Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Munkácsy Miklós: A jövő szakmunkásai

szítéseí e tekintetben (sokszáz tanterem, munkahelyek és otthon-férőhelyek ezreinek létesítése) lényegében eredményesnek mondhatók. Fiúk, lányok, korosztályok Az 1968/69. tanév szakmunkástanulóin az öt hatalmas népgazdasági ág osztozott a következő arányban: Ipar 61 Építőipar 17 Kereskedelem és Vendégl. ip. 9,3 Mezőgazdaság 9 Szolgáltatás 3.7% A több mint 200 ezer tanuló 241 szakmát tanul; szakmai csoportonkénti megoszlásuk szerint legtöbb a lakatos: számuk meghaladja a 37 ezret. (Leány is akad közöttük: számuk 146.) Ezt követik a mezőgazdasági szakmák 19 ezer fővel (ebből több mint ötezer leány), majd a forgácsoló (15 ezer) és a kőműves (12 ezer) szakmai csoportok. A többi szakmák már egyenletesebben osztoznak a tanulókon. Örvendetes jelenség a női nem egyre növekvő beáramlása az iparba. Mechanikai műszerész, textiles és nyomdász tanuló már éppúgy akad a leányok között, mint forgácsoló vagy szabó, sőt: kőműves, kohászés víz-,gáz-, csőszerelő is. Legtöbbjük — mintegy tízezer — kereskedő lesz, a továbbiak zömét pedig a ruházati, textil, vendéglátó, bőr- és szőrmeipar, valamint a mezőgazdaság fogadja be. Összlétszámuk meghaladja az 50 ezret, s ez csaknemötven százalékos emelkedést jelent a tíz évvel korábbi számokhoz képest. Igen nagy a szakmát tanuló felnőtt dolgozók száma, s ez rendkívül fontos kérdés, ha tekintetbe vesszük, hogy hazánkban ma a kereső népességnek kb. 75—80 százalékafizikai dolgozó, s a fizikai dolgozók fele ma még szakképzetlen! Van tehát tennivaló bőven, s jóllehet a felnőttoktatás egészében kiváló eredményekkel büszkélkedhet (1950 óta közel 400 ezer felnőtt dolgozó nyert szakmunkás-képesítést), nagyságrendje az utóbbi években már csökkenő tendenciát mutat: az 1963. évi 36 ezres tetőzés óta fokozatosan 13 ezerre esett viszsza (1968). A felnőtt fizikai dolgozók szakképzésében azonban a vállalatokat kell érdekeltté tenni, lévén ez elsősorban az ő feladatuk. Az érettségizett (,,C" tagozatú) szakmunkástanulók is már nagykorúak. Az ő képzési idejük természetesen rövidebb, hisz nekik csupán magát a szakmát kell elsajátítaniuk. Számuk az 1968/69. tanévben 12 ezer volt, ami — kimutattuk már — nem jelent emelkedést a korábbi évekhez viszonyítva. Legtöbbjük az elektroműszerész ill. mechanikai műszerész szakmai csoportokban tanult (5392 fő), a többiek zömén a vendéglátó-, a nyomda- és vegyes iparok, valamint a kereskedelem és a vegyi-, gumi-, műanyagipar osztozott. Jellemző, hogy mezőgazdász 35, mintakészítő öt volt közöttük; bányász, kohász vagy kovács egyetlen egy sem! A népgazdaságban végbemenő jelentős differenciálódás és szakosodás lehet talán az oka, hogy közülük is egyre többen kényszerülnek lakhelyüktől távol tanulni és utazni. Az I. évfolyamos szakmunkástanulók többsége azonban 14—15 éves. Érthető hát, ha a pedagógusok és szakemberek a reform megtervezése során főként az ő érdekeiket, az ő szellemi és erkölcsi fejlődésük optimumának elérését, annak feltételei biztosítását tartják szem előtt. A reform korában Utaltunk már az MSZMP Politikai Bizottságának határozatára, amely rendkívül nyomós okok alapján helyezte előtérbe a szakmunkásképzés kérdését; a kb. 10 esztendő alatt megvalósítandó reform lényegében nem más, mint e határozat teljesítése. A tervek úgy jöttek létre, hogy a Munkaügyi Minisztérium az érdekelt vállalatok, főhatóságok és minisztériumok kb. 600 szakemberének bevonásával az 1966—1968. években nagy arányú felméréseket végzett annak megállapítására, hogy a jelenlegi oktatási rendszer mennyiben, milyen vonatkozásban szorul korszerűsítésre. A tervek alapján készült el a szakmunkásképzésről szóló törvényjavaslat. De miért szükséges a szakmunkásképzés reformja?. . . Sok mindent jeleztünk már az okok köztil.s most kíséreljük meg röviden rendszerezni, kiegészíteni ezeket. Az elmúlt 20 évben hazánkban a termelőerők színvonala, a termelés folyamata és szerkezete, s maga az egész népgazdaság hatalmas változásokon, fejlődésen ment át. Ehhez képest a szakmunkásképzés struktúrája és módszere viszonylag elmaradt. Nem elégséges az oktatás hatékonysága, minősége; nem képes kielégíteni a társadalmi igényeket. A fiatalok továbbtanulási igénye növekszik, a szakmunkásképzés hagyományos formája azonban már kevés ezen igények kielégítéséhez. A szakmák — a gépesítés és a differenciálódás, a munkamegosztás korábbi túlbecsülése miatt — elaprózódtak, túlszakosítottá váltak. Hadd említsünk néhány példát. 