Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Horn Emil: Justh Gyula

vei felrázza a közvéleményt, elnöke lett a Választójogi Szövetségnek és így sikerült kapcsolatot teremtenie olyan szabadkőműves, radikális polgári elemekkel, akik nacionalista sallang nélkül, komolyan akarták a demokratikus változásokat. Mindennek koronája a szociáldemokrata párttal 1911 tavaszán létrejött kézfogása volt. Ettől kezdve ez a Csanád megyei magyar nemes a munkásosztály szövetségesévé és ezzel együtt a tömörülő magyar progresszió vezéralakjává vált. A szövetkezést az a fogadalma pecsételte meg, melyet 1911. július 30-án — stílszerűen — a Tattersallban rendezett gyűlésen a munkások előtt tett, elkötelezve magát a demokratikus eszmék, az általános választójog mellett. (Más kérdés, de tény, hogy ebben a szövetkezésben a szociáldemokrata párt játszotta az alárendelt szerepet. Ez azonban nem Justh, hanem részben az SZDP akkori vezetőinek számláját terheli.) Az 1912 elején megalakult, a dualista rendszer mély válságát felismerő, az összeomlástól tartó kormány (Tisza István erősbödő fellépésére) nem tűrhette tovább a parlamenti obstrukciót. Tisza, a parlamenti puccsok „szakembere" lett a képviselőház elnöke. Elemi erejű felháborodás követte ezt a lépést, de 1912. május 23-án, a „vérvörös csütörtökön" öt munkás halála már jelezte a kormánykörök végső elszántságát. (Temetésükön az egyszerű munkáskoporsók után ott vitték Justh koszorúit is. Nemzetiszínű szalagjaikon Justh tisztelgő sorai fénylettek: „A népjogok vértanújának, Justh Gyula"J A kormány pedig folytatta támadását. Június 4-én, megcsúfolva még a vérszegény magyar parlamentarizmust is, rendőrökkel vitette ki az ellenzéki képviselőket, az elsők között Justh Gyulát. Justh méltón válaszolt: Károlyi Mihály közvetítésével visszadobta a király asztalára 1907-ben kapott titkos tanácsosi kitüntetését. Ilyesmi a hajbókoláshoz szokott Habsburg-ház történetében még nem fordult elő. Nem sokkal később, 1912 nyarán szélütés érte. Ettől kezdve már nem volt egész ember. Betegsége vissza-visszatért, és ezért, ellenfelei örömére, többször hónapokra volt kénytelen a politikai küzdőtértől távolmaradni. 1913. január 26-án azért még megjelent az SZDP-nek az általános sztrájkot meghirdető rendkívüli kongresszusán, ahol — a gyorsírói feljegyzés szerint — „a kongresszus tagjai és a karzatok hallgatósága felállással és ... szűnni nem akaró lelkes éljenzéssel és tapssal fogadják". Másfél hónappal később a magát Budapesttől távol gyógykezeltető Justhot váratlanul éri a hír: az 1913. március 4-re hirdetett általános sztrájkot, az Apponyivezette, lassan visszavonuló parlamenti ellenzéki erőkre túl sokat adó SZDP-vezetőség hirtelen lefújta. A már saját pártjában is elszigetelődött, magára maradt Justhnak még van ereje, hogy ezért az SZDP néhány vezetőjét keserű szemrehányásokkal illesse, sőt, néhány hónappal később még megválasztják az időközben újra egyesült függetlenségi pártok társelnökévé — de a betegség, a fáradtság és nem kis mértékben a kiábrándultság erőt vett rajta. A stafétabotot a pártjához csatlakozott fiatal tanítvány, Károlyi Mihály vette át. („... én csakis Justh mellé állhattam, benne láttam azt az embert, akinek becsületessége és politikai bátorsága segítségemre lehet... céljaim elérésében" — vallotta később.) Az első világháború kitörésének híre Justhot betegágyában éri. Súlyos csalódás ez is számára, aki egész életében a háború ellen, az általános lefegyverzés érdekében emelt szót. Egyben azonban igazolva látta