Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Tarnóczi Lóránt: Szállodaiparunk helyzete

A Gellért Szálló (Balla Demeter felvétele) FÓRUM Tarnóczi Lóránt Szállodaiparunk helyzete és problémái II, A fejlesztési program A fejlett ipari országokban a foglalkoztatottság világszerte a szolgáltató iparok felé tolódik el, s e folyamat alól hosszú távon mi sem vonhatjuk ki magunkat. Ennél a fölismerésnél máris jelentkeznek az igazi problémák. Ugyanis csak általánosságban szoktuk elhatározni, hogy tenni fogunk valamit; hogy hol, mit és miért, az sokáig tisztázatlan vagy erősen vitatott marad. Az alaptörekvés többnyire a gyors megtérülés; valójában tehát „taktikai", nem pedig „stratégiai" meggondolások érvényesülnek. Mindez arra enged következtetni, hogy még ma sincs kidolgozva hosszútávú idegenforgalom-fejlesztési programunk, enélkül pedig a szakaszosan megvalósuló tervszerű fejlődés nehezen képzelhető el. Területileg a hangsúly még ma is majdnem kizárólagosan Budapesten és a Balatonon nyugszik. Itt lenne már az ideje, hogy törődjünk gyógyfürdőinkkel és vidéki turisztikai központjainkkal is! A Velencei tó és a Dunakanyar vidéke például egyelőre inkább csak íróasztalokon „fejlődik". Szentendrén ugyan megnyílt a rég várt Danubius szálló, de Vác újdonsült „szállodája" nem válik díszére a szép városnak. Vácott, a Duna partján kellene mielőbb egy legalább hatemeletes szállodát építeni. A közeli (652 m magas) Nagyszál, a könnyen elérhető Börzsöny és Cserhát, az érdekes palóc vidék megérdemelné. A külföldi vendégforgalommal párhuzamosan a belföldit is fejleszteni kellene. Sívó Tibor, a Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátóipari és idegenforgalmi főosztályának vezetője is hangsúlyozta, hogy „különösen a belföldi forgalom számára kell jobb, változatosabb kínálatot biztosítaniok szállodáinknak" (Népszava, 1968 dec. 4.). Úgy tűnik azonban, hogy az illetékes helyről elhangzó intelmeknek sincs foganatja. Vidéken például holt idényben is makacsul tartja magát a kétágyas szobáért számított napi 120.— forintos ár, s választási lehetőség nincs. Az osztálybasorolások nemhogy mérséklődő irányzatot mutatnának, de egyre több és több vendéglátóipari egység tornázza föl magát — minden komoly alap és indok nélkül — magasabb osztályba. A kongó üresség csak azért nem zavarja a vezetőséget, mert magasabb besorolású üzemek nagyobb dotációban részesülnek. Ezen az állapoton kellene legelőbb — s méghozzá igen sürgősen — változtatni! Ha például a szállodaüzemek dotációját az egy vendégre eső vendégnapok száma alapján állapítanák meg, azonnal kiderülne, hogy a magyar szállodavezetők rugalmasabb árpolitikát is tudnak alkalmazni. A „magasabb osztály = nagyobb személyi jövedelem" vendégforgalom-ellenes elv. Adódnak azonban tévhitek is, amelyek ellen ugyancsak küzdeni kell. Ilyen például az idényszállók preferenciális kezelése. Egy idényszálló fölépítése valóban olcsóbb, mint egy téli-nyári üzemű szállodáé, bár a költségkülönbözet alig tesz ki többet 20%-nál. Melegvízszolgáltatás nélkül azonban egyetlen új vendégszállás sem képzelhető el, s ha már kazánházra mindenképpen szükség van, a központi fűtés bevezetése nem jelenthet komoly költségtöbbletet. Ha a hideg ellen nem szigetelnek egy épületet, az szükségszerűen azt jelenti, hogy a meleg ellen sem szigetelték — mert csak egységes hőszigetelés valósítható meg. Ennek hiányában az idényszállók a hűvös éjszakák miatt sem tavasszal, sem ősszel nem használhatók, nyáron pedig — ha nincs éppen szeles, esős idő — a hőség teszi őket elviselhetetlenné. Az a gyakorlat, hogy a szobákban hideg napokon hősugárzót helyeznek el, dupla pokrócot adnak és meleg teát szolgálnak föl, inkább jóindulatú igyekezet, semmint komoly megoldás. Emellett könnyű kiszámolni, hogy mikor térül meg hamarabb egy szállodai beruházás: öt havi vagy tizenkét havi üzemelés esetében. A számítás a teljes évi üzem előnyét fogja bizonyítani, még akkor is, ha az üzembentartás rezsiköltségét megfelelően figyelembe