Budapest, 1969. (7. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Arany János Budapestje

ARISTIDE MAILLOL (1861—1944) Léda nak (1847—1921) klasszikus indítékú művészetét két munkája képviseli: az „ösz" című domborműve és egy arckép-szobra, „Placci képmása". Hildebrandnak az antik és a renaissance hagyományaira épülő, a tiszta plasztikára törekvő művei, akárcsak az 1893-ban megjelent elméleti írása, a Das Problem der Form, nagy hatással voltak kora és a következő generáció szobrászatára. Az orosz művészetet Paul Troubetzkoy (1866—1938) képviseli a gyűjteményben. Az impresszionista szobrászat jelentős képviselője volt, korának egyik legkeresettebb arcképszobrásza. „Ülő nő" című kisplasztikája művészetének jellemző és szép darabja. Az újabb szobrászgenerációból Ivan Mestrovic (1883—1962) egy erőteljesen és egyszersmind gyengéden mintázott művével, az „Anyai gond" című szoborral szerepel a gyűjteményben. Mestrovic szeceszszióból és expresszionizmusból eredő nagyerejű művészetével túlnőtt országa határain és az egyetemes művészet egyik nagy mestere lett. Martin Saks (1902—) szovjet-észt művész „Várakozás" című szobra az újabb törekvések erőteljes mintázásának szép példája, akárcsak a dán Gottfried Eickhoff (1902—) „Vetkőző nő"-je. A szobrászat legújabb irányainak képviselője a svájci Remo Rossi (1909—). Rossi korai, az 1940-es években mintázott aktjait hasonló élettel telítettség melegítette át, mint a magyar szobrászatban Ferenczy Béni alkotásait. Az 1950-es évek elején változott a stílusa, s újabb műveivel a mai olasz szobrászathoz kapcsolódott. E korszakának jellemző műve a „Körtánc" című, a teret érzékeltető kompozíciója. A legújabb német művészetből Fritz Cremer (1906—) expresszív erejű, a buchenwaldi koncentrációs tábor emlékművéhez készített, lebukó alakot ábrázoló szobortanulmányát ismerheti meg a néző. Az absztrakt plasztikát André Bloc (1896—1966) egy műve képviseli a gyűjteményben. A kitűnő francia szobrász fekete és fehér márvány tér-konstrukciója zárja le a Szépművészeti Múzeumban a modern szobrok sorát. új irányt jelölt ki a szobrászatnak. A délfrancia Maülol — ki különben barátja, Rippl-Rónai biztatására kezdett a szobrászattal foglalkozni — műveiben az ősi földközi-tengeri és a görög szobrászat öröksége élt tovább. Plasztikája a tiszta, értelmes formák zárt, architektonikus felépítése. Művészetének mondanivalója, szemben Rodin mély, gyakran tragikus emberi tartalmával, a forma szépsége, a tökéletes formákból áradó harmónia és derű. Maillol a formák konstrukciójának hangsúlyozásával tulajdonképp ugyanazt a szerepet töltötte be a modern szobrászat történetében, mint korábban Cézanne a festészetében. Művészetét három kisplasztikája képviseli a gyűjteményben, köztük az ismert, sokat reprodukált „Léda". Hasonló törekvés vezette Charles Despiau-t (1874—1946) is. Zárt formaadású, remekbe készült arckép-szobra, a „Mme Bruce", művészetének jellemző alkotása s a gyűjtemény legszebb darabjai közé tartozik. A múlt század második felének nagyhatású, sok tanítványt, köztük magyarokat is nevelő belga szobrász-iskoláját elsősorban Constantin Meunier (1831—1905) nagyszámú kollekciója képviseli, a többi közt oly főművekkel, mint a remek statikával felépített „Kikötőmunkás", a „Hajóvontató" vagy a „Kohómunkás". A következő generációhoz tartozó George Minne (1886—1941) a szobrászi expresszionizmusnak volt előfutára, akárcsak a festészetinek Edward Munch. A „Kagylót tartó fiú" című ismert szobra jó példája a gótikában gyökerező művészetének. A múlt század legnagyobb német szobrászának, Adolf Hildebrand-IVAN MESTROVIC (1883—1962) Anyai gond GEORGE MINNE (1886—1941) Kagylót tartó fiú 25