Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

kás álmélkodva számol be a magyar urak temérdek hermelinjéről, tarka prémes bíbor ruhájáról, ékszereiről. A főemberek még hosszú szakállukban is drágaköveket, gyöngyöket viselnek — írja. — A király halántékáról arany láncocskák függenek. Az esketéskor a menyasszony fejére a vőlegény arany koronát helyez. Olyanfélét, mint amilyen a margitszigeti korona, s mint amilyen István ifjabb király számadásában is szerepel. A XIV. század eleje, az Árpád-ház kihaltát követő viszályok miatt, ötvösségünk kincsei számára is tragikus közjátékkal kezdődött. Amikor 1304-ben a cseh Vencel király — Vencel magyar gyermek-király atyja — bajba jutott fiát Budáról visszavitte, futtában is szakított kellő időt magának arra, hogy mind a budai királyi kincstárat, mindpedig az esztergomi érsekség kincstárát alaposan megdézsmálja. Ekkor került Prágába — sok más magyar műkinccsel egyetemben — a máig ott őrzött ún. Attila kardja. (Ezt a fegyvert ugyan „Isten ostora" aligha forgatta, mert vagy négyszáz esztendővel későbbi Attila koránál. Ám kétségtelenül honfoglaláskori magyar fegyverremek, amely Álmosé, Árpádé bízvást lehetett.) Anjou-kori ötvöskincsek Az Anjou-korral a magyar ötvösművészetnek új virágkora bontakozik ki. Zára városa számára Erzsébet anyakirályné és Nagy Lajos ugyan még olasz ötvössel készítteti el Szent Simeon pazar vésetű domborműves ezüstkoporsóját, ám azok az ötvösremekek, amelyekből ma a külföld többet őriz, mint Magyarország, már jó részben Magyarországon s Budán készültek. És most pillantsunk be egy percre a hajdani budai ötvösök műhelyeibe! Kik voltak ezek a művészek és mesterek? S mik voltak műhelytitkaik? A budavári Ötvös utca és lakói Az udvar és a pénzverőház Esztergomból Budára települése idején, az 1250-es években s attól fogva mindinkább elkülönült az ötvösök, a pénzverők, az aranylemez kovácsolok s az érem vésők csoportja. Addig nagy tömegű olyan adatra akadunk, amely azt bizonyítja: bizonyos ötvösök, ötvös-családok csak a királyi udvarnak, csak az esztergomi érseknek, vagy csak valamilyen egyházi intézménynek dolgoztak.* * Így a királyi udvarnak dolgozó régi ötvösök közül név szerint ismerjük IV. Béla király aranyművesét, István mestert. 1248-ban IV. Béla — megemlítve azt. hogy e jeles ötjrös már az 1235-ben meghalt II. Endre királyt is szolgálta, földadományban részesíti. 1243-ban ugyanez az uralkodó Szemény mestert, a királyné ötvösét nemesíti meg, testvéreivel együtt. (Akár István, akár Szemény bízvást azonosítható lenne a koronázási eskükereszt mesterével!) 1270-ben V. István Máté nevű udvari aranyművesének S?árberényben adományoz földbirtokot. Esztergomban — tán mint érseki aranyműves' — szerez földet 1231-ben Lőrinc latin aranyműves, 1265-95-ig ugyanitt Miklós ötvös, az érsek adományából ház-, szőlő- és malomtulajdonos. A garamszentbenedeki apátság 1075-ben — alapításakor — kapja I. Gézától Nesku váci aranyművest és testvéreit; 1275-ben az apátság ötvöse Hench mester. A királyi udvari ötvösöknek egyike, Simon sienai ötvösnek fia, Gallicus Péter mester, I. Károly király idején Budán kezdte meg pályafutását. Ura azzal jutalmazta munkáját, hogy megtette őt Szepes és Lubló vára várnagyának. Később, Károly király második nagy pecsétnyomójának elkészítéséért Jamnik felvidéki falut kapta adományba. Gallicus Péter mesternek testvére, Gallicus Miklós nemcsak az ötvösségben volt társa, hanem 1335 után követte őt a szepességi várak várnagyi tisztségében is. Gallicus Miklós az első magyarországi ötvös, aki már szignóval, mégpedig nevének (Nicolaus Gallicus) kezdőbetűivel is ellátta munkáit. A Gallicus testvérek működése azért emlékezetes, mert Gallicus Miklós az első, akinek esetében