Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Dr. Gáspárdy László: Buda város jogkönyvéből

Mozaik a főváros múltjából Különös gyógymódok a régi Magyarországon Korai, honfoglalás kori sírjainkban tömegesen kerülnek elő olyan csont-leletek, amelyek sikeres sebészi beavatkozásokról, koponyasérülések gyógyulásáról, nem egyszer koponyalékelés utáni sarjadzásról tanúskodnak. Ez magasrendű sebészi felkészültséget bizonyít. A kereszténység felvételével az orvostudományt papok vették át. őket azonban már az 1163. évi toursi, nálunk az 1279. évi budai zsinat eltiltotta minden késsel, vagy égetéssel véghezvitt sebészi beavatkozástól. így azután a sebészet világi orvosok — a borbélyok — vállára nehezedett, míg a belgyógyászat „kolostori orvostudománnyá" vált s — mitagadás — megrekedt. így például azt olvassuk: Könyves Kálmán királyunkat gyötrő főfájásai ellen, Drákó nevű orvosa egy — a király füleire tapasztott — flastrommal gyógyítgatta. Amikor a drákói gyógymód során az orvos a flastromot lerántotta, az agyvelő megszabadult a „rossz nedvektől". A beteg Kun László baját budai háziorvosa, Gellért doktor már vizeletvizsgálattal állapította meg. Ám ugyanakkor megérintették a beteg gyermekkirályt Szent Margit csodatevő fátylával is! A király meggyógyult. Hogy aztán őmaga orvosának, vagy a csodatevő fátyolnak tulajdonította-e gyógyulását, nem tudni: mind háziorvosát, mindpedig a margitszigeti apácákat földadománnyal jutalmazta meg. Az első boncolást Bolognában 1302-ben Mondino de Luzzi végezte el, egyházi tilalmak ellenére. Nálunk 1405-ben Klostein és Nagyszombati óbudai egyetemi professzorok a bonctan alapján tanították az anatómiát. Paracelsus, a XVI. század modern orvosa, mint babonát jegyezte fel Zsigmond magyar király csoda-gyógyszerét. E recept így hangzik: „a szarvasoknak közvetlen a szemük alatt két lukacska van; ezekben méh fészkel. Kapard ki ezekből a lépet s ízleld meg minden reggel. Olyan gazdag az erényekben, hogy tőle minden baj elkerül. A szarvas is ettől él sokáig . . ." Cifrán kezelték orvosai 1534-ben VII. Kelemen pápát. Két nap alatt 3000 dukát értékű gyémántport etettek meg vele. Egy ideig túlélte. Comenius jegyzi fel a középkori magyar példaszót az efféle orvosokról: ,,. . . őnéki szabad büntetés nélkül gyilkolnia . . ." Az első honi szoba-vécé, az első egérfogó és „kutyavásár Budán" 1500 és 1505 között öt évet töltött II. Ulászló budai udvarában öccse, Zsigmond. (A herceg utóbb, 1506-ban megörökölte a lengyel trónt s mint Polónia nagy uralkodóinak egyike, 1548-ban hall meg. Budáról vitte feleségül Szapolyai Borbálát, majd Izabella leánya, mint Szapolyai János király neje, szintén Budára került.) Zsigmond herceg budai számadásai Krakkóban fennmaradtak s adatai valóságos gyöngyszemei a hazai művelődéstörténetnek. Itt csak a legapróbb mozaikokból idézünk, a napi élet elhitető realitásaiból: 1500. június 11-én a herceg színaranyból fogvájót készíttet Budán. Ara 2 forint 65 dénár. Ez a magyarországi fogtisztítás első írott emléke. 1500 — 1505 között a herceg ismételten reparáltat egy szoba-vécét. („Sediiis wychodowi" e berendezés lengyel-latinos neve.) E féltett alkalmatosságot 1500 őszén, egy török elleni portyára is magával hurcolja. (Ehhez hasonló alkalmatosságot használt századunkban utoljára I. Ferenc József a bécsi Burgban.) Zsigmond sokat vadászik, jeles ember- és állatbarát. Buda szegényei közt naponta oszt alamizsnát, de jut pénze vadász kedvteléseire s szerencsejátékra is. Vesz Budán három angol vadászebet, kemény két forintért (az akkori s a mai forintot nyugodtan vehetjük ötszázszoros szorzószámmal/), ám kutyáinak arisztokratája az a Byelycek nevű vizslája, amelyet Sandrek nevű kutyamosója hetenként kétszer szappannal ápol. Falkája kopóit is Budán, amaz egyszervolt „budai kutyavásár" alkalmával szerzi be. Számadásai