Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - dr. Mészáros István: Középkori pest-budai iskolák

Mozaik a főváros múltjából Az első budai lottóhúzás Egy év híján kétszáz éve, 1770. szeptember 2-án kezdődött meg az első budai lottóhúzás, a mai Batthyányi téren állt jövedéki épületben. Érdekes a lottó eredete. A középkorban kezdődött Génuában, ahol a városi tanácsot úgy választották, hogy kilencven papírlapra kilencven jelölt nevét írták és azokból ötöt kihúztak a régi tanácstagok pótlására. A génuaiak az egyik bankházban bizonyos összeget befizettek és fogadást kötöttek az öt tanácstag nevére. Aki egy nevet eltalált, háromszorosát kapta a befizetett összegnek. Hogy ne csak a választások idején elégüljön ki a lakosság játék-szenvedélye, 1620 óta a városállam saját kezelésében rendezte a lottósorsolást, a tanácstag neveket számokkal helyettesítve. Ilyenformán egy év híján 350 éves a lottó. A VÁROSVÉDŐ „BÁBI NÉNI" A szobroknak is sokszor keserves a sorsuk. Unnepies formák között megszületnek, elhelyeződnek — csodálatot keltenek. Múlnak az évek, megszokottá válnak s azért, hogy tessenek, átfestik őket, megváltoztatják régi formájukat, csere-berélődnek, más helyre vándorolnak s végre valahol, talán nem is a legméltóbb helyen megállapodnak. Néha talán már nem is szoborként. Ilyen eset történt a budavárbeli mai Honvédszobor helyén. A budai tanács hálából azért, mert Kerschensteiner Konrád jezsuita sok kísérletezés után a svábhegyi források vizével elkészítette a várbeli vízvezetéket, iyi8-ban megrendelte a jezsuita rend alapítójának, Loyolai Szt. Ignácnak szobrát Vogl Konrád neves szobrásznál és azt elhelyezte gyönyörű márvány kút közepére, amit Carlo Adami 2274,— Frt-ért szállított. Mikor azonban a rendet eltörölték, az alapító szobra a Nagyboldogasszony (helytelenül Mátyás) templom szentélyébekerült. Helyébe Carlo Adami, hogy a budai tanács kegyeibejusson, (ugyanis itt akart megtelepedni) s mert első munkájának drága volta miatt sok ellensége volt, most 280 Frt-ért — igen olcsón — elkészítette a városvédő Pallas Athéné szobrát 1773-ban. Ezt fel is állították és több mint száz évig őrizte e szobor a várbeli vízvezeték ciszternáját. De a felállítása után már tíz évre, 1783-ban a kitelepítés fenyegette. Ugyanis a hízelkedni akaró budai tanács és a Pozsonyból Budára helyezett tisztviselők hálából e helyre tervezik II. Józsefnek, a kalapos királynak nagyszabású, négy méter magas lovasszobrát. A munkát Kögler Mátyás akadémiai szobrászra és Gomba Antalra bízták. A császár szívesen vette kezdetben a hódoló felajánlást és megadta az engedélyt a felállításra — Pallas Athéné helyére. Az előkészületek megtörténtek (a tervrajzok ma is megvannak a főváros levéltárában), Horváth Mihály történetíró megszövegezte már a szoborra kerülő, magasztaló feliratot, amikor a császár 1783. június 23-án kelt levelében a szoborállítást megtiltotta ezekkel a szavakkal: „Ha a magyarok a király és az alattvalók közötti valódi viszonyt elismerik, ha minden világi és egyházi visszaélést megszüntettem, ha a kereskedést annyira virágzásnak indítottam, hogy az ország egyik szélétől a másikig utak és hajózható csatornák lesznek, — ha aztán a nemzet nekem emléket akar emelni, talán megérdemlem és akkor köszönettel is fogadom". Ez a szobor tehát nem épült meg, de 1884-ben, a Dísz tér rendezésekor a ciszternát, a márványkutat és Pallas Athéné szobrát is elbontották. A szobor az akkori kerületi elöljáró révén a művészlelkű csornai prépost, Dr. Kunz Adolf svábhegyi, vízműtelep melletti villájába került, aki örömmel viselte gondját. A prépost halála után, 1894-ben a vízmű altisztje örökölte az előtte teljesen ismeretlen értékű