Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - dr. Reischl Antal: Lakás és család

Mozaik a főváros múltjából Huligán ősök körforgása Óbuda rendje felett a múlt század elején a magyar udvari kamaraispán botos, kardos hajdúi őrködtek. Hogy milyen módon, azt az abból az időből fennmaradt közigazgatási eljárás bizonyítja, ami élénk fényt vet az akkori három, különálló város: Óbuda, Buda, Pest szövevényes és különös jogtörténeti helyzetére, és a gyenge lábon álló közbiztonságra. Garázda, naplopó, csavargó, szedett-vedett férfinépség és velük tartó némberek akkor is nagy számban voltak, megfékezésükre nem voltak elégségesek Óbuda zöldmentés, Buda kékruhás, Pest vörös atillás darabantjai. így történt, hogy az óbudai kamaraispán negyvenegy-néhány főnyi ilyen huligán-őst nagynehezen összefogdostatott a lakosság segítségével és éjjel — a mai Nagyszombat utcánál — átrugdostatott Buda szabad királyi város területére. Ennek érdemes tanácsa a szétfutott garázda társaságot a „kékek"-kel két-három hét alatt összefogatta és egy fekete éjszakán áttette Lágymányoson alul, az albertfalvai határon. Itt kezdődött a szász király uradalmi faluja, majd később a nagyemlékű Döbrentey Gábor igazgatása alatt álló budafoki koronauradalom jobbágyfaluja. Az itteni lakosság nem teketóriázott sokat, kapával, kaszával összeterelte a „hergeloffener", a nem kívánt elemeket és egy zivataros, csak a villámlástól néha-néha megvilágosodott estén csónakba rakta és átvitte őket a Csepel-szigetre. Bajlódjon velük a ráckevei uradalom! Ennek sem volt azonban ínyére a rosszhírű bandával bajlódni! Fel velük a kompra a sötétség leple alatt és mars! át a soroksári partra. Főjjön a feje miatta a Grassalkovich uradalomnak! A megdühödött soroksári sváboknak sem kellett több! Fogták a söprűt, cséphadarót és egyéb ütő-verő alkalmatosságot, a gazdasszonyok még a „Nudelwalker"-t (tészta nyújtó hengert) is harcba vitték és űzték, verték a „beszüremkedetteket" napokon, heteken át a soroksári országúton, amíg Pest határán át nem menekültek a királyi város jogterületére. Ott azután futott, ki merre látott. A pesti városkapitány dúlt-fúlt haragjában, mert néhány szál vörös darabontjával, a „Rákokkal" tehetetlen volt a hírhedt verekedőkkel, csirkefogókkal, zsebmetszőkkel és hölgyeikkel szemben. Ha egy-két hónap alatt össze is fogatta az akkori huligánokat, nem volt hová elzárni őket, mert a városi fogda egy szűk, kicsiny szoba volt. Mit tehetett egyebet: ö is kivárt egy hold- és csillagtalan éjjelt és minden hivatalos érintkezés nélkül átzsuppolta őket a fóti Károlyi uradalom földjére. Találjanak ott gyógyírt a közigazgatási hiányosságra. Károlyi hajdúi kapkodtak a fejükhöz, de azután nem sokat aggályoskodtak: a körbe-körbe kergetett semmirekellőket összefogták nagynehezen és csendben partra tették Békásmegyeren, vegyék pártfogásba a Nádorispán uradalmi hajdúi. Azok ám ismerték már a jól bevált receptet: a botosispán alatt felvonultatott parasztokkal körbefogtak a társaságot és azt egy ködös, két lépésre sem látó éjjelen átszalasztotta, megfelelő átkozódásokkal az óbudai Selyemgombolyítóról elnevezett Filatorigáton — Óbudára. Bezáródott így a kör, talán egy fél év alatt, de megkezdődött újra a herce-hurca elölről s tartott addig, amíg Pest megye rá nem írt Pest városára: építsen sürgősen dologházat! Hogyan tájékozódtak régen? Házszámozást csak a XIX. század közepe után, tehát száz év óta használ Pest-Buda, még pedig először a Várban. Addig a házaknak cégérük vagy más ismertetőjelük volt, pl. a vörös sün, a török fej, a fekete medve, a Fortuna szobor stb. Az üzleteket is cégérezték és az emberek ezek szerint is eligazodtak, ilyenformán: a Fekete kutyától a harmadik házban, az