15 féle lakatos, ugyanennyi féle műszerész és hat féle csőszerelő szakma van. Külön szakma lett a háztartási-, vegyi és illatszer eladó és külön az illatszer eladó; a ruházati szakmán belül külön szakma rangján vannak a legkülönfélébb eladók. Önálló szakma például a virágkötözés! S még sokáig sorolhatnánk. Mindennek következtében ma már számtalanul sokféle óraterv szerint folyik az oktatás, ami úgyszólván lehetetlenné teszi a normális oktatás-szervezést. Vannak iskolák, ahol a legképtelenebb variációban 50—70 szakma oktatása is folyik, jóllehet a kellő személyi és tárgyi feltételek közel sem állnak rendelkezésre. Az új gazdaságirányítási rendszerben azonban a vállalatok mozgékonyságának és alkalmazkodóképességének (a piachoz) éppen az az egyik feltétele, hogy konvertibilisebb szakmunkástípus álljon rendelkezésre, amelyeknek felhasználhatósága szélesebb körű és nem korlátozódik valamely szűk területre. Bebizonyosodott továbbá, hogy a szakoktatás módszertanához, személyiség-fejlesztő hatásfokához is kívánnivalók férnek (felkészítés az ismeretek alkalmazására, önállóságra nevelés stb.). Nem elég magas az elméleti tanórák aránya. Amíg például Bulgáriában a tanórák 45, a Szovjetunióban 38, Lengyelországban 37 százalékát fordítják elméleti oktatásra, addig ez az arány nálunk átlagosan 24 százalék, s még az emelt szintű tagozaton is csak 35! Jelentős átdolgozást igényelnek a tankönyvek is. Mindezen (s a helyszűke miatt fel nem sorolható) hiányosságok szükségeltetik tehát a reformot, amely a maga egészében páratlanul gazdag tervezési komplexum. Korszerűsíti a szakmai struktúrát: a 241 szakmát 188-ra redukálja; 44-et megszüntet, s 21-et kizárólagosan a felnőttek oktatási rendszerébe utal. Bizonyos mértékig felosztja a szakmákat az „A" ,,B" ,,C" ,,D" tagozatok között. Magasabb szakmai követelményeket léptet életbe, új tantárgyak bevezetését irányozza elő, és az ,,A" tagozaton végzettek számára lehetővé teszi a középiskolai különbözeti vizsgát. Módosítja a szakmunkásvizsgák követelményrendszerét, továbbá új rendszert léptet életbe a pedagógusok alap- és továbbképzését illetően — általában megjavítani szándékozza a pedagógusállomány színvonalát. Reformálja a jogok és kötelmek kérdését a tanulóviszonyegészében. Előirányozza, hogy a tanterem, tanműhely és otthon létesítéssel a célszerű regionális vonzáskörzetek kialakítása is megvalósuljon. Ennyit tehát a reformról, amit itt és most amúgy sem reprezentálhatunk igazi méreteiben. Ehelyett kanyarodjunk vissza végül egy, korábbi fejtegetéseinkben már érintett s a reform szempontjából is létjelentőségű kérdéshez. Mit lehet tenni azért, hogy a kétkezi munka visszakapja a ma ifjúságától azt a szeretetet és megbecsülést, amely nélkül nem töltheti be feladatát ? Szembe kell nézni azzal a problémával, hogy a tanult vagy tanulnivágyó fiatalság a munkában nemcsak a szűkösebb vagy jobb megélhetés eszközét tekinti; döntéseit befolyásolja a szakma társadalmi presztízse, az anyagi kilátások, de még az is: gépiesnek, egyhangúnak, ,,fantáziatlannak" látja-e a gyári munkát, vagy változatosnak, olyan tevékenységnek, amelybe érdemes beleadni „apait-anyait". Nem kétséges, hogy a mában gyökeredző s ennélfogva osztályélmény nélküli ifjúság, mely számos tekintetben másként gondolkozik apáinál, könnyedén elvetné a „Ha nem tanulsz, inas leszel! "szülői okoskodást is, ha a munkás-létről elég vonzó tapasztalatai lennének. Kétségtelenül eljön, ám elhanyagolhatatlan távolságban van még a társadalmi és technikai fejlettségnek az a korszaka, ahol a fentebb jelzett problémák megszűnnek. A körülmények állandó és figyelmes javítása azonban nem a távoli jövő teendője. Mindenek felett való társadalmi érdek tehát azoknak az anyagi és morális feltételeknek a megteremtése, amelyek egyedül képesek meghódítani az ifjúság java erőit a modern ipari struktúra számára. S bizonyos, hogy a kiválóan képzett, sokoldalú szakmunkás-nemzedékek sokszorosan megtérítik majd ez irányú erőfeszítéseinket. 5