és rendeltetésű szobrot. A jó öreg sváb fel is állította kertjében, el is nevezte rau Bábi"-nak, ruhát szárogatott rajta, de „gondozta" is évenként egy-egy bemeszeléssel. De a kertészkedésnél mégis csak útban volt Bábi (Barbara-Borbála) néni s ezért a kert végében levő illemhely mellé állította a lándzsával s pajzzsal, Buda címerével díszes Városvédőt. A régészek ki-kijárogattak szomorkodni a cudar sorsra jutott szoborhoz, ébresztgették is a figyelmet iránta, de nagyon sokáig hasztalanul. Majd az első világháború utáni években eltűnt eddigi helyéről. Schoen Arnold, a Történeti Múzeum most már nyugalmazott igazgatója fedezte fel 1924-ben. Ugyanis a vízmű altisztjének fia a neki teljesen haszontalan szobrot tizenkétezer koronáért eladta a Sváb-hegyen (Szabadság-hegyen) lakó egyik gőzfűrész R. T. igazgatójának. Végre mégicsak visszakerült a Várba, az egykori budai Városháza, majd I. kerületi Elöljáróság s most Történeti Múzeum Szent Háromság téri oldalfalára. Azonban évtizedekkel ezelőtt már mállott a kőzete s ezért jól sikerült másolatát állították a jelenlegi helyére. De L. Szt. Ignác szobra is elvándorolt. Mikor Schulek helyreállította a Koronázó templomot, az útban levő szobrot Szent Istvánéval együtt Máriaremete kegyhelyre vitték, ahol addig fúrtak-faragtak rajta, amíg Szt. Ignácból — Szent László magyar király lett. R. R. S. KÁVÉFŐZŐ BALÁZS AZ ELSŐ PESTI KÁVÉS Anno 1714-et írunk.- A pest-budai hajóhídon tolong a nép, a nagy folyam szürke hullámainak sodra ellenében egész raj teherhajót vontatnak a rác dereglyések az óbudai rév felé, s a Duna-part pesti oldalán fekvő Plébánia piacon tarka-barka sokadalom. Szaporán pergő nyelvű zöldséges kofák, a híres „Fratschlerinnek", a halárus sátrak „Hochweibereknek" nevezett dúskeblű tulajdonosnői, markos mészároslegények, rác, oláh, bolgár zöldségesek, óbégató koldusok, viháncoló szakácsnők, tere-fere, civódás, alku, lárma, zsivaj tölti be a két piacot, a „Grüner Markt"-ot és a „Fischmarkt"-ot egyesítő hatalmas teret, amely a mai „Március 15 tér" helyén állt egykoron. A környéket a halvány pasztellszínű plébániatemplom és egy XV. századbeli gótikus építmény uralta — a Kittel féle átjáróház, másképpen a „Zöld Ház", amelynek halpiaci homlokzatán rácsos kosarú ablakok fölött ott díszelgett a cégér: „K ávésbolt" — a későbbi ezüst-tükrös, márványasztalos pesti kávéházak őse, az első pesti kávéház. Rómer Flóris pesti krónikájában olvashatjuk, hogy a „Kávésbolt" nevű első pesti kávéházat 1714-ben nyitotta meg a Halpiac 241-es számú házában bizonyos Kávéfőző Balázs, egy Pesten letelepedett torontáli sváb, aki nyilván a délvidéki rácoktól tanulta meg a kávéfőzés mesterségét. Mi volt a teljes neve Balázs mesternek, nem tudjuk, a derék krónikás, Rómer Flóris sem tudta megállapítani, pedig lelkiismeretesen utánanézett a pesti telekkönyvben, amelyben azonban csak annyi bejegyzést talált, hogy „. .. a 241-es házat Kaffesieder Blasius vásárolta meg, s így nevére íratik." Ha az első pesti kávés nevét nem is őrizte meg a várostörténelem, kávésboltjáról annyit ismerünk, hogy oszlopos, boltíves, tágas helyiség volt, szürkület beálltával viaszgyertyával világították, és esténként egy lengyel hegedűs muzsikált benne. Balázs mester törökösen erős kávét szolgált fel vendégeinek, amelynek erejét a piaci hölgyek számára kevés mandulatejjel enyhítette. A „Kapuziner" tehát olyan öreg, mint a pesti kávéház. Aki akart, újságot is olvashatott a Kávésboltban. A gazda ugyanis előfizetője volt az „Ofner Stadtzeitung"-nak és a „Norinbergi Kalendárium"-nak s ezeket kívánatra vendégei rendelkezésére bocsátotta. Nem egészen három évtized múlva, 1740-ben már nem Balázs mesteré