Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Budai közlekedés az „előidőkben”

Mozaik a főváros múltjából A mameluk és a fecsegő tanácstag Az újraéledő Pest-Buda városában, a török kiűzése után tizennyolc éven át a bécsi császári kamaraigazgató rendelkezett. Már 1687. szeptember havában a két városban lakó háztulajdonosokat polgároknak feleskette és élükre Budán polgármestert (ebenhoffeni Prenner Farkas, Endre, Lipót császári kapitányt), Pesten pedig bírót (Wetula János császári harmincad hivatali ellenőrt) állított, illetve választott. A bécsi király a megalakulást és választást november 7-én már jóváhagyta és ezzel a két város közönsége a városi működést megkezdte. Az egész polgárság azonban nem győzte, de únta is, hogy folyton gyűlésre járjon és ezért már 1688-ban kérte a kamaraigazgatót, hogy szervezzen városi tanácsot, abba nevezzen ki tanácstagokat. Ez meg is történt, először Budán, majd Pesten. Kezdetben hat tanácstag, közöttük három német és három magyar képviselte a polgárságot. Mivel a kétnyelvűek egymást meg nem értették, 1688. június 20-án a kamaraigazgató még két tanácstagot nevezett ki, akik mind a két nyelvet beszélték. Sok súrlódás, torzsalkodás támadt azonban a kamaraigazgató és a városok közönsége között több ízben is. Megtörtént a pesti tanács tisztújítása alkalmával, 1701. január 28-án, hogy az akkor már tizenhárom tanácsos mellé — üresedés nélkül — a kamaraigazgató még öt egyént jelölt ki, sőt Leistner és Hoffer nevűeket ki is nevezte, az előbbit fel is esketve. A polgárság felháborodott ezen az eljáráson, mert a kinevezetteket nem tartotta alkalmasnak erre a tisztségre. Küldöttséget menesztett Eyszerich polgártárs vezetésével a tanácshoz tiltakozásul, mert szerintük Leistner mameluk, Hoffer pedig nem tud hivatalos titkot tartani, mert ha a tanácsban történt dolgokat el nem mondja feleségének, hogy az tovább pletykálhassa, akkor a kardos menyecske megpofozza öt. Ilyen tanácskozókat tehát nem tűrhetnek meg és ezért felsőbb helyen a kinevezés megsemmisítését fogják kérni. Amikor a kamaraigazgató megtudta a küldöttségjárást, követelte a tanácstól a résztvevők nevét, azokat összefogdostatta és börtönbe záratta. A polgárság azonban nem nyugodott. Panaszát felküldte Bécsbe a császári udvari kamarához és hosszas huza-vona után megtörtént a kiegyezés: a tanácsválasztási jogot a tanácsra ruházták és az elzárt polgárok elégtételt kaptak. A már felesküdött mameluk, Leistner bent maradt a tanácsban, de Hoffer erélyes feleségének és a kiegyezésnek áldozata lett. R. R. S. Régi ételmérgezések Ismeretes, hogy a régi uralkodók közül Zsigmond király két alkalommal is, II. Ulászló egyszer címereslevéllel jutalmazta egy-egy udvari szakácsát. Jó okuk is volt erre! Mert éppen ellenük kíséreltek meg — mérgezett étellel — merényleteket. Itáliai levéltárak őrzik ezeknek a — meghiúsult — mérgezéseknek emlékét. Ezekből az okiratokból tudjuk meg, hogy 1415. július 3-án a velencei államtanácsnak Michaele Mudatio uram ajánlatot tett: négy hónap alatt méreggel megöli Zsigmond királyt. S hogy miképpen? Felajánlja, hogy a Zsigmondnak szánt méreg hatását bemutatja egy velencei halálra ítélten. E — bravónak nevezett — velencei bérgyilkos Zsigmond megmérgezéséért 35 000 arany dukátot kért. Terve nem sikerült. Ám négy évre rá, 1419. május 23-án Mudatio újra felajánlja a köztársaságnak, hogy megmérgezi Zsigmondot. Ezúttal alább adja a taksát: mindössze egy — évi ezer aranyat jövedelmező — birtokot kér a köztársaságtól, Kréta szigetén. Velence ezúttal is írást ad e megállapodásról, „a köztársaság érdekében szükségesnek találván" az ellenséges magyar király megölését. Ugyanakkor pedig Velence Verona polgármesterét kéri: sürgősen szerezzen egy üveg mérget attól a veronai családtól, amely mérgek készítésével foglalkozik, s küldje azt titkon Velencébe. Azonban ezek a tervek is füstbe mentek; Zsigmondot szorosan őrizte környezete s őrizték étele tisztaságát magyar szakácsai. Ám Velence nem nyugodott. 