Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Zolnay László: A földtani múlt

Radványi Kálmán intarziaképei Munkaidejének jó része avval telik el, hogy fővárosunk szépségeit, hangulatos utcáit, jellegzetes háztetőit keresgéli. Nem festő, nem grafikus, nem fényképész. Ez a 27 éves fiatalember, Radványi Kálmán, az iparművészet egyik különleges és nálunk egyáltalán nem művelt ágában alkot eredeti látásmódról valló műveket. A faintarzia készítés nem fedi pontosan művészi tevékenykedését. Intarziával sok műbútorasztalos is foglalkozik; ezt a műformát már-már elkönyvelték a szekrények és doboztetők díszítési módjának. Radványi Kálmán azonban képeket komponál, ezeknek minden egyes színárnyalatát más-más színű furnérlemezből vágja ki, majd egy grafikai vázlat alapján a falapocskákat a kompozíciónak megfelelően összeilleszti, végül az egészet simára csiszolja. Festett furnérlemezt sohasem használ, minden fa a maga természetes színében kerül lombfűrésze alá. Az ében például közismerten fekete, a palisander vöröses barna, a körtefa, a diófa világosabb, de megfordul keze között a cseresznye, a tiszafa, a mahagóni és sok olyan egzotikus fafajta, melyeknek nevét csak a botanikusok tudják. Nem festi meg előre a készülő kép színvázlatát. Eleve „fában" tervez, nincs palettája, sem ecsete, csupán furnérkészlete és fűrésze, kése. A faintarzia készítés a reneszánsz idején élte virágkorát. Nagyfelületű bútorokon valóságos kerteket, csatajeleneteket, mitológiai alakokat illesztgettek össze az olasz és német asztalosmesterek. Ez az aprólékos, pontos munka igen-igen emelte a bútorok értékét. A barokk, majd a rokokó ugyancsak bőven alkalmazta az intarziát, főként díszítőelemként. A huszadik század, mely tömegével fedezte fel az anyagokat és műanyagokat a képzőművészet számára, a fával sem bánt mostohán. Radványi intarziaképei a modern formakeresés érdekes példái. A műbútorasztalos szakmát tanulta, mestervizsgázott, de nem elégedett meg a hagyományos munkákkal. Gyerekkorától szeretett rajzolni, rajzmappával, ceruzával csavarogta be Buda és Pest épületrengetegét. Az volt a terve, hogy e két kedvenc foglalatosságát, a rajzolást és az asztalosszakmában tanult intarziakészítést egybekapcsolja. Nagyon örült, amikor felkérték: végezze el az új Nemzeti Színház művésztársalgójában felállítandó, Szinte Gábor tervei alapján készülő faliképek kivitelezési famunkáit. Ezután egyre több olyan feladatra is vállalkozott, amelynek maga lett tervezője és kivitelezője. Kedveli a széles íveket, az egyenes és megtört vonalakat; az utóbbi időben a gótikus csúcsívek ragadták meg képzeletét. Nem választ olyan témát, mely elemeiben idegen a fa anyagától. A gondosan megválasztott furnéregyüttessel a távlatokat, a fény és árnyék játékát kiválóan érzékelteti. A Várnegyed kapualjai, Óbuda szűk utcái, a Víziváros háztetői szinte kínálják számára a szebbnél szebb témákat. Kisgyerek kora óta Budán él, szerelmese lett ennek a városrésznek, s ha régebben még csak a kíváncsiság hajtotta, hogy bepillantson egy-egy udvarba, rácsodálkozzék egy-egy homlokzatra, manapság már a szakmai-művészi érdeklődés, a téma szüntelen-nyugtalan keresése vezeti kóborlásain. Ha megpillant egy alkonyati tűzfalat, gondolatban már furnérlemezei között böngész, mi adja majd vissza a képen ezt a színt: a palisander, a dió, a tiszafa, a fenyő? Nemrégiben elkészítette a budai oldal látképét a pesti part felől, a Szabadsághídtól a Várhegy északi végéig. Az öt méter hosszú intarziakép (egy részletét mi is bemutatjuk) az egyik fővárosi kutatóintézet tárgyalótermét díszíti majd. Amellett, hogy képeit az iparművészeti boltokban rendszeresen árusítják, Radványi Kálmán önálló kiállításokon is be szokott mutatkozni. Tavasszal két vidéki városban rendeztek műveiből tárlatot: Esztergomban és Székesfehérvárott. Gyárfás Endre 48