Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Kövendi Judit: Bartos István

Koffán Károly felvétele Bartos István Bartos István, a Fővárosi Tanács vb-elnökhelyettese — annyi más fontos irányító beosztás után — kisebb megszakítással immár 16 éve irányítja a városrendezés, a közlekedés, a közművek, a földalatti vasút szerveinek munkáját. Életművének egyik érdekessége: a rövidesen átadásra kerülő Metró már 1950-ben is az ő felügyelete alá tartozott; akkor a Közlekedésügyi Minisztérium csoportfőnöke volt. Mai mércével: tősgyökeres budapesti. Ámbár 1912-ben Rákosszentmihály még nem tartozott a fővároshoz... Édesapja is műszaki ember volt, fia nem véletlenül választotta tehát a mérnöki pályát. (A családi hagyomány folytatódik: nagyfia-nagylánya végzett mérnökök. A felesége: kolleginája volt az egyetemen. .. 1938-ban diplomázott mint általános mérnök. Rövidesen érdekes fordulat következett. Egy török vállalkozó magyar mérnököt keresett, vízvezeték-építési munkára. A sok-sok pályázó közül Bartos Istvánt választotta. Később így indokolta döntését: „Ön volt az egyetlen fiatal kolléga, aki azt mondta, vállalja, bár még nem végzett Uyen munkát..." Ez az epizód már csak azért is felejthetetlen, mert Bartos István ennek köszönheti, hogy „kimaradt" a második vüágháborúból. Törökországgal együtt. És közben rengeteget tanult, tapasztalt. Résztvett több török város vízvezetékének megépítésében; ankarai út-csatorna-építésekben; utoljára az ankarai orvosi egyetem építésén dolgozott, amikor végre — 1947 májusában — elindult onnan az első közvetlen vonat, hazafelé. 6 Hazaérkezve, azonnal építő munkára jelentkezett. Hosszú volna leírni, müyen tömérdek feladatot oldott meg azóta; nemcsak a fővárosi, de a legfontosabb országos létesítmények létrehozásában is részes: diósgyőri rekonstrukció, Dunai Vasmű, Kazincbarcika, Tiszalök megépítése, az országos úthálózat fejlesztése, hídépítések — ennyi tán elegendő, ízelítőnek. A három Munka Érdemrend aranyfokozatának egyikét a mohácsi árvédelem kormánybiztosaként kapta. A Munka Vörös Zászló Rendje kitüntetést a tiszalöki duzzasztómű építéséért. S most: a Pro Űrbe aranyérem tulajdonosa lett. Amire — nem is titkolja — nagyon büszke. Fővárosi pályafutásáról beszél, mérnöki szűkszavúsággal. — 1954 októberében választottak tanácstaggá, majd tagja lettem a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának, ahol vb-elnökhelyettessé választottak. Az Építésügyi Minisztérium főigazgatói posztjáról kerültem ide; ott az ipari építkezések főosztályának megszervezése mellett hozzám tartozott az építőipari gépesítés, az anyaggazdálkodás és a beruházási főosztály. Nos, itt sem hagytak éppen munka nélkül. A városrendezési és építészeti osztály, az építési igazgatóság, a közmű- és szolgáltatási igazgatóság, a házkezelési igazgatóság és a fővárosi építőipari beruházó vállalat — általában a főváros magas- és mélyépítő tevékenységének koordinálása: ez lett a hatásköröm — mondja. 1958-ban ismét tanácstaggá, majd elnökhelyettessé választották. Hatásköre tovább bővült: a Közlekedési Igazgatóság irányítása is az ő dolga lett. Ebből az özön munkából szólították el közben, külügyi szolgálatra: három és fél éven át Genfben akkreditált követünk volt, az Európai Gazdasági Bizottság mellett. 1964-ben tért vissza a Városházára, és folytatta, ahol abbahagyta. Megérkeztünk tehát a jelenhez. Beszélgetésünk során mind határozottabban formálódik bennem a benyomás magáról az emberről. Van benne valami nagyon vonzó. Nem kedélyeskedik, nem tréfálkozik — és mégis, szavaiban, gesztusaiban humor bujkál. Barátságosan, közvetlenül társalog — és mégis: tiszteletet parancsoló, úgy képzelem, azt a bizonyos három lépés távolságot csak nagyon kevesekkel szemben adja alább. Szereti meghökkenteni partnerét váratlanul szókimondó kijelentésekkel. Miközben szúrós-hunyorgó pillantással méregeti a hatást. Dehát ezeknél a szubjektív érzéseknél tán hitelesebbek és jellemzőbbek a megnyilvánulásai. — Mennyit kínlódtunk még 1954 táján is. Az ötvenes évek elején úgy megnyirbálták a tanácsok hatáskörét, hogy akkori szegénységünk mai szemmel elképesztőnek tűnik. Az egyetlen közös kasszából kellett kinek-kinek kiverekednie a pénzt. Ki hogy tudott verekedni... Más: — Ez a város a föld alatt lélekzik. Mindenről tudnom kell, ami akadályozza vagy elősegítheti ezt az alapvető életfunkciót. Valaha az összes közművet egymilliós népességre tervezték. Nekünk már 2,3 müliós fővárossal kell számolnunk. És ehhez nem elég csak az anyag, csak a pénz. Azt mondom: a mi nagy erőnk munkás és mérnök gárdánkban van. Egy régi, tapasztalt vizes vagy gázos szakember ér annyit, mint akárhány forint vagy bármennyi tonna csővezeték. Érdekes információ: — Mindenki azon vitatkozik manapság, müyen legyen az élet a metropolisokban. Egyáltalán: embernek való életkeret-e a nagyváros ? Szerintem nem sok hasznát vesszük, mit mondanak erről például az USÁ-ban. Hozzánk az áll közelebb, amit Hollandiában csinálnak. A hollandok azt vallják: egész Hollandia egy város. Az úthálózatot, az autópályákat, a vasút sebességét — és az egész „vidéket" ennek megfelelően fejlesztik. Világos ugye? Ne kelljen Budapestre települnie az embernek ahhoz, hogy bármikor megnézhesse az Operaház előadását. Vagy a Szépművészeti Múzeum új kiállítását. Elárulok egy államtitkot: ma már egyre több a híve ennek a komplex fejlesztési szemléletnek az országos vezetők és a szakemberek körében. Én, a magam elnökhelyettesi posztjáról, ugyanezt próbálom elősegíteni. Kis ország vagyunk, egyetlen Budapestünk van, nem is lesz, nem is lehet több. Ezt kell tovább tökéletesítenünk és a nem-budapestiek számára is könnyen elérhetővé tennünk. Végezetül, hirtelen: — Minden jót, a viszontlátásra, most már el kell mennem. És mire felocsúdok, rajta a kabát, kalap, gyors kézfogás; egyedül maradtam a szobájában. Szombat volt, dél jócskán elmúlt. Várták otthon: a felesége, meg az a harmadik gyermeke, aki még kisiskolás, és akiben mintha művészhajlamok mutatkoznának. Bartos István nagy örömére: „Legalább színesebb lesz ez a mi mérnök-családunk". Kövendi Judit