Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Vincze Oszkár: Ember a metropolisban

Vincze Oszkár Ember a metropolisban Európa népeinek 60 százaléka városokban lakik; Angliában ez a szám már 80 százalék fölött mozog. Ausztrália és Óceánia népeinek mintegy 75 százaléka, az USA és a Szovjetunió lakosságának 55 százaléka él városokban. E nagysodrú népmozgás egyik legfőbb oka a mezőgazdaság felgyorsult fejlődése, gépesítése, amely a falu lakosságának éppen a legfiatalabb évjáratait az ipartelepülések irányába áramoltatja. E tendencia egyik rendkívül érdekes jellemzője, hogy a folyamat minden fejlett ipari országban — tőkés és szocialista talajon egyaránt — szinte azonos ütemben megy végbe. A demográfia vészjelei szerint 2000-ben a Föld népességének négyötöde úgynevezett metropolisokban zsúfolódik össze és ha e tendencia az utóbbi esztendők ütemében tovább erősödik, például Kalkutta lélekszáma 35—60 millióra szökhet fel, Kairóé pedig könnyen elérheti a mai New York lélekszámát, a 14 milliót. Nincs teljes hitelt érdemlő számítás róla, de elképzelhető Ázsia, Dél-Amerika vagy akár Párizs, Varsó és Európa gyors ütemben fejlődő más városainak hasonló riasztó felduzzadása, ha a Föld népessége — a demográfusok vagy az amerikai ENSZ szövetség jelzése szerint — 2000-ig a mai 3,48 milliárdról valóban 7,51 milliárdra szökik fel. Nehezen mondhatunk újat: a világ nagyvárosai már napjainkban sem alkalmasak a közlekedés lebonyolítására és a heringes hordóra emlékeztető zsúfoltság miatt, mint életkeret egyre taszítóbbá válnak lakosaik számára. A nagy metropolisokat túlnyomórészt az automobilizmus, az emberi közösségek életritmusának felgyorsulása előtt építették és lélekszámuk, még 30—50 évvel ezelőtt is, csupán töredéke volt a mainak. Lényegesen kisebb lakosság számára, az annak megfelelő for-New York (Lőrinczy György felvétele) galomra és egyéb szükségletekre tervezték — ha ugyan egyáltalán tervezték — e nagyvárosok létesítményeit, intézményeit. Ehhez méretezték az úthálózat teherbíró- és átbocsátóképességét, a víz- és szennyvízvezeték rendszerét, a gáz- és villanyvezetéket stb. Természetes, hogy olyan arányú előretartással semmit sem tervezhettek, ami a mai nagyságrendeknek is megfelelhetne. Ez magyarázza, hogy ma már a leggazdagabb országok metropolisaiban is alig akad közmű, amelynek kapacitása akár megközelítően is elegendő lehetne a tényleges szükséglet zökkenőmentes kielégítésére. A három vagy hatemeletes nagyvárosi lakóépület hovatovább valóságos vityiIlónak számít a mai felhőkarcolók árnyékában. A nagy koncentrálódás a telekárakat példátlan mértékben felverte. Ma már nemcsak New York, Chicago, Boston, Cleveland és San Francisco belvárosában építenek irdatlan felhőkarcolókat, de Dél-Amerika és Európa nagy városaiban is. Megoldás-e a „kontrametropolis"? Természetes, hogy a nagyváros emberének rossz közérzete előbb-utóbb nagy feszítő erővé növekszik, és kialakul benne a heves nosztalgia a csend, a zöldliget, a házikert, a tiszta víz, ér, vagy tó üde világa iránt. De a nagy városokból szabadulást kereső ember végül itt sem találja meg egyensúlyát. Az ilyen hétvégi telepek állandóan növekszenek, majd arányaiknál fogva valami „kontrametropolissá" duzzadnak. A munkahely általában olyan távolságra van az új lakóhelytől, hogy a termeszjárássá vált országúton jövet-menet nem ritkán naponta háromnégy órán át kell gurulnia. így lesz az autó a kor embere számára valóságos gálya, amelyhez éppen életének legszebb évei Ián-