Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Gábori Miklós: Az első ember nyomai

Bölcsödé a Mária utcában, 1869-ben Bár a Pesti Bölcsőde-egylet 1851 óta fejtett ki gyermek­gondozói tevékenységet, első, ki­fejezetten bölcsődének szánt épü­letét csak 1868 végére tudta tető alá hozni. Korábban ugyanis ez a kis egyesület épp csak tűrhető anyagi viszonyok között volt. Az első elnöknő, Brunszvik Júlia — a magyarországi óvodaügy úttörőjének unokahúga — halálá­val azonban Károlyi Edéné Kor­niss Klarissza személyében olyan vezetőt kapott, aki rendkívül sze­rencsés kézzel tudott minden pénzforrást megmozgatni. Az egyik kortárs, Komáromy Lajos, Arany János hajdani tanítványa állítja, hogy míg a bevételek addig sohasem haladták meg az évi 6000 forintot, 1867-ben már 26 846 s 1868-ban 38 103 forintot tettek ki. A pártoló tagokon kívül, akik évi 5 forintot (1 méter jó minő­ségű női szövet ára) fizettek, ezek­ben az években sok személy és in­tézmény 700 forintos alapítványt is tett; esetleg más formát keresve nyújtott támogatást. Az adomá­nyozók között ott volt az ural­kodópár (a kiegyezés időpontjá­ban járunk), Pest városa, a Takarékpénztár, a Kereskedelmi Testület, valamint nagyon sok iparág tömörülése — cukrászok, lakatosok, tímárok, kordováno­sok, magyar és német szabók — és még mások is. A mozgékony vezetőség még idegen állampolgá­rokat is rábírt a „dajkálda" ki­adásaihoz való hozzájárulásra; így például biztosan tudjuk azt, hogy Castellane gróf, francia kon­zul is kinyitotta pénztárcáját e célra. A jótékonysággal kapcsolatban úgy külföldön, mint nálunk, fon­tos szerep jutott a rendezvények­nek. Reményi Ede, nagy hegedű­művészünk hangversenye, aztán a Nemzeti és a német színházak előadásai esetenként 600—800 forintot hoztak; az időnkint ren­dezett bálok és táncmulatságok is szépen növelték a pénzállo­mányt, akár az újonnan épített „Redoute", vagy az Európa-szálló nyújtotta a keretet. A meglevő forintok jó gondozásban részesül­tek. Amikor az esztergomi primá­riustól, Simor Jánostól is kézhez kapták a nekik szánt 3000-et, a „Mária utczában üres telek véte­tett 6000 forintért: az ottani créche (a bölcsőde eredeti, francia elnevezése) fölépítésére." Az akkor már lendületes fejlő­désben levő városban jól válasz­tották meg a helyet: a Mária utcá­nak az Üllői úti oldalán, pontosan ott, ahol a mostani Orvostudomá­nyi Egyetem központi épületének a déli szárnya elhelyezkedik; fontos forgalmi útvonal mentén, hiszen a Közúti Vaspálya Társa­ságnak akkoriban az egész város területén fenntartott öt vonala közül kettő az Üllői úton át veze­tett. Jókai szerint — olvashatjuk egy 1867-ben megjelent „Ma­gyarország képekben" című ki­adványban — az Üllői útnál most egy olyan városrész kezdődik, „amely alig egy évtized alatt emelkedett első rangú jelentő­ségre ..." Feltehetően az író szavai a köz vélekedését juttatták kifejezésre s azt az új bölcsőde építtetői is magukénak vallották. A létesítmény — mint a kép is mutatja — földszintes, olyasfajta, mint egy jómódú vidéki család otthona; a hetvenes évekből kel­tezett írások szerint nagyon ba­rátságos hatást keltett. Össz­költsége, Rozsay Józsefnek a fő­város jótékonysággal foglalkozó intézményeit tárgyaló, néhány év­vel később megjelent tanulmánya szerint 40 870 forint volt. Ez nagyjából annyi, mint akkoriban egy kisebb városi bérház forgalmi ára. Az ünnepélyes felszentelést a hercegprímás 1869 januárjában végezte s néhány nappal később, február i-én megnyíltak Pest akkor legmodernebb gyermek­védelmi házának kapui. Az épület súlypontját két nagyobb terem képezte, amelyekben a kicsinye­ket helyezték el. Az elsőből nyí­lott a fürdőszoba és a gondozónők lakrésze. Tanácsterem is volt ezen a szinten, ami az egyesületi élet céljait szolgálta; s ugyanitt több szekrény sorakozott, a gye­rekruhák megőrzésére és tárolá­sára. A falak között kapott helyet egy törpe kápolna is; az alagsor­ban konyha, kamra, személyzeti étkező, mosókonyha és tüzelő­raktár épült. Az építők a tervek elkészítésé­nél nyilván figyelembe vették a bölcsődék úttörőinek franciaor­szági elképzeléseit, valamint a bécsiekét is, ahol 1867-ben a Haupt Verein gondozásában már hét csecsemőotthon állott fenn. A munka gyakorlati irányí­tását egy igazgató és egy pénz­táros vezette az egylet elnök­ségének felügyelete mellett. A hölgytagok, amint ezt már az alapításra vonatkozó felszólítás is leszögezte, csak a napi teendők beosztását, irányítását és főként ellenőrzését végezték; a gyer­mekek tényleges gondozása az alkalmazottakra maradt. Ezek, a hazánkban legelső gondozónők­nek tekinthető személyek a gyer­mekek tisztántartása, etetése, hor­dozása, megnyugtatása és elalta­tása mellett a főzést, mosást és a helyiségek takarítását is ellátták. Először — 1852-ben — két alkal­mazottat fogadtak fel, s ez elég is lehetett a mindössze néhány gyer­mek ellátására. 1855-ben már egy főápolónőről s mellette két „cselédről" emlékezik meg az egylet egyik emlékirata. (Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a hivatások évkönyve 1861-ben az országban található 27 000 ápolónőt is a „cselédek" rovatba sorolta s onnan csak a XX. század elején kerültek át ennek az év­könyvsorozatnak „orvosi hiva­tás" című rovatába. Az 1857. esztendő újabb válto­zást hozott a gondozás személyi viszonyaiban. A gyermekgondozó ugyanis ekkor a Terézvárosi templom melletti irgalmas nővé-40

Next

/
Thumbnails
Contents