szerint 1500 karácsonyára hat — cserfes szavú — szajkót kap királyi bátyjától. Ezeknek — hogy szobájában tarthassa őket — I forint 75 dénárért ezüst kalitkát készíttet. Az állatszívvel s tojással táplált szajkóknak 1502. június 7-én — egy dénárért — cserép itatót is vásárol a budai piacon. Zsigmond számadásaiban találkozunk az egérfogó első írott emlékével is; két ilyen szerkezetet vásároltatott ez év december 2-án — úgylátszik rest macskái voltak. Munkás- és iparosfalvak a középkori Buda körül Az Árpád-kori társadalomszervezet országszerte — így a fővárosok, Esztergom, majd Buda körül is — szívesen telepített egy-egy faluba egy bizonyosfajta mesterembert, iparost, földművest, királyi szolgát. így Kisoroszi XII—XIII. századi testőrzők emlékét őrzi: az Árpádok testőrei ugyanis viking —normann eredetű oroszok voltak. 1270-ben a királyi fegyverhordozók Érden laknak. Ugyanekkor a csepeli Födémes falu a méhészek (méznevelők) lakóhelye. Az udvar szolgálatában álló szekeresek, szekérvezetők és szekérgyártók 1329-ben a Csobánka közelében állt Boron faluban laktak. Egyikük 1337-ben az ehhez közeleső — s a török korban eltűnt — Kandé falut kapta. Királyi hírnökök és lovasemberek lakták a Fejér megyei Tótfalut (1266), míg a (pesti Margit hidfő helyén állt) Révjenőn és a budai Felhévizen (a Lukácsfürdő táján) királyi halászok és hajósok laktak, 1266 — 1509-ben. Nyergesek faluja volt 1311-ben Páty (s már korábban Nyergesújfalu), Tárnokot, majd Buda-Felhévizet királyi tárnokok és étekfogók lakták, 1267-ben. A királyi kutyafalkák pecérei a Pest megyei, eltűnt Zaic falut kapták 1287-ben. Az ardónak nevezett erdőóvók otthona volt a csepeli Tököl (1280) és a szintén eltűnt Bogod falu, a Pilisben (1285). Királyi trombitások nemesi faluja volt Pesthidegkút (1398) és a csepeli Újfalu (1453), míg a király ivó-cimboráinak (combibator) nevezett regösök Fót körül Regteleket lakták, 1347-ben. Még különösebb lakói voltak a Hármashatárhegy északnyugati oldalán állott Gercse nevű nemesi falunak; az oklevelek nem nyíltan mondják meg, hanem csak összevetésükből sül ki, hogy a gercsei hétszilvafások a hajdani Budán a bíróságok előtt iparszerűen űzték a hamistanúzást; munkátlan életük során ugyanazok a gercseiek ugyanabban a perben egymással s önmagukkal homlokegyenest ellenkező tényekre tettek esküt. Zsigmond király egyik udvari festője, Bertalan 1421-ben Felhévizen szerzett házat, II. Lajos király dajkája pedig, Raguzai István neje, Margit asszony Buda-Szentjakabon lett háztulajdonos, 1507-ben. Ez a Szentjakab község Buda és Óbuda közt, a mai Kolozsi tér vidékén állt. Erzsébet hercegnő szöktetése A budai középkor idilliumai közé tartozik a Jüttának becézett Árpád-házi Erzsébet hercegnő, margitszigeti apáca-fejedelemasszony regénykéje. Kun László király húgaként 1253-ban született. Ragyogó szép, anyja által kun vérségü, uralkodásra termett telivér nő volt. Valóban fejedelemasszonynak termett j ám aligha a szigeti dominikának kolostori fejedelemasszonyánák! Kun László szertelen vére buzgott benne. Noha kislány kora óta zárdában nevelték s 1276-ban őszinte hittel vallott nagynénjének, Szent Margitnak szentté avatási perében, nehezen tűrte a zárda falát. Bizánci pletykák szerint amikor 1285-ben családjával együtt nővérénél, a szerbek királynéjánál járt, „apácafátylát s pártáját egyaránt elveszítette". Sógorának, a szerb királynak öccse — mint Pauler történeti műve írja — „e legendás balkáni Don Juan" nyerte meg szívét és ágyát. ( Ugyanaz, aki bátyjának, a tehetetlen királynak helyetteseként tartósan tette a szépet a szerbek Árpád-házi eredetű királyasszonyának.) Mindez nem befolyásolta Erzsébet hercegnő zárdai pályafutását: fejedelemasszonya lett kolostorának. Ekkoriban azonban — írja utóbb felőle Lodomér esztergomi érsek — olyan férjhezmenhetnékje támadt, hogy akár egy