a halpiaci kávésbolt és ház. A telekkönyvi bejegyzés szerint Reesfellner Ferenc pesti polgár és kávéfőző 2800 forinton és hat császári arany áldomásgarason vásárolta meg Ziegler Károly óbudai polgártól. Reesfellner most itt új kávéházat rendezett be „Nagy Nyolcas" néven, amely ugyanezen a néven a tizenkilencedik század végéig a régi pesti Belváros híres kofakávéháza volt. A nagyon agg korosztályok még emlékeznek erre a piaci kávézóra, amelynek cégtáblájára nagy „8-as" volt festve, mellette öles, talpas kávéspohár tornyos habsüveggel, és „8 kr." felírat, ami annyit jelentett, hogy nyolc krajcáron vagyis két susztertalléron méretett ott a kávé. 1898-ban tűnt el a „Nagy Nyolcas" s vele együtt az egész Plébánia piac, ódon házaival és sötét sikátoraival. Az Erzsébet-híd pesti hídfőjének építésekor mindent lebontottak itt. Andor Leon A férjhezmenés könnyű útja Ezernyolcszáz évvel ezelőtt világfürdő volt fővárosunk őse, a mai Óbuda helyén állt Aquincum. Tíz nagy, nyilvános fürdőjét és igen sok magánfürdőjét tárták fel a régészek 1778 óta, amelyeket a csodás források: a „kiapadhatatlanul bugyogó vizek" tápláltak. Ezek az északi forráscsoporthoz tartozó források — a tudósok megállapítása szerint — tizennyolcmillió évvel ezelőtt még gejzírszerűen szöktek fel és ma is ontják gyógyhatású vizüket. Ömlött ez a nagyon megbecsült viz közel kétezer évvel ezelőtt is, mert 1963-ban fedezték fel a mai Rómaifürdőnek nevezett strand tizenhárom forrásának kitűnően megépített foglalatát, amelyekből kitűnt, hogy a római mérnöki tudomány a vízi szerkezetekben, a forrás felhasználási technikában olyan hasznos szellemet valósított meg, amit ma is csodálunk. Olyan fürdőkultúra volt itt, amit a fennmaradt, igen becses oltárkövek és fogadalmi táblák ma is hirdetnek az Aquincumi Múzeumban. A hatalmas #római világbirodalom minden tájáról bizalommal, örömmel, vágyakozva jöttek ide a legnagyobb kincset: az egészséget kereső és ápoló emberek. Nyaranta a Délvidék forrósága elől zarándokoltak ide a gazdag tömegek, télen pedig a meleg gyógyvizek elégítették ki az akkori nagyon kényes igényeket. Ide jártak a császárok nagy udvartartásukkal, a nagy hadvezérek családjukkal és a birodalom minden valamirevaló embere, hogy Aquincum hévízében beteg testük meggyógyuljon, elcsigázott szellemük felfrissüljön, hogy gyönyörködjenek a Kelet és Nyugat határán álló színpompás város életében, magas rendű kulturális javaiban s kitűnően szórakoztató színházi és cirkuszi mutatványaiban. S mivel a világ gazdagjai itt adtak egymásnak találkozót, azért Aquincum vásáraira hordta drága prémjeit Észak minden vadászó népe és idehozta kincseit minden délvidéki kalmár, mert itt mindig jó vásárt csinált. Volt is itt olyan idegenforgalom, hogy még Afrikából is eljött életében a táborhegyi villába a most múmiaként megmaradt fiatal leány (ezt még a British Múzeum is irigyli tőlünk), hogy a balzsamos forrásokban keressen gyógyulást. A mai Dél-Franciaországban pedig költő dicsérte Aquincum szépségét és kellemes vizeit. Járta is a babonás hit akkor (ami a török időkben újra feléledt), hogy amelyik leány a Rómaifürdő vizében holdtöltekor negyvenszer megfürdik — egészen biztosan és jól férjhez megy. Ha pedig asszony cselekszi ezt, annak a házasélete békés és igen boldog lesz. Az egykori babona valóságos alapja, hogy a vízben levő gyógyító sók, parányi, sejtekre ható pozitív és negatív ionok, a rádium, thorium, mész, bróm, jód, lithium testileg-szellemileg frissé, széppé, kívánatossá tesz, s az idegeket is erősit-nyugtatja. A budai forrásokban rejlő gazdag gyógyerőt belső és külországi idegenforgalmi hírverésünk is nagy eredménnyel használhatná fel. R. R. S. 45