Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Horn Emil: Justh Gyula

Alig egy évvel az első magyar polgári forradalom bukása után született, halála pedig éppen egy évvel előzte meg a második magyar polgári forradalmat. A korszak, amelybe beleszületett, a Szent Szövetség utolsó nagy győzelmeinek, és ennek magyarországi vetületeként a bécsi abszolutizmus berendezkedésének volt korszaka. Amikor pedig a pesti Hungária szálló egyik szobájában 1917. október 9-én örökre lehunyta szemét, a világháború már utolsó évébe fordult, s egy hónappal később lezajlott a világtörténelmi fordulat: Oroszországban győzött a szocialista forradalom. E két végpont között feszül Justh Gyulának, a dualizmuskori Magyarország legkiemelkedőbb liberális-demokrata politikusának életíve. Kiindulópontja a több mint kétezer holdas dzsentri-birtok pillére, amely eleve kiszámíthatóvá tette az innen indulók pályáját, de amely az ő esetében ritka kivételnek szolgált alapul. Pályafutásának ívét a közbeeső korszakváltások azért tudták a munkásosztálynak „a másik parton" álló pillére felé hajlítani, mert eredendően becsületes, megvesztegethetetlen és bátor jelleme nemcsak ahhoz segítette, hogy felismerje az őt körülvevő úri osztályok világának retrográd, hazug mivoltát, hanem arra is rászorította, hogy szövetkezzen azokkal a hazai erőkkel, amelyek a magyar társadalmi haladás előbbrevitelén munkálkodtak. Ez teszi kötelezővé az utókor történetírójának, hogy „fajtájabelijei" közül egy fejjel kiemelkedő alakjáról — mint utolsóról azon kevesek sorában, akik 1867—1918 között őszintén és több-kevesebb következetességgel a polgári átalakulásért küzdöttek — a feledés fátylát fellebbentse. * 1850. január 13-án született a Túróc megyei Necpálon. Apja Justh István politizálgató földesúr, 1848-ban főszolgabíró, aki az 1869-es választásokon Orosházán alulmaradt Táncsics Mihállyal szemben, majd visszavonult 200 holdas szentetornyai birtokára. (Ezen a birtokon nevelkedett Justh Gyula testvéröccse, a századvég ismert, korán elhunyt írója: Justh Zsigmond is. A birtok tekintélyesebb része az akkor Csanád megyei Tornyán terült el.) Justh pályája sablonosan kezdődött. Jogi egyetem, megyei szolgálat, főszolgabírói állás a gyulai járásban. Függetlenségi politikai állásfoglalása azonban már korán összeütközésbe sodorta a megye kormánypárti vezetőivel: 1878-ban kibuktatták, mire átköltözött Tornyára és hozzálátott a Csanád megyei függetlenségi párt szervezéséhez. 1884-ben már Makó országgyűlési képviselője. Ettől kezdve — egy ciklust kivéve — élete végéig ezt az alföldi várost képviselte a parlamentben. Népszerűsége a város függetlenségi érzelmű kisbirtokosai, „hagymásai", kereskedő és iparos polgársága körében egyenes arányban nőtt azzal a gyűlölettel, melyet a megye vüági és egyházi hatalmasságai vele szemben, panamáikat leleplező szókimondása miatt tápláltak. 1891-ben már ő vezette a parlamenti ellenzék sikeres obstrukcióját a kormány ellen, 1893-ban pedig — alig negyvenháromévesen — őt választották pártelnökké a lemondó Eötvös Károly helyébe. 1900-ban Horn Emil Justh Gyula A képviselőház elnöke 1905-ben A 90-es évek közepén pártjának progresszív szárnyát sikerült a kormány liberális egyházpolitikai törvényjavaslatai mellé állítania; fontosabbnak tartván a társadalmi haladás, mint a kormányellenesség szempontjait. Amikor 1895-ben Kossuth Ferenc — ez a fájától oly messzire esett „alma" — hazatért, Justh önként átadta neki pártelnöki tisztét. Ettől kezdve hatványozottabban érvényesült a pártban a lecsúszott birtokos osztálynak a látszatellenzékiséget is lassan feladó megalkuvása — Justh azonban nem adta fel a demokratikus átalakulásért vívott harcot. Magát olyan férfiak követőjének tartotta, mint „... Irányi, Mocsáry, Helfy, Simonyi Ernő, akik elvekért küzdöttek, nem személyes hatalomért..." Nagyúri mivolta sem akadályozta meg abban, hogy közeledjék a munkásmozgalomhoz: politikai érzékén kívül embersége is közrejátszott abban, hogy a tömegek felé forduljon, és felismerve azok jogfosztottságát, a maga módján, inkább részvéttel és leereszkedőn, de segítsen rajtuk. 1901-ben, egy makói gyűlésen kijelentette, hogy a szocialisták követeléseivel, a földosztást kivéve, egyetért, helyesli és támogatja az általános választójogért való küzdelmüket. Ekkor mondotta: „Én tisztelettel adózom Marx, Liebknecht, Lassalle szellemének . . .". 1902-ben ismét kinyilvánította hajlandóságát a szocialistákkal való együttműködésre. „Van a programjukban — jelentette ki ekkor —, amit helyeslek és elfogadok és amit a Függetlenségi Párt átvehetne. Hiszen az általános választójog annak a fundamentum-kiépítésnek a folytatása, amelyet Kossuth Lajos vetett meg a jobbágyság felszabadításával." Egy hónap múlva Justh a makói munkáskör tagjainak sorába lép. Párját ritkító cselekedet volt ez a korabeli Magyarországon — el is hallgatják a lapok. Lépésének értékéből mitsem von le az a tény, hogy a függetlenségi párt, kormányellenes céljai eléréséhez, akkoriban a szociáldemokrata pártot is fel akarta használni és a párt vezetőivel való kényes tárgyalásokra — nem véletíenül — éppen Justhot küldte ki. (Goldner Adolf, az SZDP egyik vezetője szerint Justh ezeken a tárgyalásokon állítólag elárulta neki, hogy korábban „szociáldemokrata elvek alapján pártot akart alakítani, de a függetlenségi pártban senki sem akadt, aki követte volna.") Közben küzdelmének fő színterén, a parlamentben pártja közjogi követeléseinek adott hangot a reá jellemző vehemenciával. Az önálló vámterületért és hadseregért vívott harcában a közép- és kisbirtokosoknak, a kereskedő és iparos polgárságnak azon létérdeke jutott kifejezésre, amely az önálló nemzeti piachoz, a Béccsel összefonódó nagybirtok-nagytőke gazdasági, politikai nyomása elleni védekezéshez fűződött. Justhnak a harc közben többször kellett visszavonulnia. Hol azért, mert pártjának többsége kényszerítette erre, hol pedig, valódi vagy vélt politikai érdekből, maga is így látta szükségesnek. De nem feledkezett meg arról, hogy a függetlenségi követeléseket a demokratikus követelésekkel kösse össze. Tudta — vagy talán inkább csak érezte —, hogy egyik a másik nélkül nem valósítható meg. Küzdött a sajtószabadságért, élesen elítélt mindenfajta vallási és faji megkülönböztetést, őszinte ellensége volt a nemzetisé-32