Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Zolnay László: A földtani múlt

Város az időben Zolnay László l. fl földtani múlt Gink Károly felvételei Az ember saját életének időbeli léptékéhez szokott. Ha az Idő mély kútjába tekint, meg •» geológus, történész, régész is talajtalanságot érez, elkáprázik — holott mesterségbeli dolga az idővel, az abban zajlott eseményekkel való foglalkozás. Ám ahogyan nincsen közvetlen, érzéki benyomásunk, képzetünk a Tér véges végtelenjéről — a bolygóközi távolságokat fényévekben számítjuk —, és mint ahogyan a Kozmosz egyes tartományaiban is csak fogalmi fogódzóink vannak, úgy az idők nagymesszijének megragadásához is szoktatni kell magunkat. Ősi dolgokról esvén szó — olyasmikről, amiket vén földünk akkor látott, amikor még ifjú volt —,, az értésnek-értetésnek tán a legjobb módszere, ha azt nézzük: egy-egy elmúlt korszak emberének mije volt már meg a mai civilizáció anyagi-erkölcsi arzenáljából, s mije hiányzott még belőle. Ám nehezebb a dolog, ha olyan korokról esik szó, amelyekben még alig látni az ember természetformáló kezének nyomát, vagy olyan korokról, amelyekben még egyálta-Ezzel a főcímmel új sorozatot indítunk. A sorozat időrendben áttekinti Budapestnek, pontosabban annak az ötszáz négyzetkilométernyi földdarabnak a történetét, amelyet ma Budapestnek nevezünk. Előreláthatóan mintegy tizennyolc-húsz közleményből áll majd. Szerzője, illetve szaklektora dr. Zolnay László történész, a fotóillusztrációkat Gink Károly készíti. A sorozat megindítását több olvasónk is kérte, de nem tagadjuk, mi magunk is igényeltük. Rendszeresen hoztunk eddig is hosszabb tanulmányokat, vagy színes rövid közlemélán nem élt ember. A bölcső és koporsó közé rekesztett emberöltők hagyományos idő-mércéje csődöt mond, ha évezredeknek, esztendők százezreinek, vagy — földtörténeti korszakolásban — éppenséggel az évek tíz- és százmillióinak nagyságrendjével kerülünk szembe. Amint azonban lassacskán megtanuljuk követni a Tér látszólagos végtelenjébe távolodó s onnan viszszatérő űrhajók útját, a földi idő távolába is eltekinthetünk. És az ilyen sétaút után a gondolat is gazdagabban tér vissza a jelenkorba, mint ahogyan onnan elindult. Hiszen azt, hogy hol tartunk ma s merre visz a fejlődés útja, csak akkor mérhetjük fel, ha tudjuk: honnan s hogyan indultunk. Végignézni a folyamatot: miképpen alakult ki a természet s a táj, miképpen jelentek meg első elődeink, hogyan vették fel a harcot a természet támadásai, majd meg egymás ellen — világunk szellemi birtokba vételét jelenti. És ez nem kevésbé fontos, mint a világ anyagi birtokba vétele; szabatosabban, meghatározza helyünket a mai világban, a társadalomnyeket városunk előtörténetének legkülönfélébb korszakaiból, és természetes, hogy ezt a munkánkat továbbra is folytatjuk. De kicsit úgy vagyunk vele, mint legtöbb olvasónk: ex omnibus aliquid, ex toto nihil, időrendben, összefüggésében nincs teljes képünk Budapest előtörténetéről. Szükségünk van legalább nagy vonalakban a teljes kép vázlatára, már az alapvető cikkek megértése végett is. Vázlatról beszéltünk, tehát ne várjanak tudományos szakcikkeket ebben a sorozatban. Minden egyes téma, ami szóbaban. Próbáljunk hát bepillantani az idők sűrű messzijébe! Tájunk legrégebbi kőzetének, legalsó építőanyagának, a dolomitnak a korát kétszáz millió esztendősnek véli a geológia. Ebből a kétszáz millió esztendőből mindössze a legutóbbi egymilliós korszaknak, a pleisztocénnak — a jégkorszakoknak — a derekán bukkan fel a táj emberelőde: a vértesszöllősi ősember. És az utóbbi egymillió esztendőből is jóformán csak az utolsó jégkorszakot követő — máig terjedő — tízezer év (az ún. holocén) a világtörténet tartama. íme, mivé zsugorodik történeti világunk a geológiai korok árnyékában! Itt tart tehát a geológia időszemlélete. De hol tart a magunké? Csak a helyi jellegű történet néhány kerek évfordulóját idézem: 1873-ban lesz száz esztendeje annak, hogy fővárosunk három város-elődét: Budát, Pestet, Óbudát egyesítették. Egyik fővárosi múzeumunk újabb kiállításán Budapest ezer eszkerül, köteteket kívánna tudományos munka formájában. Célunk tehát csak az lehet, hogy szaktudósok tollából kikerült színvonalas, ismeretterjesztő írásokat adjunk közre, és hogy végül a latin mondást olyképpen módosíthassuk: ex toto aliquid, most már az egészből is tudunk valamit. Azt reméljük, hogy a szó legteljesebb értelmében hézagpótló munka lesz ez a sorozatunk és olyasmit tudunk adni majd ezzel is olvasóinknak, amiért érdemes lesz lapszámainkat könyvtárukban összegyűjteniök. tendejét idézi fel. E táj római korának búvárai, lelkes közírók — a pannóniai rómaiságra utalással — szívesen nevezgették Budapestet kétezer esztendős városnak. Holott a rómaiak is csupán a régebben itt élt népek tucatjainak kihűlt tűzhelyeire települtek rá! És néhány tudománytörténeti adat: most volt százötven éve annak, hogy 1818-ban Magyarországon járt, s felvázolta annak első kőzettanát Francois Beudant (1787 — 1850), a modern geológia francia úttörője, sok kiváló magyar geológus mestere. Az ember helyi-környéki megjelenésének kérdéseire pedig alig pár éve adtak meglepő válaszokat a legújabb ősrégészeti kutatások. Vértes László vértesszöllősi ősembere mintegy félmillió éve tette le az ember első névjegyét a közeli Vértes hegységben. S csaknem Vértes László felfedezésével egy időben találja meg Gáboriné Csánk Vera kutatónk — immár Nagy-Budapest területén és peremén — a paleolitikum, a „csiszolatlan kőkorszak" ősemberének két telepét is. így tehát a geológia az idők hajna-Óstenger mosta mészkőrétegek a János-hegyen 36