Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - dr. Honti József: Richard Bright látogatása Pest-Budán

./-/-/j A Kölcsey tér területe Kőháti Attila, Budapest. ígéretünkhöz híven, most visszatérünk hozzánk beküldött második javaslatának közzétételéhez. Idézzük leveléből: „A Magyar Nemzetben már „lezárt" Kölcsey szobor ügyével kapcsolatban szeretném kifejteni a véleményemet — hátha nem késő még. Különben sem kétséges számomra, hogy végső soron a Budapest az a sajtóorgánum, amely a Kölcseyszobor megfelelő elhelyezésével kapcsolatos javaslatokat, hivatalos véleményeket regisztrálhatja, majd végül összefoglalná. Elképzelésemről a mellékelt vázlatrajzot készítettem. A felvázolt kis ligetnek még nincs neve; északi és déli oldalán egy-egy rövid úttest világosan elkülöníti mind a Clark Ádám, mind az Ybl Miklós tértől. Kelet felől a 9-es villamos pályateste, nyugatról a Lánchíd utca egyetlen megmaradt házsora határolja. . . Javaslatom tehát: a kis parkot és a Lánchíd utcát elnevezni Kölcsey térnek; a házak esetleges lebontása után Kölcsey ligetnek. . . A környezet — amellett hogy forgalmas, sűrűn látogatott s a sikló üzembehelyezése után méginkább az lesz — igen hangulatos. . . Megnyugtató hátteret adna a szobornak. . . mely, elképzelésem szerint, északkelet felé tekintene, a Lánchíd s azon túl a Parlament irányába, nem erőszakolt utalásként arra, hogy Kölcsey Ferenc államférfiúi érdemei el nem választhatók Kölcsevnek, a Himnusz költőjének emlékétől. . . Egészen csekély tereprendezéssel ideális ligetet alakíthatnánk ki, s a kis teret róla elnevezve, lassan megtörnénk a groteszk pesti hagyományt is (a Liszt Ferenc téri Ady-szobor stb.), és levehetnénk Kölcsey nevét az emlékéhez méltatlan, elhanyagolt, nyúlfarknyi mellékutca házairól. . ." Kráj László, Ságvár. Triccianaról szóló írását érdeklődéssel olvastuk Miután a téma nem a mi lapunk „profiljába" tartozik, a cikket visszaküldjük címére, azzal, hogy a megyei laphoz küldje be közlésre. Miután láthatóan és joggal izgatja: mikorra terveznek ásatásokat Ságváron — legjobb, ha levélben vagy személyesen ismét felveszik a kapcsolatot dr. Burger Aliceval, a Nemzeti Múzeum tudományos munkatársával. Itt lakom a budai Vérmező sarkán, az Attila úton, a Vérmező sétahelyem és pihentetőm, nyáron-télen egyformán rovom széles útjait, innen nézem a budai hegyeket, vagy hátat fordítva a hegyeknek innen nézek szembe az Attila út, a Mikó utca, a Krisztina körút házsorával, s a házsorokon túl, fölöttük a bástyasétánnyal, mely Tóth Árpád nevét viseli, továbbá a várfalokkal s a Várral. Nekem ide világít este a Mátyástemplom karcsú csúcsíves tornya s ide komorlik fel a Magdolna-torony, s ide int a Hadtörténeti Múzeum szelíd sárga pántlikája. Ha nem itt laknék, csak ide járnék, akkor is szépnek találnám ezt a parkot. Láttam, mikor ide jöttem, hogy háborús temető, mely magába fogadta mindazt, ami holtan maradt s ami már nem kellett: József főherceg reggeli lovagoló helyét, katonai parádék terét, a lovaspólók színhelyét, melyet Erdélyi József verse vésett emlékezetünkbe, s a Vár törmelékét, a hadigépek szétroncsolt darabjait, lovakat s embereket, akik mozdulatlanul ott maradtak a gépek roncsai közt. Láttam, hogy simult el a véráztatta törmelék s hogyan került rá zöld pázsit és