Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Bozóky Éva: Közművelődési könyvtáraink

vállalkozás" A kerületi könyvtárhálózat 1945-ben és 1965-ben nyílt elsősorban természeti ismereteket tartalmazó — mozgó könyvtár, hazánk első nyilvános parkkönyvtára. Állományának egy részét kocsira rakták, és két indiai törpeszamár húzta: a csacsi kiváló propagandistára k bizonyult. A gyermekek a padokon pihenve olvasgattak, lapozgattak, majd a műveket távozáskor a kapunál leadták. Hogy az érdeklődéskeltésnek ez milyen ötletes módja volt, ahhoz alig kell különösebb képzelőerő. . . A gyerekek az időközben létrejött többi fiókot is látogatták, sőt a könyvtárak népszerűségét mutatja, hogy órákon át, tömegbe gyűlve vártak a pillanatra, amikor elfoglalhatnak egyegy bent megüresedett helyet. Mert a hely — az mindig kevés volt. A figyelem középpontjában Annál nagyobbra nőtt viszont a társadalmi tekintély, melyet Szabó Ervin szerzett a könyvtárnak: ha az adományozók névsorát vizsgáljuk, látszik, hogy a kor szinte valamennyi szellemi kiválósága kötelességének tartotta, hogy ajándékait lerója. Jellemző adalékként — a nemrég elhunyt Benedek Marcellra emlékezve — hadd említsem még meg, hogy a Deák Ferencről elnevezett szabadkőműves páholy is fiókalapítás szándékával adományozott nagyobb könyvajándékot a könyvtárnak, s az akciót a fiatal Benedek Marcell bonyolította le, összekötőként. (A baloldali értelmiség egy része akkor a felvilágosodás és korai polgárosodás eszméinek bűvöletében szabadkőműves páholyokba tömörült.) Társadalmi ügy volt a könyvtár más értelemben is: minden eseményével foglalkoztak a lapok, méltatták és támadták, olyan szellemi műhely volt, melyről hallgatni nem lehetett. Ám hiába zúdították rá konzervatív körök és felbérelt újságírók rágalmaik özönét, semmit sem értek el vele. A haladó gondolkodású Bárczy István főpolgármester jóindulata védte a közben vezető funkcióba lépett Szabó Ervin „főkönyvtárnokot", és kiváló segítőtársait: Dienes Lászlót, Kőhalmi Bélát, Braun Róbertet és másokat. Az állomány gyors gyarapodása miatt a könyvtár csakhamar kinőtte a központi városháza roskadozó szárnyának öt szobáját. Hosszú évtizedeken át napirenden volt a helyiség ügye, míg végül 1931 áprilisában a bár szép, de tökéletesen alkalmatlan Wenckheim palotába költözött a központ. Ez a költözés már a hanyatlás korszakában történt, 13 évvel Szabó Ervin halála után. De közben volt egy nagy lehetőség, melyet a városvezetők patópálos halogatása szalasztott el: a főváros törvényhatósága még 1896-ban nagylelkű adományt szavazott meg kulturális célokra. Ennek az 1 milliós millenniumi alapnak a felhasználására 1910-ben került volna sor, amikor is nagyszabású kultúrpalota tervéről kezdődtek tárgyalások. A véget nem érő vita, s a pályázó építészek féltékenysége azonban elaltatta a gondolatot, a terv terv maradt mindaddig, míg csak a háború utáni infláció el nem nyelte mindenestül a millenniumi alapítványt. . . Hanyatlás A kultúrpalota helyett jött tehát a Wenckheim palota. Szabó Ervin korának szellemi pezsgése után a hamvába holt szürkeség. A nagy kezdetek után a Horthy-korszak sivársága. A világ társadalomtudományi és szépirodalmi könyvtermésére még a háború alatt is kitekintő, s abból kincseket gyűjtő beszerzések után az ellenforradalmi brosúrák halmaza. Szabó Ervinnek és körének szellemi műhelye, s e központnak az értelmiség legjobbjait magához húzó mágneses ereje után jött az intrika, s a törpék hódolása a hatalom előtt. Mint a sebzett oroszlán, melynek körmeit levágták, sörényét lenyírták, de amely még így is félelmetes — olyan lett a könyvtár az egymást követő szelektálások idején. (Még emlékszem, hogy középiskolás koromban egyik tanárom óva intett a fővárosi könyvtártól, mert ott „olyan destruktív" művek vannak. . . Pedig azok a „destruktív művek" akkor már rég a zárt állományban voltak — ha egyáltalán megtartották őket.) Újjászületés A kissé hosszantartó múltba tekintést ne rója föl bűnömül az olvasó. Kellett ez a visszapillantás, mert a mai Szabó Ervin Könyvtár sem volna érthető Szabó Ervin személye, kora, kezdeménye nélkül. A nagy alapító ma újra jelen van a — mint mindig —, ma is szűk falak között, s az utóbbi két évtized nagy léptű fejlődése az ő szellemében történt. „Mert ott vagyunk mi immár mindenütt" — írta Ady a Galilei körnek ajánlott versében, s a nagy galileista, Szabó Ervin is ott van mindenütt, ahol korszerű könyvtárügyről esik szó Magyarországon. Ha ránézünk a főváros könyvtártérképére, a fejlődés valóban óriási. 1945-ben 10 kerületi könyvtár volt (megoszlásuk: Az I., a III., a XI., az V., a VI., a VII., a VIII., és a X. kerületben egy-egy, a IV-ben 2 könyvtár), ma 116 könyvtári egységet tartunk számon. Ha a korszerű követelmények szempontjából e 116 egységnek csak kb. felét tarthatjuk is igazi könyvtárnak, a fejlődés mértéke akkor is igen nagy. A hálózat állománya az 1968-as adatok szerint 2 486 173 kötet, az olvasók száma 187 332. A forgalmazott köteteké pedig 6 403 266. Maga a központ 10 ezer olvasót fogad, magas színvonalú és sokrétű bibliográfiai tevékenységet fejt ki (példaképpen elég a hat kötetes Budapest bibliográfiára, valamint az ajánló jellegű, nemzeti irodalmakat, s egyes írókat bemutató sorozatokra utalnunk), és a végképp elavult épület raktárai nagyon modern társadalomtudományi gyűjteményt őriznek. Lemaradás Mivel vagyunk hát elégedetlenek ? Magával a központ elhelyezésével elsősorban. A Wenckheim palota talán kis múzeumnak felhasználható lenne, de könyvtári célokra sohasem volt megfelelő (már megvétele körül is panama gyanúja leng, de legalábbis érdekösszeszövődéseké), ám ha 40 évvel ezelőtt szükségmegoldásnak megtette, ma már annak sem jó. Kicsi, zsúfolt, célszerűtlen elrendezésű. Sem az olvasók, sem a dolgozók nem férnek el benne — hiányzik a tágas szabadpolcos tér, csupán a kézikönyvtár kap helyet a szűk olvasóteremben, alkalmazottai pedig olykor hármasával osztoznak egy-egy íróasztalon. Mihamarabb szükség volna egy, az állományhoz, a funkcióhoz és Szabó Ervin emlékéhez méltó központi könyvtár építésére, mégpedig nem a város szívében, ahol a tudományos könyvtárak (Egyetemi, Széchényi) a szomszédban találhatók, hanem inkább a város olyan részén, ahol sem a kutató, sem a közrendű olvasó nem jut könyvtárhoz, de ahol a forgalom mégis eleven (pl. az új földalatti végállomásánál.) 5