Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Csurka István: Nekrológ

—4 í* ^ Reisman János felvételei Csurka István Nekrológ Kimondjuk régi, szép, szláv eredetű szavunkat: udvar, és nosztalgikus érzésekkel eltelve visszaröppenünk a múltba. Korunk többek közt az udvar megszűnésének a kora is. Az új lakótelepek házai köré, mellé, alá nem udvart, hanem parkot, elkerítetlen közteret terítenek és tűzdelnek meg egy kis zölddel, hintával, homokkal, kacskaringós autóutakkal az építészek. Nagyon helyesen, csak talán még nem szoktuk meg ezt a nyílt, semleges és éppen elkerítetlensége miatt köztulaj donszerűbb Forum-ot, szemünk, agyunk még a régi, azonnali személyre, családra vonatkozó ítéletalkotásra tápot adó udvar látványát keresi: benézni egy udvarba, s megmondani, kik lakják a házat. A történelem is így tanította, illetve így tanultuk belőle, amikor már kisdiák ésszel megmosolyogtuk a különbséget két nagybetűs Udvar, mondjuk Mátyás Udvara és Dobzse László rendetlen és eladósodott Udvara között. Aztán az irodalom is hány meg hány hőst és antihőst jellemzett udvarával vagy azzal az udvarral, amelyikbe belépett vagy amit elvesztett. Merész állítás: a régi emberhez az udvar talán még jobban hozzátartozott, mint a ház. Mindenesetre nagyon tudott árulkodni róla. Később aztán valami zűrzavar keletkezett. A városba (Pestbe) tulajdonképp nem fért bele az udvar, de a hirtelen szaporodó lakosság még nem tudott lemondani róla. Bérkaszárnyák épültek római udvarral, négyzetesen kővel körülvéve egy nevetséges kis udvar-karikatúrát, amelynek egyetlen dicstelen dísze a porolóállvány volt; szükséglakások épültek szükségszerűen parányi és nyomorúságos udvar-gyomorral, és ugyanebben a történelmi korban megszületett az otthon, a családi tűzhely felé vezető utak legsiralmasabbika: a gang. Folytassuk egy kissé mulatságos elszólással: ezek az udvarok még itt vannak köztünk — mert persze mi vagyunk bennük, rajtuk és köztük. A képzavar azonban véletlenül mond valamit. Azt jelenti, hogy ez az udvar, az elmúlt udvar megszemélyesíthető. Egy haldokló személy, akire ha még oly kevés örömet is adott itt Pesten, részvéttel tekintünk. Az életünk része volt. Tanúja és tanúsítója a szociális nyomornak, hagyta végiglépkedni magán a postást két világháború behívó parancsaival, s megrendülten hallgatott a mankóval visszatérő apák, fiak, testvérek lépteinek koppantakor, elviselte az egymásra utalt szomszédok acsarkodását, a feljelentéseket és a letartóztatásokat, de segített bujtatni az üldözöttet és a katonaszökevényt. Látta a csókokat a holdfényben és hallotta felsírni a levegőre jutó újszülötteket. Mindent látott és mindent hallott. Ezért szeretjük, nem a szépségéért. Még egy kis játék: udvariatlanság lenne, ha elhallgatnánk a legnagyobb hibáját: egészségtelen volt. Nem is elsősorban egészségügyi szempontból, hanem társadalmilag. Mert bezárt, elrekesztett. Nem a szabadság és a közösség felé irányította a tekintetet, hanem a köldökre. Szélvédett hely volt, ahová a jó szelek, az új szelek sem nagyon törhettek be. Megállt benne a levegő és ételszag terjengett benne, meg füst, hiába próbált benne parányi kertet varázsolni a falusi kertek utáni nosztalgiáktól hajtott szorgalmas proliasszony. Ez az írás és ezek a képek tehát tulajdonképpen egy nekrológ. Csakhogy ez elhunyt még él, helyesebben: még van. Mégis, már most elbúcsúztatjuk, mert a dolog természeténél fogva ha már nem lesz, nem is tudjuk elbúcsúztatni. Mire az utolsó nyomorúságos pesti udvar helyét is valami nyílt tér vagy akár egy oszloplábakon álló égretörő ház foglalja el, senki nem fog már emlékezni az utolsó udvar kortársaira. Ezekből nem lesz skanzen. Noha, talán lehetne. Kuriózumképpen oda kellene biggyeszteni egyegy ilyen tágas lakótelepi tér sarkába egy-egy hűen rekonstruált óbudai vagy józsefvárosi udvart, hadd lássák a mostani teenager ek majdani teenagerei, hogyan éltek az ősök az ős-városban. Béke veled! — udvar. Megleszünk nélküled. Hogy hogyan? Nem rajtad múlik.