Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Dr. Gáspárdy László: Buda város jogkönyvéből

egy része a közigazgatási jog keretei között helyezkedik el (ide tartoznak a városi tisztségviselőkre és alkalmazottakra vonatkozó rendelkezések, az adóügyi eljárás stb.), másik részük pedig vegyes jellegű: büntető és polgári jogból s a hozzájuk kapcsolódó törvénykezési szabályokból áll. Ezek összefonódása (nincs külön büntető és polgári eljárás, valamint: a hibásan végzett percselekmény gyakran automatikusan elitéltetést von maga után), továbbá az a körülmény, hogy a büntetőjogi bűnösség és a polgári jogi felelősség összemosódik (pl. a szomszédja birtokát megsértő személy három márkát ad a szomszédnak, s az okozott kárt is megfizetni tartozik) az Ofner Stadtrechtet sokban teszik hasonlóvá a preklasszikus római joghoz vagy a koraközépkori feudális joghoz. A jogalkotásnak ezek az archaikus vonásai minden bizonnyal a város adott gazdasági viszonyaiból származnak, melyek fejlettebbek ugyan a mezőgazdasági naturálgazdálkodásnál, de lényegesen fejletlenebbek a korabeli itáliai állapotoknál. Mint jeleztük, Buda polgársága viszonylag komolyan kiépített kormányzati apparátust működtetett. A város élén a bíró állott, akit a polgárok egy évi időtartamra választottak. Neki alárendelten működött a pénzbíró, aki kisebb jelentőségű ügyekben ítélkezett. A vagyon-ügyekben az alpénzbíró intézte a végrehajtást. A városi tisztségviselők sorába tartoztak még az esküdtek, szám szerint tizenketten, továbbá a jegyző, aki okleveleket állított ki és a városi könyvet vezette. A Budával szemközti parton létesült települést — a későbbi Pest „elődjét" — a jogkönyv Ó-Budának nevezi. Pesten eredetileg az egyik esküdt látta el a hatósági teendőket, s a helység csupán Mátyás királytól nyerte el a szabad királyi városi rangot. A városi közigazgatás közegei voltak még a poroszlók, a szőlőőrök és a hóhér. Pereskedő polgárok Buda város hivatalos fórumai alapvetően igazságszolgáltatási teendőket láttak el. Felségsértés, illetőleg házassági per kivételével budai polgár fölött csupán a bíró és esküdtjei ítélhettek. A felségsértés a tárnoki szék, a házassági per az egyházi joghatóság elé tartozott. Érdekes, hogy a vitatkozó felek az általuk kijelölt két személy választott bírósága elé is vihették ügyüket. Ha fellebbezésre került sor, a király vagy a tárnokmester előtt nem a jogorvoslattal élő peres fél, hanem a bíró volt köteles esküdtjeivel egyetemben megjelenni. A peres eljárások hétfői, szerdai és pénteki napokon folytak a városházán. A tárgyalás elején a feleket a bíró megkísérelte összebékíteni. Ha az egyezségi kísérlet eredménytelel maradt, kezdetét vette a bizonyítás. Ennek eszközei a tanúk, az esküdt és az okiratok voltak, a peres felek vallomásán kívül. Az istenítélet és a bajvívás — ez utóbbit egyébként 1486-ig az országos jog elismerte — a budai perjogban nem vehetők igénybe, hogy valamelyik fél igazát „bizonyítsák". A tanúk száma a per jellegétől függött. Gyilkossági perben például negyvenhét tanúnak kellett szerepelni. A tanúk nem egészen azonos módon vettek részt az eljárásban, mint a mai értelemben vett tanúk. Nem az ügynek, hanem a peres félnek voltak tanúi, s ezeknek kihallgatására nem is mindig került sor, hiszen a peres féllel együtt elmondott esküjük a jogkönyv értelmében rendszerint már eldöntötte a per sorsát. Ily módon a tanúk funkciója csak részben volt a tényközlés, részben a fél szavainak hitelét kellett megerősíteniük. Nyilván ez utóbbival függ össze az a szabály is, hogy budai polgár ellen csak budai polgár tanúskodhatott. Egy idegen nem vonhatta kétségbe a budai polgár szavahihetőségét a budai bíróság előtt. A peres felek vitájában gyakran perdöntő szerepe volt az eskünek, amely a tényállítás valóságát volt hivatva ünnepélyesen megerősíteni. Az esküben rejlő merev formalizmust a végletekig vitte az a szabály, amely szerint a fél vagy tanúi által elhibázott eskü a bűnösség kimondásához