1419 nagykarácsony napján kelt a köztársaság egyik oklevele; a középkori erkölcstörténet meghökkentő dokumentuma. E napon ugyanis Velence tanácsa Piacenza város egyik — meg nem nevezett — prépostjának ad megbízást — s előlegül kétszáz aranyat —, Zsigmond királynak megmérgezésére. Ha a prépost terve sikerül, mondja ki Velence köztársasága, jutalma egy prépostság lesz, magában Velence városában! Mindezek a próbálkozások, utoljára Mudatio 1420. évi kísérlete is, meghiúsult. Zsigmond utóbb, 1437-ben, természetes halállal múlt ki. Velence levéltára őrzi II. Ulászló király méregtől való rettegésének egyik emlékét is. 1505 márciusában Velence budai követe, De Benedictio írja haza: a magyar király attól retteg, hogy közelgő csehországi útja alkalmával egy olyan velencei méreggel ölik meg, amelynek már a szaga is gyilkol. A köztársaság nyomoz ez ügyben, de eredménytelenül. Ugyanabban az évben, fiatalon s hirtelen halt meg Corvin János. Taddeo Lardi írja ekkor Esztergomból Ferrarába: Mátyás fiát méreg ölte meg. Alkalmazta a mérget a törők is. 1542-ben Werbőczi István volt nádort, akit a szultán Buda eleste után Magyarország főbírájának tett meg, amikor kezdett a török számára kényelmetlen lenni, a budai pasa egyik lakomáján halálos méreggel étették meg. Bakócz Tamás palástja egy amerikai múzeumban A közelmúltban dr. Lányi Vera magyar kutató adott hírt arról, hogy az észak-amerikai Oberlin egyetemi városka múzeumába került egy nagyértékű, magyar vonatkozású műtárgy. Bakócz Tamás 1521-ben meghalt esztergomi érseknek aranybrokát szövésű, bársony pluviáléja (szószerint: eső-köpenye) ez. A hatalmas, elnyújtott félkör alakú palást vállszélessége 3 méter, hossza másfél méter. Ezüst kapcsok fogják össze. Vörös bársonyalapját aranyhímzésű gránátalmák, szegfűk s más gyümölcs- és virágminták díszitik. A XV. századi itáliai reneszánsz textilművészet kiemelkedő darabjának tartják. A palástot a feljegyzések szerint Mátyás király ajándékozta 1488-ban Bakócz Tamás kancellárnak, akkor Eger püspökének. A palást - a cseh és magyar földön honos Wilczek grófok kincstárának egykorú feljegyzései szerint — Bakócz hagyatékából János király budai kincstárának, majd Izabella királynénak tulajdonába került. A királyné e textilremeket hűséges emberének, Wilczek Boldizsár főkamarásnak adományozta. A műtárgyat a Wilczek-család tagjai évszázadokon át kreutzensteini váruk kincstárában őrizték. A palást a második világháború előtt került Amerikába, Abris Silbermann New York-i műgyűjtő gyűjteményébe. Silbermann adta el azután Bakócz palástját az oberlini Allen Memorial Art Museumnak, amely számos amerikai kiállításon bemutatta azt. Z. L. A gyertyaház Hétezer szőlőskert volt Óbudától le a Gellérthegyig a török időkben Budán — írja útirajzában Evlia Cselebi, a kiváló török utazó. A kitűnő budai gyümölcsök között elsőnek dicséri a leveses, édescsípős szőlőt a nagy mennyiségben termesztett barack, cseresznye és meggy mellett. Az aranysárga, topázszinű bort külön is kiemeli, mert az a tenedosi török bort is felülmúlja. A borivást így nemcsak a magyarok, hanem a törökök is — Mohamed tilalmát szem előtt tartva! — nagymértékben gyakorolták, mert