a mestert a mesterművel már össze tudja kötni a kutatás. így ötvösségünk történetének búvárai egész sorát ismerik azoknak az ötvösremekeknek, amelyek a Gallicus-műhelyből kerültek ki. (Ilyen az N. G. jeggyel ellátott iglói talpaskereszt, a vízaknai és szélaknai kehely, a körtvélyesi ostyatartó.) A kutatók Gallicus művének tulajdonítják a Mátyás-templomnak azt a gótikus kelyhét is, amely az 1944/45. évi hadi események során kallódott el. A XIV. században, a városi céhek megszilárdulásának idején, az ötvösök helyzete is megváltozik. Buda középkori levéltárai megsemmisültek; így nem tudjuk, mikor alakult meg a főváros első ötvöscéhe. Bizonyos azonban, hogy a XIV. század derekán, s bizonyos, hogy Buda megelőzte a Szepesség (1370) és Kassa (1376) ötvöscéhének megalakulását. Az 1413 — 21 között leírt Budai Jogkönyv 99. szakasza megemlékezik az — akkor már bizonyára régóta működő — budai ötvösök céhéről, s előírja a céhmestereknek, hogy hetenként kötelesek ellenőrizni a céhtagok munkáját. Megismétli ezt a város 1522. évi árszabása is, s máglyával fenyegeti azt, aki a nemesfém felhasználásakor abba a megengedettnél több rezet ötvöz. A középkori budai ötvösök tekintélyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy nem egy közülük részt vesz a város kormányzatában; 1363 és 1526 között pedig mintegy húsz budai ötvöst találunk a város háztulajdonosai között. Helytörténeti adataink azt mutatják, hogy az itteni aranymíveseknek — csakúgy, mint Prágában — külön utcája volt. A XV. századtól a mai Táncsics Mihály utcát nevezték ötvösök utcájának. Nemzetiségi helyzetüket tekintve a magyaron kívül tekintélyes számban akadtak közöttük németek, olaszok is. A gótikus ötvösség, mint „nemzeti műipar" A XIV. századtól fogva alakul ki a magyar ötvösségnek sajátos és egyedülálló sodronyzománc művessége. Technikai és stiláris jegyeik jellegzetesek; a hozzáértők száz és száz tárgy között nyomban megtalálják a magyar eredetű ötvösremekeket. Az említett sodronyzománc-művességnek páratlan szép emléke az esztergomi kincstárban őrzött ún. Nagy filigrános kehely. „A nagy fantáziával szerkesztett ornamentika, gazdagsága mellett, mégis csodálatosan egyszerű. Sodort drótból szerkesztett köröket körök zárnak be, ezeket gazdag variációkkal ornamensekké képezte ki a magyar mester. Az apróbb kör-körös ékítményeket nagyobb körök zárják be. Ezeket felül granulák, bőr-tűk díszítik. A bőrtűk gazdagabbá tették az ékítményt: az apró gömböcskék gyertyafényben fokozták az arany csillogását" — írja ötvösségünk kutatója, Somogyi Árpád. Az ötvösök — kiknek műhelyébe egy percre benyitunk — úgy készítették ezeket a gömböcskéket, hogy a megolvasztott fémet bizonyos magasságból hideg vízzel teli edénybe cseppentették. Az öntés vegyes méretű golyócskákat eredményezett. Ezeket azután szitán válogatta szét az ötvös. (Később a sörétet készítették így.) Ilyen bőr-tűs és filigrános technikával készült az esztergomi kincstár ún. Mátyás diák kelyhe, a szakolcai kehely. (Hasonlóak voltak a budai főtemplom eltűnt kelyhei is.) A sodronyzománc-technikának a világon egyedülálló remeke a XV. század első felében készített Suki Benedek kelyhe s a Szécsi Dénes-féle kehely. Az előbbin, amelyet a gyulafehérvári székesegyház számára készíttetett Suki Benedek erdélyi főember, a kor — 1437 — 39 körül vagyunk — minden ötvöstechnikai bravúrja egyesül. Sodrony- és rekeszzománc, filigrán, öntvény, véset váltakozik ezen a páratlan műremeken. A kehely parányi fülkéiben pedig egy miniatűrgaléria — számba menő szoboralakkal találkozunk! A budai királyi kincstár emlékezete 1380. április 6-án Budán tett végrendeletet Nagy Lajos anyja, Piaszt Erzsébet királyné. Ebből tudjuk meg, hogy az özvegy óbudai várkastélyának