vezetett. A lopás, rablás, gyújtogatás, nemi erőszak, rágalmazás és más bűntettek a középkor egyéb forrásaiból ismert szigorú megtorlást vontak maguk után. A bigámista büntetése fejvesztés, melyet a Káposztás piacon hajtottak végre. A gyermekét erkölcstelenségre csábító anyát zsákba kötve fojtották a Dunába; a gyilkost pedig kerékbetörték. Az eretnekek, pénzhamisítók és gyújtogatok tűzhalálra ítéltettek, a káromkodók nyelvét pedig kitépték. Az ehhez hasonló kegyetlen büntetések mellett voltak megszégyenítő jellegű fenyítések is. A tisztességtelenül játszó kockajátékost pellengérre állították, a bűbájos nőszemélyeket pedig a létra egyik magas fokára ültetve tették közszemlére. Az egymással veszekedő kofákat a jogkönyv úgy rendelte büntetni, hogy egyiküknek pálcával kellett bökdösnie a másikat, akinek hátára egy nagy követ („pukstain") erősítettek. A két kofa ebben a pozitúrában haladt végig a városon, s ha a pálcás kofa elnevette magát, az ő hátára került a kő. A polgárok egymás sérelmére elkövetett egyes bűncselekményei esetén a tettes kiegyezhetett a sértettel. A verekedésért járó kézlevágást 10 márkával, a súlyosabban minősülő verekedésért kilátásba helyezett fejvesztést 32 márkával lehetett megváltani. A polgári lét alapja: az ingatlan Az Ofner Stadtrecht több rendelkezése esik a polgári jog és a családjog területére. A kettő határán helyezkednek el a polgári jogban az öröklési szabályok, melyek a jogkönyv különös figyelmének tárgyai. Családfőnek a törvény értelmében az apát tekintették, aki külső viszonylatban egyedül képviselte a családot. A gyermekek azonban mindkét szülő irányában engedelmességgel tartoztak. A feleség a szüleitől kapott hozományával és az ajándékba kapott egyéb vagyontárgyakkal szabadon rendelkezhetett, a vagyon kezelésének joga azonban a férjet illette. A feleség nem indíthatott pert: nevében férje pereskedett. Az özvegységre jutott budai asszony az örökhagyó törvényes gyermekeivel egy sorban, egy gyermekrészt örökölt. A házasságon kívül született gyermek csupán anyja után örökölt, apját viszont eltartási kötelezettség terhelte. A feleség is végrendelkezhetett vagyonáról, így a hitbérről is. A hitbér a leány vételáraként („eladó lány") alakult ki a germánoknál is, ez a vőlegénytől járt és a szülőket illette. A frankoknál a hitbér már a menyasszony tulajdonába került, s talán ebből a forrásból juthatott el ez a szabály Buda város jogkönyvébe is, amely azonban a feleséget is feljogosítja, hogy hitbért adjon férjének. A hitbér német nevén (Morgengabe, „morgengab") azt az ajándékot értették eredetüeg, amelyet a nászéjszakát követő reggelen a férj adott feleségének. A „morgengab" utóbb azonban a hitbért is jelentette, s ebben az értelemben használja azt az Ofner Stadtrecht is. A polgárcsaládok vagyonának fenntartását és gyarapítását azonban nem a hitbér, hanem az ingatlanokra vonatkozó szabályok szolgálták elsősorban. Budai polgár ezek értelmében ingatlanát általában nem adhatta el, hanem csak akkor, ha örökösei nem voltak, és a vevő is budai polgár volt. Ez a rendelkezés fejezi ki talán a leginkább a jogkönyv, valamint a hely- és korabeli gazdasági-társadalmi viszonyok lényegét a maguk ellentmondásosságában, vagyis azt, hogy a Zsigmond korabeli budai polgárság viszonylagos gyengesége folytán alapjában feudális módszerekkel igyekezett megerősíteni a középkori polgárok majdnem legkorábbi céljait: az árutermelő családi üzem egységét, valamint az autonómiát a piaci és egyéb kapcsolatok intézésében. DOBOS HAJNAL Bordáid között Jaj, égigérő szürke szép falum! Csak a kínok, melyek utadra vertek, szívedre vallani nem lett más tanúm, — a méltatlanok, s a megérdemeltek. Tapogató kövek, felfedett ér-utak — Szememben megszűrt vibra fények — Hidak lábánál otthagyott hangulat — Döbbenet, hogy mennyit el nem érek! Te unásig unt — mindennap ismeretlen, Küldesz, s nem engedsz messzi mennem, Hát elalszom megint bordáid között én — eleven szédületbe öltözött. .41