Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Csurka István: Óbuda rejtélye

Csurka István Óbuda rejtélye Őszintén szólva nekem semmi közöm Óbudához. Készen kaptam egy Óbudalátást, egy Óbuda-siratást, egy Óbuda-fájdalmat, egy Óbuda-nosztalgiát a magyar irodalomtól, elsősorban Krúdy Gyulától. Kimondtam, vagy hallottam ezt a bánattól zengő városnevet: Óbuda, és bennem is elkezdett búgni, fájni, zengeni valami, ami nekem magamnak, magamtól sose fájt volna. Nem értettem magamat, s még bosszantott is ez a bugás. Miért csatlakozom én társaságban, ha erre terelődik szó, az Óbuda-siratókhoz, miért hallom a szavaim alatt a sramlizenét, miért ejtem ki áhítattal a szót: kiskocsma, miért? Érezni kezdtem, hogy a közhangulat árja visz a hátán, hogy egy tömegpszihózis áldozata vagyok. Végére kellett járni a dolognak. Ne legyen szószólója az ember semmilyen költői világképnek, még ha mégoly valód i és valóban költői is ez a vi lágkép, ha nem az övé, hanem olvasztotta magába teljesen, ha személyes tapasztalatai által is nem győződött meg igazáról. így mentem ki aztán egyszer a leszámolás indulatával Óbudára. A látvány ellenkezésem igazolta. Bármerre tekintettem is, költőiség helyett egyszerűen a nyomor nézett vissza rám. Krúdy helyett Gorkij. Málló viskók, bután, részegesen dülöngélő, kacskaringózó sikátorok. Az ereszek sokszor a vállamig sem értek, térdemmel berúghattam volna az ablakokat. Árva öregek a házak előtt, csoszogás, rokkantság. Mi ebben a szép? Mi ebben az édes-bús? Mért nem hallom a dallamot? Rögvest tudtam válaszolni magamnak: a szegénység, a nyomor miatt. Természetes, hogy ez után én nem érzek nosztalgikus vágyat. Ez engem legfeljebb sajnálkozásra késztet, de inkább felháborít és eltörlésre, megváltoztatni akarásra sarkall. S amíg ott bolyongtam Óbudán, amíg a látvány-adatokat gyűjtöttem ehhez az új ellen-Óbuda-képhez, azalatt ez a tárgyilagosnak látszó eliszonyodás csak nőtt és dagadt bennem. Nem esett jól a sör, a pörkölt, a kiskocsmát büdösnek találtam, s most éppen Pest, a vakolt belterületek, a nagyforgalmú utak szabályszerű, lármás rendje után éreztem nosztalgikus vágyat. Mi sem volt könnyebb, mint ezt a vágyamat azonnal valóraváltani. Győztesen, egy határozottan elvégzett leszámolás diadalmámorával hagytam ott a romvárost. Telt-múlt az idő, elszaladt néhány év, s min kapom magam újra? Ismét zúgbúg bennem az óbudai fájdalom, ismét szószólója vagyok a macskaköves utcák költészetének. Azt felejtettem el, amit a saját szememmel láttam, tudatom azt vetette ki magából, amiért mintegy megküzdöttem és megharcoltam. Óbuda, az az Óbuda, Krúdy Óbudája legyőzött. Újabb kontroli-kiszállásnak nem lett volna értelme. Nem is azért mentem ki mégis, hogy ismét leszámoljak vele, hanem mert az újat akartam látni, az új házakat, a kísérleti lakótelepet. Ezt persze nem lehetett megközelíteni anélkül, hogy az ember át ne láboljon a régin, a régi maradványán. A házacskák, ha lehet, még roskatagabbakká lettek, még több vakolat hiányzott róluk, a pusztulás, a süllyedés képe, ha lehet, még iszonytatóbbá vált. A nyomor is csak még nyilvánvalóbbá nőtt az égbeszökő, nyílt arcú házak tövében, a kikerülhetetlen szembeállításban. Csakhogy én már nem hittem a saját szememnek. Már Szinbád lépteivel jártam be a maradvány-utakat, és a dallamot is hallottam. Nem vitatkoztam, nem perlekedtem. Inkább elkezdtem mentségeket keresni Óbuda és a magam számára. Mivel is fogott meg ez a pusztulás? Mi a szép ebben a töppedt agóniában? Mit lehet belelátni, belehallani ebbe a szegényes ósdiságba? Mi jutott eszembe? Semmi lényeges, semmi kézzelfogható. Mert ugyan mért mentsége és érdeme az Óbudának, hogy általában nincsenek természetes halállal kimúló öreg városaink, mert vagy felgyújtják vagy lebombázzák őket, illetve vagy felgyújtjuk vagy lebombáztatjuk őket; ugyan mért mentsége az Óbudának, hogy ittmaradt at útszélen, hogy kimaradt a fejlődésből. Budapest más részeit már idestova száz éve gyúrják, alakítják, újrateremtik az egymást váltó, különféle konjunktúra-hullámok, Óbudát még eddig mindegyik úgyszólván érintetlenül hagyta, s csak most, a legújabb időben, amikor már rettentően kell a hely a városnak, indult meg a mozgás, a rombolás és az építés. Nem, ezek nem mentségek, nem ezek miatt látom szépnek az avitt utcákat, nem ezek miatt hallom a dallamot. Dehát akkor miért? Ennyire erős volna az irodalom sugárzása? A Krúdyé, a Gellérié? Igen, kétségtelenül, ezzel sok minden megmagyarázható. Ilyen szuggesztív íróknak valóban félelmetesen nagy a hatóerejük. De, mégis, ide kell még valami. Nem kielégítő ez a magyarázat, mert éppen a lényeg marad ki belőle: Óbuda. Ha neki nem lenne önmagában is szuggesztivitása, kisugárzása, ha puszta létével is nem ösztökélte volna íróit, az irodalmat a róla szóló legenda megteremtésére, ma nem lenne Óbuda-élményünk. Észre sem vennénk, természetesnek tartanánk, hogy egy idejét múlt régi település helyén felépül egy új. Nem siratnánk és nem temetnénk immár hosszú-hosszú évtizedek óta. Itt valami titok lappang, amit én nem tudok megfejteni. Csak azt tudom, hogy ebben az évtizedek óta vonuló gyászmenetben mostmár itt vonulok én is, és siratom azt az Óbudát, amelyikhez — mondom — semmi közöm sincs. Azért a nagy, általános búsongásban egy sejma hasonlat csak felötlik bennem, márcsak azért is, mert dühít, hogy ezt a rejtélyt nem tudom megfejteni: nem olyanfajta nőszemély ez a mi Óbudánk, akire a többiek azt szokták mondani „csak azt tudnám, mit esznek rajta a férfiak?" Az kétségtelen, hogy csókolózni, összebújni isteni jó lehetett a sötét, csendes, méla óbudai utcákon. Dehát hol nem jó csókolózni? 48