Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Bajor Nagy Ernő: Konyhák 90 ezer kosztossal

Falun születtem és gyerekkoromat is ott töltöttem, így nem tudom, valójában „tősgyökeres" pestinek tarthatom-e magamat. Ekörüli tűnődéseim, bevallom, egy időben úgy összesűrűsödtek, hogy végül is verssé formálódtak, és megfogalmazódott az egyetlen lehetséges összegezés: „Falusi vagyok? vagy I városi talán? / mindkettő egyszerre j otthonom, hazám." Itt voltam diák, itt hallgattam Horváth János felejthetetlen előadásait, itt vitatkoztam fiatal költőtársaimmal — míg hajnalig róttuk a Körutat — költészetről, meg politikáról; itt voltam szerelmes, itt érlelődtem férfivá, emberré, költővé. Szociális eszmélésem is jellegzetesen pesti, nagyvárosi élményekhez kapcsolódott: az üzleti kifutó loholásához sárban-esőben, a vásárcsarnokokhoz, hol krumpli dombok gőgösen egész a mennyezetig érnek s éhezik az istenadta nép e földi téreken — meg a gyári munkához: Deres hajnalok ... Indultam a gyárba — de régen volt — vacogtam álmosan. A vasöntőben formáztam, köröttem egész napon át zúgott a malom és kokillába öntötték az ércet, csodáltam a szikrázó tűztejet, az ifjúságom kesernyés méze volt a számban ... Ködök úsznak az emlékek felett. A második vüágháború utolsó időszakát is Budapesten éltem át, itt ért a felszabadulás, a rom-hidakkal, rom-házsorokkal és az újrakezdés hitével, lendületével. OSTROM UTÁN Ólmos a víz. Súlyos hömpólygés piszkosan árad, hordja az úszó jég tömbjeit és hegyeit. Térdrerogyott szörnyként vacog éjbe meredve a hídroncs, jégbefagyott pillér nézi a torz romokat. Szerte az utcán nézd a kutyát: mind lomposan iszkol, ha közeledsz, menekül futva az út közepén; emberek állnak amott, hol a lótetemek behavazva felmeredeznek, a kés villog, a balta lecsap: szakszerű munka folyik, szeletelve vidáman a hullát, egymást ugratják, éhesek, ünnepiek. Jégbefagyott, puffadt, bűzös, zöld-sárga halottak torz vigyorán eszelős rémület, átok üvölt. Ágyúgolyó sivitás, becsapódás dörren a messze romfalakon s köveken, — mégis az ember örül. Népes az utca. Megint kenyeret lehet itt beszerezni, sorba tolongnak. A pék ordit a roncs küszöbön. Szánokon és deszkák tömegén cipelik szabadultan rozzant holmijukat mások az út közepén. Háború van még s már nyüzsög újra az utca. Az élet élni akar. Derű sen béke közéig valahol. AZ ÉPÜLŐ HID I. Pillércsonkok, zord romok és vasak ágabogán át ömlött tajtékos, zöld, zavaros folyamőr s szerte a parton a domb tetején s odalenn a lapályon mint üreges koponyák, álltak az otthonok itt; Korgó gyomrok vad dühe és a reménytelen égbolt tétlenül éltek, — a víz folyt a mederbe' tovább. II. Épül a híd. Romok és állványok közt mosolyogva áll piros ív a folyón, ünnepi, büszke jelül s száz kalapács közül is már tisztán hallani édes felbugyogó örömünk felszabadult dalait. És visszhangzik a sík, visszhangzik a dombsor a parton, újra egy ív a vizén, száll az öröm s diadal. Margithíd — gyönyörű kincsünk, most újra felépülsz: dolgos kéz erején épül az élet, a rend. Hajnal Gábor Versek Aztán, hogy már meggyógyult Budapest, és teltek-múltak a békés munka napjai, a „szürke kőrengeteg" megtelt a „szürke hétköznapok" meghittségével, mindennapjaim ízeivel és színeivel. PESTI VÁZLATOK Kávéházban A kávéházi cigarettafüstben vádoló fehér papir fölött révedek, gomolyog, lebeg óriási üstben lámpák alatt imbolygó árnysereg. Szófoszlányok, mint messzi habmorajlás, megérintik tudatom partjait, emléksodor rohan meg, mint tavaszi zajlás s felbúgó csellóhangként hozza dalait. Téli látkép Sötét füstöt kunkorít lefelé barna tömzsi kémény sor, félszegen nyakát nyújtja fehér zsindely fölött, fejét beüti a hófellegen. A két toronytestvér rég ködbebújt, puha pelyhek kerengve hullanak, éhes verébraj lármáz, szemetel s a fehér csend végtelen zuhatag. Tahin Gyula felvétele 18