sáfára 715 márka súlyú ezüst edényt őrzött. Az edényeken kívül a végrendelet számos arany és ezüst ereklyetartót, aranykupát, diadémet, címertárcsát, egyházi kegytárgyat is felsorol. Mátyás kincstárának gazdagságáról csak egyetlen röpke adatot idéznék. Szemtanú, Hans Seybold bajor nemes írja: a menyegzői lakomán, 1476-ban 927 arany és ezüst asztali edény díszíti a pohárszékeket. Seybold — akinek a számszerűségekhez nagyobb affinitása volt, mint a művészetekhez, s akit a király kincstárába is beengedtek — feljegyzi, hogy ott három hatalmas halom ezüsttálat látott, aranyozott fürdőkádakat, kézmosótálakat, vedreket, összesen, úgy írja, 3036 ötvöstárgyat. A Mátyás-kálvária Nos, hát ebből a Seybold-látta 3036 Mátyás-féle ötvöstárgyból csak egyet nézzünk meg tüzetesebben! (A többinek úgyis rég lába kelt.) A Mátyás-kál váriát. E pompás ötvösremeknek felső részét 1410 körül a francia udvar ötvösművészei készítették. „Az európai ötvösművészetnek egyedülálló, színarany, ún. ronde-bosse zománccal ékes, csodálatra méltó alkotása", — méltatja Somogyi Árpád. A kálváriának, amelyet alighanem Zsigmond kaphatott ajándékba, talprésze megrongálódhatott, mert azt Mátyás korában — olasz vagy magyar ötvösművész — új talprésszel cserélte ki. A reneszánsz stílusú talprészen a lábakul szolgáló szfinxek Mátyás címerét tartják, de annak egyik kis képmezejében — Marsot, a hadistent mintázva — magának Mátyásnak képe is megjelenik. Ez a remekmű — amely a Suki-kehely mellett ma az országnak talán legjelentősebb ötvösműve — Mátyás budai kápolnáját díszíthette. Utóbb Corvin János vetette az esztergomi érsekség zálogába, s így maradt az máig az ottani kincstár tulajdonában. Értékét már a XV. század végén 40 000 aranyra becsülték. Budai műkincsek pusztulása 1526. augusztus 30-án ért Budára a mohácsi csatavesztés híre. Mária királyné nyomban felmálháztam a kincstárat, s hajón, szekéren lóhalálában menekítette azt Pozsony felé. Két gályáját a Garam-toroknál süllyesztették el. A Bécsbe került kincsek az ottani kincstárba s a nemzetközi műkereskedelem áramlataiba kerültek. De nem jártak jobban azok az ötvöskincsek sem, amelyek Buda városának s a budai egyházaknak birtokában voltak. Szent Gellért püspök ezüst koporsóját még Lajos király foglaltatta le, hogy anyagából pénzt veressen. A budavári Szent Zsigmond prépostság ötvöskincseit 1526-ban, Stomfánál a Szent Györgyi és Bazini grófok katonái rabolták el. (A kárt 3000 aranyra taksálták.) A vízivárosi karmeliták kincstára Nagyszombatban, a Mária Magdolnatemplomé az alsó-ausztriai helytartóság kezén sikkadt el. A Mátyástemplom műkincseit Pozsonyba menekítették. Egy részük 1686 után viszszakerült, azonban II. József alatt a főtemplom egész kincstárát dobra verték, s 1944-re mindössze két kelyhe maradt meg Buda leggazdagabb egyházának. (Ma mindössze az egyik gótikus kehely töredéke van meg.) így hát elmondhatjuk: Buda s az ország egyik leggazdagabb templomának, az egykor harminc főnyi egyházi személyzettel működő Nagyboldogasszony (vagyis Mátyás-) templomnak egyetlen műtárgya maradt meg! Az a reneszánsz stílusú bronz kandeláber, amelyet 1526-ban Szulejmán szultán vitetett Isztambulba. Az megvan ma is! Nem járt jobban az óbudai káptalan, a pálos főkolostor s a margitszigeti apácák kincstára sem. A pálosok kincstárát a Homonnai Drugethek lopták el Homonnán. Az apácák menekített műkincseit Ferdinánd zsoldosai Esztergom táján dézsmálták meg. S mi lett magának Buda városának kincs- és pénztárával? 1541-ben — a németekkel rokonszenvező — Pálczán Péter budai bírónál Fráter György 57 000 arany értékű ékszerneműt talált, s 40 000 aranyat, vert pénzben. Ez volt Buda város egész vagyona! Egy fillér sem maradt belőle az utókorra! .98