Budapest, 1969. (7. évfolyam)
9. szám szeptember - Vargha Balázs: Arany János Budapestje II.
A pestises Pest A sógor, Ercsey Sándor precízen és megilletődve ismerteti azokat a bizonyos felfedező sétákat a pesti „tömkelegben". „Midőn 1860-ban Pestre költözött, ő is, mint sok más olyan ember, ki Pesten ritkán fordul meg, természetesen nem tudta a járást. De ő azért útmutatást senkitől nem kért; hanem azon sétái közben, melyeket, ha az idő és körülmények engedték, mindennap megtett: elővette és magával hordta Pest város alaprajzát (akkor még nem lévén Pestnek oly pontos térképe, mint most) és azon alaprajz helyszíni tanulmányozása mellett úgy megtanulta a járást a város minden részében, hogy e tekintetben sok pesti születésű emberen túltett. Ily sétái közben lassan ballagva és magába merülve, gyakran megtörtént, hogy ismerősei vagy tisztelői köszöntek neki és ő, ki rövidlátása miatt a köszöntőt kis távolságról is alig ismerte föl, ilyenkor mintha megijesztették volna, hirtelen összerezzent és zavarodva viszonzá a köszönést." Aki pedig azt hinné, hogy ez a rövidlátó, megzavarodó vidéki bácsi semmit meg nem látott Pestből, az olvassa el Látogatás egy barátomnál című elbeszélés-töredékét. (Belefogott egyszer, mikor éppen nagy szűkében volt elbeszélésnek, de megszánhatta egy munkatársa, mert félbehagyta.) „Tudja-e tisztelt olvasóm, hol van Pesten a Magdolna-utcza ? A Józsefváros ellapuló szélein keresse, hol az építkezési ösztön semmivel sem rátartóbb, mint Kerepesen, vagy Bugyiban, honnan bevándorolt. Ide még nem hatott el a háziúri intézmény, e modern kiskirályság, mely messze túltesz a mi hajdani pusztai basa-rendszerünkön. Selejtes házikók, nád vagy zsúpfedéllel, utczasorba állítva, két ablak az utczára, sem több, sem kevesebb, két szoba, egyik innen, másik túl a konyhán, pünkösdre egy kis meszelési luxus; deszkás rozzant udvartáj holmi szerszámfákkal, vagy zöldséges kert árnyéktalan murok-ágyai, néhutt egy öreg akácz, dísze udvarnak és utczának, vasárnapi kiülő pad: imhol képe a nagy, a szép Pest azon részének, hová olvasómat vezetem. Azaz csupán magam megyek. A hosszú stáczióutczán, melynek semmi politikai változás nem talált magyarabb nevet, végig haladok. Látom a calvariát kőszentjeivel s térdeplő Magdolnáival. Meglábolom a szőlőhegy-utcza bokáig érő fövényét. Onnan kifordulok a Magdolna utczára. Már érzem a gyepszél üdébb levegőjét: azaz a széna- és baromvásár, a temető-környék fölvert homokját, a légszeszgyár füstjével összekeverve." Csupa irónia és csupa nosztalgia ez a novellakísérlet. Stílusa kissé ódonan könnyed. A negyvenes évek divatlapjaiba írtak ilyen modorban a hazai elmaradottság vidéki tüneteiről, meg Pest külső kerületeinek mocskos titkairól. Nevetséges és gusztustalan a Magdolna utca környéke, de megindító is, hiszen már majdnem falu. Gyepszél a neve, akárcsak Toldi Lőrincné telkének. Széna és barmok illata lengedez. Már-már azt hisszük, hogy a Vásárban vagyunk: Gyékényes, abroncsos alföldi szekér, Honnan cipel a sors — se három egér ? Hoztál-e pirosló új búza-magot ? Mezők üde lelkét: friss széna-szagot? De a temető hullahomokja és a gázgyári bűz kijózanítja az ábrándozót. A szagok elemzéséből tudjuk meg, hogy itt, a novella kezdetén már a «gyepszél üdébb levegője" is visszájáról értendő. Illetve visszájáról is, de színéről is. Mert felfedező sétáin („Pest város általam ismert és bejárt utcáinak névsora") mindig azt is nézegette, latolgatta: lakni vajon lehetne-e itt? Évek múlva írta sógorának, egyéb gazdasági ügyekről is szólva: „A