virágok, lépcsők, villanylámpák és fák, egyre több fa. Jó sétálni a Vérmezőn, jó lótni, hogyan szépül; hogy minta-kerteket építettek a kertészet emberei, hogy az elkerített helyen zörgő torony alatt a budapesti Földalatti végállomásót építik, hogy a Déli pályaudvarról kevesebb füst száll fel, mert részben már Diesel-mozdonyok futnak be oda gőzmozdonyok helyett, észlelhető tehát a fejlődés. Ilyen levegőben lehet sétálni a Vérmezőn, amikor nemcsak egészségügy, hanem érzelem is. A vérmezői érzelmek főeleme a história meg az irodalom, mindkettő olyan bőségben nyílik itt, mint a virágok. Hirtelenében csak az jut az eszünkbe, amit krónikásoknál olvastunk, hogy tudniillik egy-egy fürdőzés után erre sétált egy nagyot Mátyás király. Itt gyülekeztek s innen lopakodtak fel a Várba — 1541-ben — a janicsárok, midőn csellel elfoglalták Budát, az ország koronáját. 5 145 év múlva Petneházy Dávid csapatai kuruc kürtszóra itt sorakoztak fel a Vár megvételére, ahogy Jókai regényéből tudjuk. Szép füves rét volt ez, Generális Kaszálónak hívták, 1795 májusa óta hívják Vérmezőnek. Akkor ez a sárga, agyagos föld itta fel a magyar jakobinusok vérét: Martinovicsot. Hajnóczit és társaikat itt, a mező felső sarkán fejeztette le Ferenc császár és király. A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán Mind az öt elvérzett egy nap egymásután, A szegény magyarok leverve zokogtak, A németek pedig gőgösen kacagtok. Ők, az elítéltek, bátran léptek oda A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra. Május hónapja volt, hajnal volt az egen, Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen. így írt erről Petőfi Vérmező című versében. Valóban, a kivégzés utáni reggelen cserepekben piros rózsákat találtak a vesztőhelyen. Nyomoztak a rózsák odavívői után, de nem jöttek rá semmire. Talán azok tették, akiket később ,,honunk szebb lelkű leányainak" hívtak, s akiknek nem is kellett a föld sugára. A piros vér helyén fehér kősír fogad, s kényszerít, hogy állj meg egy pillanatra s vedd le kalapod. A tömb körül mindig csak piros virágok nyílnak. Elkelne a kőlapra Petőfi idézett strófája is. 1849 május 21-én Nagy Sándor tábornok huszárai a Vérmezőről indultak ostromra a Habsburg-császár katonái ellen s bevették Buda várót. Ma ezeken az ösvényeken lépcsők vezetnek fel, de a Lovas út, az Ostrom utca és Tábor utca emlékeztet a magyar haditényre. Száz évvel később, 1945 komor februári napján, mint egy vak parancs magatehetetlen robotosai, innen másztak fel a Várba a német horogkereszt zsoldosai. Felgyújtották a királyi palotát s ott égtek maguk is. Romok meredtek rom felett, s a Vérmezőt feltöltötték a romokkal. Azóta egy síkban van a Krisztina körúttal, másik széle pedig az Attila úttal. Azóta rendbe jöttek SZALATNÁl REZSÓ Meg-megállok a Vérmezőn a körút és az utcák házai, a Vérmező, ha felöl ti tavaszi ruháit, ünnep lessé leszi az egész tájat. Nincs ugyanis nagyobb bizonyosság országépítésről, mint egy ilyen park ahol a jó levegőt, a kényelmes padot, a sétány homokjának szemcséit, a rendet és tisztaságot, a csendet és illendőséget, a játékterek szabadságát a gyerekek számára s a virágok érintetlenségét egyszerre száz meg száz ellenőrző szem vigyázza, s megvitatja. Amilyen elhanyagolt volt sokáig ez a vidék, annyira épül-szépül ma. Csak