tatárhoz is feleségül ment volna! Mégis visszatért a füzek alá, a szüzek közé. Am 1288-ban egy budavári húsvéti udvari ünnepen a fejedelemasszony megismerte a cseh Vitkovec Zavis herceget, Oppeln daliás fejedelmét. Noha rokonok voltak, Zavis pedig IV. Béla király Kinga nevű leányának férje, végzetes szerelem támadt e találkozásból. A vágyakat tettek követték s húga szándékát — hogy elhagyja a kolostori, majd, hogy az elözvegyült Zavishoz feleségül menjen — Kun László is támogatta. így egy szép napon a kolostor előtt megjelentek a király testőrei és Zavis herceg katonái. Megostromolták a kolostort — ahol a fejedelemasszony s apácái csak ímmel-ámmal védekeztek — s magukkal vitték Erzsébet hercegnőt. Tehát nem is leányrablás, hanem kolostori fejedelemasszony-rablás volt ez, a javából! Erzsébet és Zavis esküvőjüket a herceg fürstenbergi várában kötötték meg. Mézesheteiket aligha zavarták Lodomér esztergomi érseknek dörgedelmei! Az érsek ugyanis szentség-árulónak, aposztatának bélyegezte meg s kiátkozta a hercegnőt, aki, mint írja, felszentelt apácából — szanktimoniálisból — szentségárulóvá — antimoniálissá —, „valóságos mérges viperává" lön. Kik voltak a régi magyar trombitások? Hadtörténészeink, a zene múltjának búváraival együtt, mostanában vetettek fényt régi tábori zenészeink szervezetének kérdéseire. A királyi trombitások és dobosok nálunk már a XII —XV. században is főtiszti rangú, nemesi rendű emberek voltak. A Veszprém megyei Gajdosbogdány, a Buda melletti (Pest) Hidegkút, a Csiliz-köz Izsáp nevű faluja, a Csepel vidéki Tököl és Sziget-Üjfalu már az Anjouk korában is a királyi „trompetariusok" földesúri birtoka volt. 1433-ban Zsigmond római császári koronázásán négy magyar trombitása (sonator imperialis), Budai Miklós, Budai János, Bertalan fia András, Csányi Péter is jelen volt. Hunyadi Jánost, Lászlót és Mátyást Űjfalusi Imre, Tököli János és Dobsa Demeter szolgálta, mint „magister trompetarius". 1411-ben Zsigmond budai fejedelmi találkozóján 86 trombitás és dobos vett részt; Beatrix 1476. évi fehérvári koronázásán pedig, mikor a királyné ujjára húzta férje a jegygyűrűt, a 67 — veres damasztruhát viselő — királyi trombitás és dobos akkora fanfárt vert és fújt, hogy a követek jelentései szerint, azt hitték: az utolsó ítélet harsonái szólaltak meg. A királyi trombitások és dobosok hadjárat idején 4—5 saját csatlósuk kíséretében vonultak a seregbe ; lovasaiknak testőrző szerepe volt. Balogh Jolán művészettörténészünk most megjelent művében közöl értékes adatokat e lovaskürtösök hadszervezetiszerepéről. Eszerint egy lovas zászlóaljnak mintegy 430 huszára és 120 tartaléklova volt. Az alegység, a század létszáma 100—110 lovas körül mozgott és minden egyes századnak egy-egy lovasdobosa és lovas-trombitása volt. Az egri püspökség 1503 — 1508 közötti számadáskönyveiből az is kiderül, hogy minden tábori trombitás hosszú szárú fém-harsonájára más-más színű zászlót illesztett. Vagyis: a hadizenész, mint vezénylőtiszt, részt vett a csapatoknak zászlóval és kürtjelekkel irányított vezényletében is! Zsigmond király, mint német császár, a nagyobb német városoknak csak 1420 körül, jelentős summák ellenében adta meg városi trombitások tartásának jogát. Budán a Mátyás-templom tornyában s a város, meg a palota kaputornyaiban tanyáztak a dobosok és trombitások. Mohács után a királyi hadi trombitások szervezete is széthullott. II. Lajos király egyik tábori dobosa és trombitása, bizonyos Adler György 1526 után Sopronba szerződött városi toronyzenésznek. Ám katonás szokásait itt is megőrizte, s amikor szemére vetették, hogy többet ül a csapszékekben, mint a Tűztoronyban, nem átallotta a torony tetejéről, piacnapon, „pestises kutyáknak" nevezni a derék soproni póncihtereket. Végül is 1547-ben Znaim városába szegődött el, ugyancsak toronyzenésznek. z L 48