napokban egy király-utcai házat hirdetett a hivatalos újság, becsára kevés hián 1700 forint; curiositásból megnéztem. Egy elsülyedt viskó, melynek ereszét fölértem a kezemmel, ablaka egyszínben a kövezettel, ronda,piszkos, csak a telek számít, azaz a tenyérnyi föld, melyen az épület áll. így én nem leszek háziúr; valahol a juhszélen jobbat is lehet kapni ennyi áron vagy olcsóbban, hanem oda ki megy lakni? nappal is agyonütnék az embert." Vojtina látképe nyomán elképzelhettük, hogy a kis öreg (alig túl a negyvenen) idébb-odább lépked a Duna-parton, keresi a helyet, ahol 49-ben állt, ahol a torony gombja a szemébe vakított. Itt meg, a temető, a lóvásár, a gázgyár szomszédságában (Koltói Anna utcának nevezik most) ahogy a levegőbe szimatol, s szomorúan konstatálja: több a bűz, mint a szénaillat. „Holtig sajog itt benn". . . Mi is sajgott? Mi űzte, hogy Pesten töltött húszegynéhány éve során állandóan lakást keressen, házvételről tárgyaljon, költözésről ábrándozzon ? A civilizációval egyidős elpusztíthatatlan közhely: vissza a természetbe? Oktalan riadalom, hogy koldusbotra jut, földönfutóvá lesz ? Vagy egyszerűen: a megnyugvást nem lelő neuraszténia ? Valamilyen nevet adnia kellett a nyugtalanságának. Például azt, hogy jaj, a háziúr. Sógorának írja 1868-ban (mikor már egy éve maga ura az Akadémia házában): „ha az ember a nagyvárosban valami kis hajlékot tudna szerezni, hol vénségére meghúzhatja magát, s nem lenne kitéve a háziurak üldözésének: bizony nem lenne rossz." A háziúr nemcsak azért undorító lény, mert basáskodik lakóival, hanem azért is, mert ha lakbért emel, akkor azt mondja: steigerol. (Egyik nyelvművelő cikkében javasolta Arany: „A házbért is rúgtatni lehetne steigerolás helyett".) Persze, azért is nehezen esik Pesten lakni, mert itt németül beszélnek — magyar szavakkal. „Csak hallgatni kell a pesti beszédet: utcán, „zöldben", társaskörben, akadémiai gyűlésen, szóval mindenütt, hol a német szó magyar fordításban zeng: legottan szembe — azaz fülbe ötlik, mennyire hátra vannak még Vámospércsen. . . A. Géza találkozik az egyetem előtt B. Árpáddal. Mily hős magyar nevek! Géza lakik a Nagymező utczán 16. szám alatt. „Jöjj el hozzám délután 4-kor" mond Árpádnak. „Eljövök" felel az. A „nagy honalkotó' ezer évi unokája és játja (drusza) íme azt se tudja már,/ó-e, vagy megy ilyenkor a magyar!" Ha csak a fülét sértenék!. . . A pesti utcák békés gyalogosa nagyobb sérelmekre is felkészülhet ebben a mindennapos országos vásárban. A Vojtinában írja ezt is: Vásár az élet: a földnek lakossa Lót-fut, könyökli egymást és tapossa, Ad, vesz, civódik, káromol, kacag; Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag; S ha kételkednél, hogy mindez való, Lépeti bök egy rúd, feltaszít a ló. Nem tudom, bökték-e lépen Aranyt kocsirúddal, taszították-e fel, (vagy ilyet csak látott, s őt magát csupán apróbb inzultusok érték sétái közben), de ezt az utcai életveszélyt mindig-mindig felemlegeti. Dantei tercínákban is, mint Kis poklot: Az emberélet útjának felén Egy nagy zsibojgó vásárba jutottam, Mivelhogy a jó utat nem lelém. Minő tolongás, öklözés van ottan! Ki ad, ki vesz, ki húz-von, csal, ki lop, Kevés, hogy nézne csak, mint én, nyugodtat: De annak is „szsz" tyúkszemére: top! 5 míg fájdalom miatt fogát beszíja, Lépen könyökli holmi gaz kolop, Hogy nyavalyássá lesz, — vagy kicsi híja. Sehol megállás: vigyori pofák Rivallnak a tömeg közöl: 3 y Szoríjja!" És jó, ha csontod nem lesz por-tobák. Nincs ótalom, kell menned a tömeggel: A Borsszem Jankó karikatúrája 21