eltűnnének már arcáról azok a szeplők, amelyek elrútítják, hiábavalóan. Ilyen például az Attila út elején — a 75. számú házban — a MÉH-fiók, amelynek áthelyezését hiába sürgetik a lakók már évek óta. Meg-megállunk a Vérmezőn, nyári tikkadtságban. de hiába keresünk egy pohár ásványvizet, vagy málnaszörpöt, ilyesmit ezen a hatalmas területen nem találni. Víz nincs sehol, pedig ivóvízként is jó volna, s menynyire széppé varázsolná akár az északi, akár a középső, vagy a deli park-szakaszt egy szökőkút, kis tó. Micsoda lehetőségeket talál itt a szem szobor, emlékmű szómóra, ilyesmire már jutott a megvalósításból is, a déli részén, de ez édeskevés. De mit szóljon az ember, ha a közszépségek és közjók esküdt ellenségeinek garázdálkodását szemléli? Ezen a téren túl sok példát mutat a Vérmező, riasztó példákat. Karácsony előtt levagdossák a szép ezüstfenyőket, nyáron megparittyázzák a lámpafejeket (nincs ép lámpabúra az egész Vérmezőn), tavasszal letépik az orgonát, őszszel szétszedik a padokat. A rongálás olyan, mint valami járvány. Védtelenek vagyunk? Pedig a szépség és épség maga is nevelő hatású, jóságot, okosságot táplál, utánzásra és azonosodásra késztet. Ez a terület három nagy költőnk szellemével és költészetével fűzi össze a vérmezei sétálót. Babits Mihállyal. Tóth Árpáddal és Kosztolányi Dezsővel. Babits Mihály itt lakott az Attila úton, két ízben is, a Vérmezőt nézte munka közben, a régi számozású Attila úti 65. számú házból pazar kép tárult szeme elé. Ebben a lakásban kedvére rendezkedhetett be, zavartalanul alkothatott, fogadhatta ismerőseit és barátait, eltűnődhetett paplana virágain, megijedt a nyitott ablakon át ,,beszaladó gépkocsitól", azonosulni tudott az Attila úttal, eggyé válni vele. Itt írta számos versét, a legnagyobbakat, az utolsókot, itt látta öröknek a ködöt, amely befödte a világot s kásásán ingott a tetők fölött. Ez volt az „életunt szoba", ahol a Csillag után, az Intelem vezeklésre és a megrázó Ősz és tavasz között született. Tóth Árpád, akit oly fiatalon vitt el a tüdőbaj, most is fölöttünk sétál, a Vérmező fölött a Vár külső szélén, o sétányon, ahonnan amfíteátrálisan tárul elénk a Vérmező s körülötte a budai hegyek félkoszorúja. Ott lakott a Várban, esti sétáin tűnődött el a Vérmezőn, s írta meg a földi lét nagyon rövid méretei helyett az ég végtelen méreteit. Kosztolányi Dezső itt lakott a hátam mögött, a Logodi utca és a Tábor utca sarkán, abban a házban, amely eltűnt, szétmorzsolódott a háborúban s ma csak a telek van meg, hogy bizonyítsa Kosztolányi jövendölésének félelmetes megvalósulását: A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. Mindez korábban vált valósággá, 1945-ben, amikor a Vár lángokban állott, nem kellett a száz év, Kosztolányi háza pár évvel a halála után elpusztult. ,,Ha meghalok, mondjátok síromnál: Budapest" — írta egyik versében, annyira sztrem a fővárost, minden kövét és fáját. Otthona, kísérleteinek terepe, tapasztalatainik helye, figuráinak életrekeltője a Krisztina volt, az I. kerület. A Vérmezőn van helye bőven, hogy szobor formájában tisztelhessük nagy költőinket, s az emberrontásul rótt szavak és ábrák helyett embernevelésül odaírhatnánk a padokra, fákra a költők egy-egy verssorát. Ezzel válna a Vérmező szívet-lelket ápoló parkká a budaiaknak. 45