Oroszlánnal szemben, a Zöldfa mellett, stb. Érdekes, hogy a régi üzletek tulajdonosának legtöbbször nem is igen ismerték a nevét, hanem csak Fekete kutyának, vagy Oroszlánnak hívták őket. A „hetz"-ek A népmulatság elég alantas volt a XVIII. sz. végén Pest-Budán. A szilajabb erkölcsökkel járt, hogy valóságos bikaviadalt rendeztek, amikor a vadbikához ökröt bocsátottak a küzdőtérre, amely gyöngébb létére, sok herce-hurca után csatát vesztett. Kiéhezett medvével más medve viaskodott. Nagyobb mulattatásul a színtér közepén levő tóba kacsát bocsátottak, amelyik a rá áhítozó medvével bújócskát játszott: a vízbe ugró medve elől a kacsa elmerült s ügyes bukdácsolással mackó uramat vérig bosszantotta. Ha ezt is megelégelték, akkor a „Hetzmeister" szállt szembe a reá rohanó ökörrel és az őt addig taszigálta, amíg a falhoz szorította, mire az tőrével az ökröt nyakszirten szúrta. Ha a szúrás azonnal halált okozott, ügyességét a közönség üdvrivalgással üdvözölte. Megtörtént, hogy a ketrecből kiengedett oroszlán ellen tizenkét kutyát uszítottak s ha néhányat már szétmarcangolt közülük a feldühödött vadállat, rakétákkal űzték vissza ketrecébe. A közönség felborzolódott idegeit ezután kutyák táncoltatásával, betanított lovak és szamarak bemutatásával csillapították. S ha közben az új hangszer: a „verkli" (kíntorna) megszólalt, ez volt azután az igazi mulatság! Ezért a jámbor polgár még az utolsó krajcárját is odaadta. Akinek azonban ez nem szerzett gyönyörűséget, vagy nem volt hidegvérű hozzá, az húsz krajcárért délután négytől éjfélig a „Theatrum"-ban élvezhette a komédiások bohókás mutatványait, a szereplő nők énekét és táncát. Ki tud róluk? Furcsa nevű szerencsejátékok voltak a XVIII. században, amik közül néhányról azt sem tudjuk, hogyan játszották, mint a biribis-t és a drumadam-ot. A vigano-t éppen Röckl uramnál játszották Budán, ahogy azt a régi írások feljegyezték. A játékot egy Vigano nevű bécsi táncosnő eszelte ki (csak nem magyar lány volt, bokorugró magyar szoknyában?!). Tíz-tizenkét különféle színű, lenge ruhájú, megszámozott táncosnő körbe állt és összefogózva táncolt. A közönség 1 30 krajcárig megtette az egyes számokat s amikor minden számon volt már tét, a bekötött szemű bankár a kör közepére állt és a táncoló, szökellő lányok közül egyet megfogott. Volt nagy viháncolás, mulatság a tánc alatt és a végén, a megfogott számra a bankár tizenegyszeres nyereséget fizetett. Buda tanácsa rövidesen betiltotta ezt az Ízléstelen játékot. Maradt azonban még egyéb szerencsét kergető játék: különféle ollafortunák (szerencsekerekek) és az egészen különleges budai szerencsejáték: a mariandii. 1780-ban a Városmajorban, a kút körül, 5 — 6 nő nagy asztalok mellett, három cm nagyságú, hatszögletű pörgettyűt rázogatott bádogmeszelyben. A hat oldalon egy-egy színes alak: vadász, szarvas, aratólány, katona, paraszt, pap képe volt. Ugyanezek az alakok az asztalon levő nagy képen voltak láthatók és ezekre tették a játszók az egy krajcáros betétet. Az összerázott bádogtartóból kiöntött pörgettyű egy alak ja felfelé került és aki erre tett, hat krajcár nyereséget kapott. E játék a múlt század közepén a Városmajorból Buda észak külvárosába, Neustift —Újlakra vándorolt, de hatvan évvel ezelőtt még az óbudai családoknál is játszották. Fej és férj nélkül így maradt Pest városa 1800. évi február elsejétől jó ideig, mert átkelvén a Duna jegén polgármesterestől-tanácsostól, Budán rekedtek a férfiak a jég megindulása miatt — az asszonyok bánatára, boszszúságára. Az eset úgy történt, hogy József nádor esküvője volt ezen a napon Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnővel s erre az ünnepségre ment át Pest város tanácsa három század polgári őrcsapattal, hal