Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Sulyok Katalin: Otthon — leányanyáknak

„Szorgalom nélkül a tehetség mit sem ér..." Beszélgetés Babies Antal professzorral Akadémiai tagság. Kossuth-díj. Egyetemi tanszék. Képviselői hely a Parlamentben. Elnöki szék az orvosegészségügyi szakszervezetben. És a legfontosabb munka: az Urológiai Klinika vezetése. Itt tölti a nap nagy részét, reggel fél nyolctól délután négyig, Babies Antal professzor. Szép életpálya, kétségtelenül. — Fiatalkoromban egyetlen álmom volt: hogy falusi körorvos lehessek — mondja a professzor. Mert mint annyi más jeles budapesti polgár, ő is messziről érkezett: Lovászpatonáról, egy pici Veszprém megyei faluból. Talán nagy szerencse, hogy tizedik gyermeknek született a falusi pékmester népes családjába — így bátyjai is segíthették a továbbtanulásban. Bár ő a kezdettől igyekezett magamagán segíteni. A középiskolában is — Győrött és Pápán — mindig voltak tanítványai. A nyári szünetekben együtt dolgozott a többi falusi legénnyel az uradalmi majorban. Sose volt terhére a fizikai munka sem. Ezeknek a nyaraknak inkább az öröme él benne máig: olyan kedvesek-szépek voltak a marokszedő lányok és a nótaszóval történt munkabefejezések ... — Negyvenöt esztendeje jöttem fel az orvosegyetemre. Ekkor láttam először a fővárost. A tanítványaim el sem képzelhetik., mekkora előny, hogy úgy jöhetnek ide, a legkisebb faluból is, mintha hazajönnének. Nekik Budapest se nem ismeretlen, se nem ijesztő. Én egészen megzavarodtam itt. Se aludni, se tanulni nem tudtam. A zajban, a forgatagban senkinek, elveszettnek éreztem magam. Amikor végre kimerészkedtem a városba, felfedező utakra, rábukkantam egy csöndes tabáni parkra. Végtelenül megnyugtatott, hogy ismét fák, növények, csönd vesznek körül. Attól kezdve oda jártam ki a kollégiumból tanulni. Végre gondolkodni tudtam, visszataláltam önmagamhoz. De hogy valaha is megtelepedjem itt? Nem, erre még nagyon sokáig nem gondoltam. Vidékre vágyódtam; a körorvosi pályára készültem, módszeresen. Ezért utazott a kitűnő diplomával egyenesen Kaposvárra, ott élő egyik bátyjához. Nála kosztja, kvártélya megvolt, a városi kórházban pedig elfogadták „bejáró orvosnak". Kirevezés, fizetés nélkül töltött így el két évet; mert a körorvosnak a gyógyászat minden ágához értenie kell. Erre pedig a kórház a legjobb iskola. Amikor úgy érezte: elég volt — hazament a szülőfaluba. Egyszerűen: meditálni. Kifeküdt a mezőre és töprengett: merre tovább ? — Az az igazság, hogy semmi okosat nem tudtam kitalálni. És kezdtem restellni, hogy ennyi év után még mindig kinevezés és kereset nélkül állok a világban. Hogyan magyarázhattam volna el a szüleimnek, az egész falunak, hogy hiába a kiváló diploma, az embernek nem hullanak ölébe az ajánlatok. Végülis elmentem a győri honvédkórházba, civilorvosnak, szerződéssel. Ott kaptam az első kis fizetésemet. És ott bukkant rá egykori medikuskollégiumi igazgatója. Lelkére beszélt, hogy jöjjön vissza Pestre, náluk ingyen lakhat — ő lesz a kollégium háziorvosa —, munkára pedig beajánlja valamelyik profeszszor ismerőséhez. így került vissza Budapestre. És így lett „díjtalan gyakornok" Illyés Géza urológus professzor klinikáján. íróasztalfiókjából gyöngéd mozdulattal emel ki egy régimódi, töredezett kockás füzetet. Igen, ott áll Illyés kezeírásával: Babies Antal díjtalan gyakornok. Évről évre, 1929-től 1935-ig mindössze ennyi volt a státusza. Eleinte nem sokat törődtek vele. Saját esze után, a laborban kezdte a tájékozódást. Később már tarthatta a kézi reflektort a műtéteknél. Minden idejét benn töltötte, tájékozódott, figyelt. Már aludni is egyre ritkábban