mint „hámozott szőlőt" fogyasztották. Megtörtént nemegyszer, hogy híres-neves basákat, amikor harcba indultak, részegen kellett feltolni a lovukra, vitézeik nagy megbotránkozására. A törökök a szandzsákok főhelyein legalább egy, néha több gyertyaházat (sem Khane) létesítettek, állítólag a meghódoltak kedvéért. Az igazság az, hogy a törökök a lakossággal együtt keresték fel a mai kocsma jellegű, állatni intézményt — gyertyagyújtás után, ahol borospohár mellett együtt mulattak. A gyertyaház tehát hivatalos hely volt, amit kiszolgált török katonák kaptak a kincstártól magas bérleti áron, nyugdíjba vonulásuk után. A magas bérleti összeg bizonyítja nagy forgalmukat, jövedelmezőségüket. R. R. S. Szobrok, szobrászok, műtermek Buda régi szobrai közül a Hunyadiak XV. századi bronz alakjait 1526-ban Szulejmán szultán vitette Konstantinápolyba. Ott állt a három Hunyadi szobra, „némán is csuda dolgokat beszélve" — mint a Mohácsnámé című török hősköltemény írja •-, mígnem egy janicsárlázadás során szétverték őket. Óbuda egyetlen gótikus kőszobra, amelyről csak írások szólnak, Árpád vezér eltemetésének helye, Fehéregyháza közelében állt, s Szent Annát ábrázolta. Ma Fehéregyházának s e szobornak már hamva sincs, — csak hire! Ám megritkultak a török világ után emelt szobraink is. Váradi Antal a barokk Budának még 13 Szent János szobrát emlegeti. Az Ördögároknak e hajdani kőszentjei közül az utolsónak roncsai ma a Pasaréti út 116. sz. kertjében hevernek. Fővárosunk múlt századi szobrainak is különösek a históriái. Ferenczy István Mátyás lovasszobrának modelljét maga a művész zúzta szét. Az 1850 — 70-es években annyira nem voltak műtermek, hogy Engel József Széchenyi István szobrát (amelyet most javítgatnak a Roosevelt téren) a régi Nemzeti Lovardában mintázta meg. Huszár Adolf Eötvös-szobrának pedig Lipthay Béla báró engedte át egyik palotája földszintjét. 1866 pünkösdjén egyébiránt az Eötvöst ábrázoló agyag kolosszus megroggyant s kishíján agyonnyomta alkotómesterét. Végül Eötvöst 1880-ra öntötték bronzba. (A műterem-igényekben Csontváry festőnk az élenjáró: tájképei számára egyedül a Keleti Pályaudvar üvegcsarnokát vélte elegendő méretűnek.) Kevés város kérkedhetik azzal, hogy van olyan szobra, amelyet — ketté szakítottak. Jókai bronzalakja 1921 óta üldögél a pesti, nevét viselő téren. Ám az a két olvasó leányka-alak (egyik Zsuzsika, Stróbl Alajos leánya), amelyet Stróbl a Jókai-szoborhoz komponált, csak 1929-re került öntésre, s mint önálló művet a Városligetbe vitték. Utóbb darabokra szeldelték a Tisza-szobor mellék-csoportjait is s ezek vidéki városokba, pl. Esztergomba kerültek. De akadt más szétfűrészelés is! Szent Kristóf kőszobrát (Bauer Mihály alkotása 1833-ból), amely egy Kristóf téri régi ház homlokzatát ékítette, kettévágták, mielőtt a Városháza kertjében felállították volna. Ez volt a legnagyobb műtét — írja Lyka Károly —, amelyet Budapesten valaha is végrehajtottak. Nem folyt vér s nem kellett hozzá sebész! Az Operaház Liszt és Erkel szobormüvének az az érdekessége, hogy azokat még 1882-ben, a két mester életében avatták fel. így aztán Erkel, mint operaházi karnagy, naponta elhaladt saját szobra előtt. Akadtak biológiai csodák is Budapest szobrai körül! A Duna-parti Petőfi-szobornak - két apja van. Az idealizáló művet — amely Petőfiből amolyan Toldi Miklóst csinált — Izsó Miklós halála után, 1875-től fogva Huszár Adolf mintázta tovább. Lyka úgy mondja: „a kettős apaság hátránya meg is látszik e művön", — amelynél igazabbnak érezzük Ferenczy Béni sokáig mellőzött Petőfi-alakját. Z. L. 43 c