Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Bozóky Éva: Az új lakótelepek élete

A József Attila lakótelep (MTI, Járai Rudolf felvétele) „Megemelt háztetők" Bepillantás az új lakótelepek életébe Aszociológia tudománya olykor pajzán analógiákhoz utalja gondolatainkat. Eszünkbe jut Le Sage sánta ördöge, ki megemeli a háztetőket, hogy a lakók élete láthatóvá váljék, vagy maradjunk csak hazai példánál: Szabó Pál csavaros eszű, falusi harangozójánál, ki elmés optikai szerkezetével a toronyból figyeli, mi történik az egyes porták kerítése mögött. Szelényi Iván és Konrád György munkája (Az új lakótelepek szociológiai problémái. Akadémiai Kiadó, 1969.) a tudomány alaposságával pótolja a varázslatot s a toronybeli látcsőt: bepillantást nyújt egy különösképpen zárt és zárkózott világ otthonaiba, feltérképezi a lakók társadalmi, anyagi, műveltségi helyzetét, életmódját, de nem áll meg a ténymegállapító diagnosztizálásnál, hanem gyógyírt is keres arra: miként lehetne a kitűzött célhoz közelíteni a megvalósítást? Mivelhogy cél, elképzelés és valóság egyelőre külön utakon jár. Hogy miért és hogyan? Ezt kíséreljük meg — a kiváló könyv alapján — röviden fölvázolni. Tervek és elképzelések A modern építészek világszerte a humanizált nagyváros igényét hirdetik. A félelmetesen megnövekedett metropolisok mindinkább veszélyeztetik az embert, mint biológiai és társadalmi lényt. Kiragadják a természetből, kőrengetegbe zárják. Lakások szűk skatulyái, zajos munkahelyek, zsúfolt közlekedési eszközök veszik körül. E hangyaboly-lét tömegnyüzsgésében az ember magányosabb lehet, mint volt a nyáját füves réteken terelgető rideg pásztor, mert annak legalább csillagok és állatok szolgáltattak társaságot, ha pedig bement a faluba, nyomban otthonra talált a közösségben. Semmire sem vágyik annyira a modern ember, mint társakra, s mégis oly nehéz rájuk lelnie ott, ahol több az ember a kelleténél. A humanizált város eszméje a természetet, a napfényt és a kis csoportok összetartozását szeretné visszaadni a városi embernek. Ezért szünteti meg a régi utcaszerkezetet, tervezi a hagyományos városformáktól eltérően az új lakótelepeket. Ezen túlmenően a legkiválóbb építészeket (pl. Le Corbusier-t) a demokratizmus is jellemzi: meg akarják szüntetni a szegregációt, a társadalmi osztályok és rétegek elkülönült letelepedését, miközben vissza óhajtják állítani jogaiba a szomszédság kapcsolatát, és így remélik a különböző rétegek közötti válaszfalak ledöntését. Kézenfekvő volna, hogy ha a nyugati építészek hazájában nem is, de a mi új lakótelepeinken mindez megvalósulj na. így történt-e ? Ha nem, miért nem ? Erre keresi a választ a két szerző által irányított és feldolgozott vizsgálat, mely négy lakótelepre terjed ki (Budapest: Lágymányos; Pécs: Uránváros; Debrecen: Új Élet Park; Szeged: Odessza lakótelep). Mindenütt a lakosság tíz százalékát vették reprezentatív mintának, ily módon összesen 952 család 200 kérdésre adott válaszát dolgozták föl. A mintavétel nagysága, a kérdések részletes, alapos, megfontolt kidolgozása, az interjúkat végző könyvtárosok, mérnökök, egyetemi hallgatók fölkészültsége: megannyi biztosíték a megbízható helyzetképre. (Érdekes tapasztalat, hogy bár értelmiségiek látogatták végig a családokat, a legtöbb nehézségbe éppen az értelmiségnél ütköztek: a többi réteg készségesebben válaszolt, s könnyebben megértette, hogy nem tapintatlan kíváncsiskodásról, hanem közérdekű kutatásról van szó.) Ki költözik az új lakótelepre? A kérdés egyszerűnek látszik-Mivel a városokon belüli rekonstrukciók meg sem közelítik a szükségleteket — ha sor kerül ilyenekre, az főként a városközpontban történik, a többi