járt ki a kollégiumba. Az orvosok ugyanis szerették „eladni" egy tizesért a fárasztó ügyeletet — amit ő csöppet sem érzett fárasztónak. Ezek az önálló ügyeletek jelentették a legtöbbet. Lassan, fokozatosan, mindent megismert, minden beteget, az összes „esetet". Szinte észrevétlenül hagyta maga mögött a kollégákat. Talán csak a professzor figyelt fel arra, hogy a „díjtalan gyakornok" egyre nélkülözhetetlenebb. Arra is talált időt, hogy külföldi szakfolyóiratokban böngésszen és lefordítsa a fontosnak érzett cikkeket. Az elismerés mégis váratlanul érte: Illyés egyéves ösztöndíjjal Berlinbe küldte. Ismét csak tanult, töltötte hosszúra nyúló iskolaéveit. Ez idő tájt a körorvosi álmokról teljesen megfeledkezett. Életelemévé vált a klinika. Amikor Berlinből visszatért, a professzor nyomban magához hívatta. „A legfőbb ideje, hogy megjött!" Szinte egyik napról a másikra vette át az első asszisztensi munkakört. Ez annyit jelentett, hogy ő lett a professzor legbensőbb munkatársa. A klinika 1920-ban még a Rókus kórházban kezdte el működését. Ide, az Üllői útra, a Füvészkertből kiszakított részre 1936-ban költöztek. A klinika kertjében sétálva rámutat a kispavilonra. — Amikor megkezdődött az átépítés, itt laktam, egy kis szobában. Egyszer három álló hétig még az utcára se tettem ki a lábam. Az építkezés minden részlete érdekelt. Pályájának erről a hosszú tanulóidejéről beszél a legszívesebben. Ha jól sejtem, okkal. A köztiszteletben álló professzor meghódította a fővárost, a tudományos életet. Most, pályája csúcsán, legelsősorban a felnövekvő orvosgeneráció nevelése foglalkoztatja. Mintha fiatalkorának aprólékos elemzésével előttük akarná felfedni a titkot: szorgalom és szorgalom! Anélkül semmi nem sikerülhet tartósan. Életreszólóan. Mindig csak erre tér vissza: „A tehetség nagy adomány, de szorgalom nélkül mit sem ér." Neki — mindene a klinika. A betegek, az orvosok. Sok társadalmi kapcsolatát is a klinika javára tudta gyümölcsöztetni. Jóízűen nevet: hogy meg tudta vágni annak idején „befolyásos" pácienseit! így szerzett szer et, így tudta elsőként megnyitni a klinikát 1947-ben; a betegeket végre felhozhatta az alagsorból, meleget, élelmet biztosíthatott felgyógyulásukhoz. Ha meg pénzre volt szüksége, tudta, kinek a tárcáját lehet megnyitni a sikeres műtét után. — Vagyonom nincs, de 167 ezer jó forintot beépítettem a klinikába! Mi tűrés-tagadás, gyakran még ma is van a klinikáján protekciós beteg. Ha ugyanis Patonáról vagy Vanyoláról meg a többi környékbeli faluból keresnek nála gyógyulást, az otthoniaknak mindig akad hely. Nevet, tűnődve csóválja a fejét: „Ez így van. Nem is lehet másként, ugye megérti ?" * A későbbi, már a karriert jelentő állomásokról csak röviden beszél. Egészen fiatalon — 37 évesen — egyetemi magántanár. 1945-ben az elsők között kinevezett egyetemi tanár. Tagja több külföldi tudományos társaságnak. Ó igen, ma is gyakran előfordul, hogy telefonhívás érkezik, ő repülőbe ül, és valamelyik más európai nagyváros klinikáján elvégzi a szükséges teendőket. Legutóbb pedig az Akadémia ülésén „Az urológiai sebészet és a nephrológia haladása Korányi Sándor és Illyés Géza működése óta" című értekezéséért a Korányi Sándor Emlékéremmel tüntették ki. Dehát az ilyen s ehhez hasonló adatokat bárki megtudhatja róla egy lexikonból is. Az ő mondanivalója félreérthetedenül az ifjúsághoz, a következő tudós generációhoz szól. Hogy vegyék észre: Budapest épp úgy a korládan lehetőségek városa, mint bármelyik más világváros. De meghódítani, leigázni, úrrá lenni rajta — és saját félelmeinken! — csak szorgalommal, vasakarattal, megszállottan dolgozva lehet. Kövendi Judit 16