külpolitikai alapállását: a németellenességet, a hármasszövetség felbontására és a balkáni államokkal való megegyezésre irányuló törekvéseit. (Ugyancsak Károlyi írta erről később: „A háború adva volt, most már csak menteni lehetett. A beteg Justh Gyula egész lelkével mellettünk volt. Mi teljesen megértettük egymást azokban a napokban is ...") Életének alkonyán még fel-feltűnt megtört alakja a parlamentben, hogy legalább megjelenésével tegyen ismételten hitet az általános választójog, a polgári demokratikus reformok és a háború gyors befejezése mellett. Még részt vett a budapesti munkások nagy választójogi tüntetésén, 1917 júniusában — ez volt utolsó nyilvános szereplése —, aztán nemsokára bekövetkezett a vég. 1917. október 9-én este szállodai szobájában érte utol a halál. És ahogy élete mindig, halála is állásfoglalásra késztette az egymással szembenállókat. Az egykori ellenfeleinek gondolati rugójára járók nekrológjaikban a magyar pártosság, széthúzás okozójaként őt és a hozzá hasonló justhgyulákat tették meg. A másik oldal csendben, tisztelettel és elgondolkodva temette. Politikai örököse, Károlyi Mihály gyászbeszédében azt mondta, hogy „ő volt az a férfiú, aki a független, szabad, nemzeti Magyarország eszméjét főképp e programnak demokratikus irányú kiépítésében és fejlesztésében találta." Krúdy Gyula eltűnődve állt koporsójánál, „a kirobbant gránát üres hüvelyénél". Megrendítően szép emlékezésében mondta ki Justhról: „az utolsó volt Magyarországon, aki igazán hitte, amit mondott". Ady pedig — Justh emlékére — megírta „Az utolsó hídfő"-t: „Kevély, szabad magyar, királyi gőgű, — De fajod, néped és a fényes álmok — Hódoló, harcos, hős alázatossa: — Nagy temetések idején mentél el." Justh egész életművének legnagyobb elismerése azonban a munkásosztály gyásza volt. Temetésén ott voltak az SZDP vezetői és sokezer egyszerű munkás is. Ez volt az első, és a felszabadulásig egyetlen eset, hogy a munkásosztály és pártja polgári politikus sírját állta körül. Mint a korabeli Népszava megállapította: „Justh Gyula volt az első polgári politikus, aki mélységes megértéssel és becsületes szövetséggel állott a magyar proletárság oldalára." Sírjánál a szociáldemokrata párt nevében Kunfi Zsigmond búcsúztatta: „Justh Gyula azok közé a kevesek közé tartozott, akik a kívülről beszűrődő zavaros zajban meghallották a jövendő új világ harangjának kongó szavát, mert ez a fajából kinőtt nemes magyar maga is szomjúhozta az új világot és mert nemcsak eszével, hanem szívével is hallgatta a dübörgő életet..." Justh Gyula az 1918—19-es forradalmainkat előkészítő magyar progresszió nagy alakjai közé tartozott. Amikor róla emlékezünk — múltunk küzdelmeit becsüljük meg. SZULY GYULA Rejtjeles térkép Ki kell selejteznem a Körutat, a Kálvin tér tájára nem megyek már. A Margit-szigetet gßz nőtte be, számomra ismét Nyiflak-szigete. Láthatatlan kompresszor töri össze utcahosszat a nyomot, ahol a lépés talajba költözött le s rejtett csövekből újra felkopog. Fehér foltok térképe a kezemben, Budapestre új ostrom szakad, mit velem élt meg, vele elfelejtem, aztán átépül s ugyanaz marad. Tépett utcákon elébem állnak, árammal telített vezeték szegélyén, akik sohase láttak, mind úgy néz mintha jól ismerne rég és aki tényleg ismer máshová megy, mert itt szem elől se veszhet el, melyet egy pontra ő maga meresztett és teljes jövője múltban vesztegel, s mert nem látni már a Józsefvárost, a Szentkirályi utca zsákutca lett, az Erzsébet híd kígyóvonalban áll most és Nyulak-szigete a Margit-sziget. M