részek pedig „slumosodnak", tehát technikailag lezüllenek — feltehető, hogy aki valamiképpen lakáshoz jut, az többnyire új lakótelepre kerül. Valamiképpen... Éppen erről van szó. Sok az eszkimó — miként dől el, hogy az a kevés fóka kinek jusson? Annake, akinek pénze van rá ? Vagy akinek érdemeit ezzel is honorálni kell? Vagy, aki nagyon rászorul? De a nagyon rászorulók között ki a leginkább az? A bérlőkijelölési jog megoszlik a tanács és a vállalatok között. Ebből az következik, hogy a vállalatok a maguk termelési érdekeit nézik: annak adnak lakást, akit fontosnak tartanak vagy magukhoz akarnak kötni, vagy ha munkaerőhiánynyal küzdenek — és hol nem probléma ez ? —, a betelepülőknek. Ez érthető is. Csakhogy így az őslakos városi érdeke sérül, ő talán már évek óta vár, s aztán a „jöttmentek" kapják a lakást. A „jöttmentek" elsősorban erősen „mobil" fiatal értelmiségiek, akiknek eszük ágában sem volna a nevezett városba költözni, ha oda nem lakással csalogatnák őket. Kisebb részben bevándorló szakmunkások és technikusok is tartoznak ebbe a csoportba. Szerzőink a szolgálati lakás intézményének módosított formában való visszaállítását sürgetik megoldásul, hogy a vállalatok érdeke se csorbuljon, de a lakásra áhítozó „bennszülött" se szoruljon háttérbe. Dehát mégis kik laknak a lakótelepen? Furcsa volna a „középosztály" fogalmát használni, de talán mégis egyszerűbb, mint a „középmagas társadalmi státus" bonyolult szakkifejezése. Egyezzünk ki a középréteg kifejezésben. A vizsgálat jövedelem, iskolázottság, foglalkozás szerint kutatja a lakók társadalmi helyét, s mindhárom nézőpontból ugyanaz a kép formálódik: a lakótelepen a középrétegek aránya a legmagasabb. Közelebbről: nézzük meg először az iskolázottság mértékét, mint legbiztosabb mérőeszközt, mert sem a jövedelem, sem a foglalkozás nem határozza meg olyan pontosan a réteghelyzetet,-mint ez. Az érettségizettek mindegyik lakótelepen abszolút többségben vannak. A férfiak negyede-harmada pedig diplomás. (A lakótelepeken több mint háromszor annyi a diplomás, mint a megfelelő városok egészében.) Ennek megfelelően az értelmiségi, hivatalnok, technikus, alkalmazotti réteg kb. 66%-ot tesz ki, — (Uránváros kivételével, ahol arányuk csupán 50%-0s); csak a harmadik harmad kerül ki a munkásokból — Uránvárosban 44 % —, főként szakmunkásokból, mert a segédmunkások aránya egészen elenyésző (a 3%-ot is csak Uránvárosban éri el). Hasonlóképpen csaknem teljesen hiányoznak a lakótelepekről az önálló kisiparosok — pedig jelenlétükre, főként műhelyükre és munkájukra óriási szükség volna —, és igen kis számban (3—6%) találhatók nyugdíjasok — holott az öregség magányát, elhagyatottságát enyhítené, ha gyermekeik közelébe kerülhetnének. (Közel, de mégsem együtt — ez az elv akkor érvényesülhetne, ha családra méretezett lakásokhoz kis garzon otthonok csatlakoznának, amelyekért az idős emberek esetleg nagyobb lakást adnának cserébe.) Ám, ha az értelmiség ilyen nagy létszámban él a lakótelepen, miért mondottuk mégis, hogy ez a település a középrétegeké ? Mert az értelmiség egy részének jelenléte átmeneti. (Kivéve a lágymányosi lakótelepet, mely közelsége, a városhoz tartozása miatt, a közlekedés áramkörében élve különbözik a többitől, s így a fele lakosságát kitevő értelmiség is végleges otthonának tekinti.) A többi lakótelepről az értelmiség elvágyódik, lakását ugródeszkának, cserealapnak, átmenetnek tartja. Életkorukból és jövedelmükből is látszik ez a tendencia: a lakótelepi értelmiség fiatal és kisfizetésű. Vele szemben az alkalmazott, technikus, szakmunkás réteg idősebb, kereseti lehetősége csúcsára ért, és beérkezésnek érzi a lakótelepet. „Otthon lé-12