díszhintón a túlsó fővárosba. Állandó híd akkor még nem volt s így a Duna jegén keltek át, de alighogy átértek, utánuk recsegve-ropogva megindult a jég, napokig megakadályozva a visszatérést. A pesti férfiak e miatt csöppet sem keseredtek el, jól mulattak ők Budán. Sőt a nagy barátkozás és mulatozás közben — s talán egy-egy hősi pillanatban az asszonyokra is gondolva — nagy elhatározásra is jutott a Tanács. Kimondta, hogy május 3-án, a nagyhercegnő névnapján hatalmas ünnepséget rendez bállal egybekötve a bájos nádorné tiszteletére, Pest város falain kívül az országúti Batthyány kertben, a mai Múzeum-kertben. A bált meg is tartották olyan sikerrel, hogy azt meg kellett ismételni, és az asszonyok sem haragudtak már. A magyar korona - nem ért németül Gyászba borult József császár halála miatt határon túli szomszédságunk, de a mi nemzetünk nagy lelkesedéssel ült örömünnepet. Nem a szomorú, leverő halálhír miatt — ennél nemesebb érzésüek voltak elődeink —, hanem azért, mert a hírrel egy időben érkezett meg drága ereklyénk, a hat évig bécsi „fogságban" levő magyar korona. A kalapos király végrendeletileg hagyta meg, hogy a magyar koronát Budára szállítsák és az 1790. február 21-én, vasárnap délután négy órakor érkezett fővárosunk határába, ahol Óbuda és Buda lovas ifjúsága, Pest város tanácsa, vármegyék küldöttsége és óriási néptömeg fogadta. Harangzúgás és ágyúdörgés között vitték a királyi palotába, a felébredt nemzeti szellem és az alkotmányos szabadság-érzés ezerféle megnyilvánulása között. Derűs jelenetek is adódtak ekkor, mintahogy azt egy szemtanú feljegyezte a koronát rejtő láda felnyitása alkalmával. Zichy Károly országbíró sokáig bajlódott a láda zárjával, végre németül más kulcsot kért. Erre egy magyar úr közbevágott: Nem német korona az, nem tud az németül! Próbálja Excellenciád magyarul, így szóljon hozzá és akkor majd kinyílik! A meglepett országbíró csakugyan magyarul folytatta beszédjét és a láda szépen kinyílt. R. R. S. Járványemlékek Pest-Budán Pest-Buda közegészségügyi viszonyai közvetlenül a török hódoltság utáni időkben szomorú képet tárnak elénk. A török uralmat megszüntető 1686. évi ostrom következtében a város rombadőlt. A pesti utcák valóságos szemétlerakodó helyekké váltak, s ezeket még szaporította az udvarokból kifolyó szennyes víz. A városi tanács 1692-ben rendeletet adott ki, ebben megtiltotta a szemét kihordását az utcára. Buda szerencsésebb helyzetben volt, de 1731-ben mégis külön rendeletben kellett figyelmeztetni a lakosságot, hogy vigyázzon az utcák és beépítetlen telkek tisztaságára, mert a bűzös szemét, különösen a nyári hónapokban veszedelmes bajokat terjeszthet. A budai mészárosoknak megtiltották, hogy az állatokat a városon belül öljék le. A pestises esztendők megtizedelték a lakosságát. A pestisen kívül a hagymáz, a lázas hurut, a vérhas pusztított 1691-től 1773-ig. Az emberek páni félelmükben bűnbánatban és vezeklésben kerestek oltalmat ezek ellen. A már korán beköltöző szerzetesrendek biztatására fogadalmi emlékeket emelt a lakosság. A városi tanács még a „döghalál" kezdetén elhatározta — s a lakosság a Boldogasszony (Mátyás) templom oltára előtt fogadalmat tett —, hogy nyilvános téren szobrot emel a Szent Háromság tiszteletére, hogy a súlyos csapásnak véget vessen, s ezért 1692. szept. 3-án szerződést kötöttek Bernardo Feretti olasz származású budai kőfaragómesterrel, hogy 700 rajnai forint tiszteletdíjért elkészíti a szobrot. A városnak azonban nem volt pénze, a járvány is enyhült, s így csak 1700. júl. 8-án történt meg az ünnepélyes alapkőletétel, Budavár visszavételének tizennegyedik esztendejében. Az emlékmű építészeti részét Venerio Ceresola császári építész tervezte. Gyűjtést indí-