Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

A „Nagy filigrános kehely" részlete Zolnay László Buda és a régi magyar ötvösművészet A ,,Nagy filigrános kehely" (Magyar munka a XV. századból. Esztergom, Kincstár.) Vajon miképpen áll meg a középkori kincses Magyarország hirneve, a török által Aranyalmának magasztalt budai királyi palota mesés pompája a történeti-régészeti realitások világánál ? Vajon nem csupán az időbeli messziség megszépítő hiedelme táplálja a dús, tobzódó bőség legendáját ? S ha valaha valóság volt is mindaz, amit efelől a história feljegyzett, — vajon mi maradt belőle? Efféléken merengtem két esztendővel ezelőtt, amikor a budavári Esterházy palota romba dőlt falai alól, egy középkori épületcsonk szegletéből több mint tucatnyi aranytallér záporozott — szerény létszámú — kis kutatócsoportomra. (Különös módon ez a Tárnok utcai telek egymaga több nemesfém-lelethez, ötvöskincshez juttatta régészetünket, mint a palota és a Várnegyed összes — második világháború utáni — feltárása. Igaz, ennek az állításnak hiteléből sokat levon az, hogy itt került elő az Esterházyaknak az a kincstára is, amelyet 1944-ben az egyik itteni pincében rejtettek el. Ám az a tizennégy Mária és Zsigmond-kori aranytallér, amelyet ugyané teleknek területén találtam meg, sosem tartozott az Esterházy kincstárhoz, s számszerűen meghaladta a várpalota területén egy leletcsoportban talált aranyak számát.) Az, hogy Budán — a több éves palota-feltárás során — alig került elő ún. kincslelet, nem csoda. A török százötven esztendőn át templomok kriptáitól, temetők sírjaitól a királyi palotáig s budai palazzok, pincék fenekéig mérhetetlen műgonddal egész Budát végigkutatta. 1686 után pedig — tudjuk — a bécsi kamara a budai Várban szabályos ásatásokat végeztetett. A török hajdani magyarok, a német hajdani törökök kincsét kutatta — s nem is minden eredmény nélkül. így aztán az sem meglepő, hogy ránk, Budavár mai kutatóira már csak tudományos kincsek s nem nemesfém-leletek várakoztak. Dehát nézzük meg: mi volt kincseink hírének alapja? S mi maradt abból — hírmondónak? A honfoglalók kincsei — „kincses Magyarország" A magyarok elei felől feljegyezték, hogy már az Al-Duna s a Don közé eső őshazájukban, Etelközben, a VIII —IX. században is pompakedvelő emberek voltak. Zsákmányolt rabszolgáikat bizánci, krími, arab kalmároknak vesztegették el, ötvösművek, fegyverek, selymek, brokátok ellenében. Már ekkor kialakult ötvösművészetünknek az a — perzsa-szasszanida hatású — sajátos formakincse, amelyet utóbb csak az új hazában, a kereszténnyé térítés után veszítettek el. Az orosz föld számos — honfoglalás előtti — magyar ötvösremeket őrzött meg. Fegyvereik, tarsolylemezeik, ruha- és lószerszám díszeik, gyűrűik, varkocs-karikáik pazar dísszel övezték drága, keleti textilekbe öltözött főembereiket. Jóformán minden vagyonukat testükön hordták. Nyugati forrás jegyezte fel, hogy amikor 955-ben Lehel vezért — a lech-mezei portya során — elfogták s kivégezték, ruha-ékszereiből három font aranyat-ezüstöt olvasztottak ki. így hát nehéz lehetett eldönteni olykor, mi ért többet: egyegy elfogott magyar főember-e, — vagy a ruházata! Az új haza nemesfém bányái Amíg azonban a honfoglalás előtti régi magyar ötvösmesterek művészetüknek nyersanyagához, a nemesfémhez csak csere, vagy zsákmány útján juthattak, addig itt, Pannóniában egy valóságos nemesfém-Eldorádót találtak. A magyarországi arany- és ezüstbányák egy részét már a rómaiak kora óta bányászták. Az ország azután — a középkoron át — Európának egyik legnagyobb nemesfémet bányászó és nemesfémet exportáló államává vált. (E nemesfém-hegemóniának csak a XVI. században az Újvilágból beözönlő aranydömping vetett véget.) Arab forrásokból, korai orosz évkönyvekből ismeretes, hogy például orosz földre már a X. században is Magyarországról exportálták az ezüstöt. A XIII-XIV. századi Velencét és Flandriát Magyarország árasztja el arannyal és ezüsttel. 1385-ben azonban a magyar nemesfém bányák teljességgel firenzei bankároknak — a Portinariaknak, Bardiaknak, Medicieknek — kezére jutnak. Honfoglalás kori leletek Nagy-Budapesten és környékén Honfoglalás kori ötvösségünknek pompás emlékei Nagy-Budapest területén is felszínre kerültek. A Farkasréttől Csepelig, Rákospalotától a Tárogató út menti Nyékig, a Csúcshegytől a Mexikói útig számos korai sírmezőnk mutatja: a mai főváros területe a honfoglalás idején majdnem annyira központi térsége volt a magyarságnak, mint amilyenné utóbb, a tatárjárás után, Buda megalapítása által vált. A krónikás szerint itt — a mai Óbuda földjén — temették el Árpádot, s . bizonyos, hogy a közeli Tass, Taksony területe még nem egy, a honfoglaló vezér törzséből való fejedelmi személy sírját rejti. Ahhoz, hogy a X—XI. századi magyar fejedelmek káprázatos gazdagságáról s akkori ötvösségünknek világszínvonaláról képet nyerjünk, csak a nagyszentmiklósi aranykincs remekeit idézzük fel. A világraszóló ötvöslelet aranyedényeinek egyikmásika felől a közelmúltban László Gyula professzor mutatta ki: e Bécsbe hurcolt aranyedények egy részét Géza, s I. István korában ugyanazok az esztergomi ötvösök készítették, akiknek legelső pénzeinket, István király híres ezüst dénárait is köszönhetjük. A román kori Esztergom ötvössége A királyság első két és fél századában Esztergom, a román kori Magyarország fővárosa volt ötvösségünknek fő fészke. Helyét Buda csak a tatárjárás után vette át, vagyis akkor, amikor az új budai Vár az ország fővárosává vált. Korai ötvösségünk mű.35