári kapu körbástyáján. Az álmában meglepett védősereggel el is bántak volna könnyen a török kato­nák, ha az alattomos terv — a véletlen összejátszásá­ból ki nem tudódik. Fink embere, Scharba Benő budai parasztember éppen akkor hozta el az árulás alaposan kidolgozott tervét, amikor a pasa tisztjeivel ebédnél ült. Az örömében azt azonnal felolvasta, általános ujjongás közben. Az ételfelszolgáló lengyel rab értett törökül és megértve miről van szó, jól megjegyzett min­dent. A pasa az áruló nevét azonban nem mondta meg, csak annyit, hogy az Budavár elvesztése után, a szét­osztott zsákmányból egy nagyon szép török nőt és két kis lánykát kapott. Fink most ezekre hivatkozik, mint kezesekre, hogy bizonyítsa szándéka komolyságát. A pasa azután a vezírtől ezer, harcban edzett embert kért és kapott is a terv végrehajtására. Ezt levélben tudomására is adta Finknek, amit Scharba álutakon lopózva el is hozott neki. A lengyel rab a hallottakat elmondotta egyik magyar fogolytársának, egy budai lovasvitéznek, akit éppen akkor cseréltek ki egy török szpáhival. A hazakerült vi­téz azonnal jelentette a dolgot és a szép török nő nyo­mán csakhamar rátaláltak Finkre, aki azonban a nővel együtt állhatatosan tagadott. Az egyik kislány azonban elcsacsogta a cselszövényt, később a pasa levele is megkerült és így az árulás ténye bebizonyosodott. A császári hadi törvényszék a hosszú ítéletet írásba fog­lalta és annak végén kimondja: megérdemelt bün­tetésül, másoknak pedig elriasztó például Fink Miklós­nak előbb a jobb keze, azután a feje levágassék, teste négy részre koncoltassék s négy utcában kitűzessék, a szive kiszaggassék és arcához csapassék jog és tör­vény szerint. Budán, 1687. április 8-án". Az árulás és hűtlenség bűnében részes Scharbáról szóló ítélet részletesen ismerteti bűnösségét és kimond­ja: ,,. . . hogy másoknak például szolgáljon, élve nyárs­ra húzassék, ezáltal az életből a halálba taszíttassék és nyílt utcán kitűzessék jog és törvény szerint. Budán, 16S7. április 9-én". A második tatárjárás IV. László gyöngeségét kihasználva, 1285-ben a tatárok újra betörtek hazánkba és tűzzel-vassal pusztítva Pestig jutottak. Pest új vára (a mai Vár­hegy) útjukat állta, mert biztos védelmet nyújtó kőfalait még IV. Béla emeltette 1247-ben. Pest né­pe, a tatárok elől menekülőkkel együtt ott várta be a tatárokat és azokat alaposan megverte, mire siet­ve kitakarodtak az országból. R. R. S. 39

Next

/
Thumbnails
Contents