Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Bozóky Éva: A fővárosi gyermekideggondozás megújulása

Dr. György Júliához, mint a kriminálpszichológia szakértőjéhez több súlyos eset kerül. Intézetébe a rendőrség, ügyészség, bíróság is utal fiatalkorúakat, ez a kóresetek általános képét és statisztikáját sötétebbre festi. Ő így beszél az okokról: — Régen a szifiliszes leszármazottak és az árvaházi gyermekek vezettek a betegek százalékarányában. Ma az alkohol és a válás áldozatai kerülnek leggyakrabban elénk. Igen fontos mentálhygiéniai pillér volna a házassági tanácsadó illetve házassággondozó intézmények felállítása. Egyrészt, hogy ott lebeszéljék a házasságról azokat az embereket, akik súlyosabb idegbajban szenvednek, elmebetegek vagy más olyan betegség hordozói, mely az utódok épségét veszélyezteti; másrészt a kevésbé súlyos házassági konfliktusok feloldására, a könnyelmű válások megakadályozására vállalkozhatnának a pszichológusokat és pedagógusokat tömörítő házassággondozó intézmények. Mennyi gyermektragédiát meg lehetne így előzni, s mennyivel kevesebb lenne a neurotikus, disszociális és öngyilkos fiatalkorú! — Hát még ha a gyakorta krónikus alkoholizmus az eddigieknél radikálisabb, hatásosabb eszközökkel is csökkenthető volna: ha a kémiai elvonókúrát tartós pszichoterápiái utógondozás egészítené ki, s ez munkaterápiás telepeken folynék. A megelőzés kiépítéséről nem is beszélve. Növekvő város A városi lét maga is akadályozza a gyermek egészséges fejlődését. Levegő és mozgásigényét korlátozza a kőtenger, sokkal több időt tölt szobában és sokkal többet ül, mint az kívánatos lenne. Idegeit megviselik a korai zaj-ártalmak, tanúja, sőt gyakran szereplője a rohanásnak, a sietős, kapkodó életmódnak, sokszor már csecsemőkorában hajnalban ébresztik, sürgetve táplálják, villamoshoz futnak vele, este is hajszolt játéka, fürdése, evése, mindez természetesen nem maradhat hatástalan az idegrendszer fejlődésére. (A nagyon rendszeres időbeosztás és a nagyon fegyelmezett szülő még bölcsődés gyermeknél is kiküszöbölheti a kapkodást, sietést, de hányan vannak a felnőttek között, akik nagyon fegyelmezettek ?!) A képbe még gyakorta beletartoznak a türelmetlen és barátságtalan társbérlők és szomszédok. Mindez nem új jelenség, hiszen Dr. Schnell már évtizedekkel ezelőtt leírta egyik tanulmányában: „. . . ijesztően nagy volt azoknak a turbulens, figyelmi zavarokkal, félelmekkel küzdő, összeférhetetlen, alkalmazkodni nem tudó, magányos, depressziós vagy a realitásoktól elzárkózó gyermekek száma, akikről — mivel nem viselnek magukon szembeötlő és közös nevezőre hozható külső stigmákat, sőt egészséges fizikumuk és nem ritkán az átlagból is messze kiemelkedő intellektuális képességeik egyenesen elterelik a fogyatékosságnak még a gyanúját is —, a róluk való és idejében történő intézményes gondoskodás még csak fel sem merült." És ma több a városlakó. A városba vándorlóknak, az „első generációsoknak" nehezebb a helyzetük. Még szokatlan számukra a városi élet, még nem akklimatizálódtak hozzá, és még nem is kerültek igazán bele, még nincsenek otthon a városban. Akár a megélhetés hiánya miatt űzte el őket a föld, akár nyugtalanságuk sodorta őket — ilyen is van szép számmal, akit vonzott az idegenség, az ismeretlen, a szerencsepróbálás szándéka —, mindenképp a város peremére kerülnek, a szó valódi és átvitt értelmében is: a városi lét peremére. Innen nézve az őslakók bensőségesebb életét, a reménytelen vágyakozás állapotába kerülnek, ami gyakran vezet könnyebb vagy súlyosabb idegrendszeri elváltozásokhoz, de vezethet rendezetlen, szétesett életmódhoz, élettársak váltogatásához, alkoholizmushoz, sőt kriminalitáshoz és öngyilkossághoz is. Ezt a lelkiállapotot fejezik ki a költő sorai: ,,Kalibát ácsolna magának az erdőn de tilos a fa s örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogyha nem birja már s minden összetört átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld." (Babits Mihály) Valamikor azt hittük, bűn és betegség a nyomor tenyészetében születik; ma már tudjuk: a lélek nyomora is elegendő hozzá. A gyermekideggondozás szervezete A bajok orvoslására létesített szervezet első láncszemeatöbb kerületben működő Nevelési Tanácsadó Állomás — ennek elvileg a szűrő szerepét kellene betöltenie, bár gyakorlatilag még nem áll mindenütt ezen a fokon. Munkatársai pedagógusok és orvosok. Ám a szülők közvetlenül is fordulhatnak a második láncszemhez: ez a Éővárosi Mentálhygiéniai Központ és hálózata, mely a családban nevelkedő, könnyebb vagy kezdeti stádiumban, időben fölfedezett panaszokkal jelentkező pácienseket várja, ám a nehezebb eseteket sem utasítja el, azok ellátására is megfelelő fölkészültséggel rendelkezik. A harmadik a Fővárosi Gyermeklélektani Rendelőintézet, mely elsősorban a gyámügy és a gyermekvédelem kérésére foglalkozik betegeivel — eldöntendő, ki hagyható meg a családban, ki szorul intézeti nevelésre —, azonkívül az állami gondozottak is ide kerülnek panaszaikkal, s a rendőrség, bíróság is gyakran kér szakvéleményt; ezeken kívül azonban az intézet minden közvetlenül itt jelentkezőt is fogad, akit csak ellátni képes. A szervezet végső állomása a meglevő két kórházi osztály (az Országos Elme és Ideggyógyintézet és a Heim Pál gyermekkórház) összesen 90 ággyal, és készülőben van egy harmadik osztály is, ahol újabb 20 beteg nyer majd elhelyezést. (Nem a főváros tartja fönn, de fővárosi betegeket is fogad még két ambulancia: a Gyógypedagógiai Főiskoláé és az I. számú Gyermekklinikáé.) Hét évtized A gyermekideggondozás, mint kezdetre, a múlt század utolsó évtizedében létrejött Ranschburg Pál féle intézményekre tekinthet vissza. A vizsgálódás elsőségét a kronológia diktálja: a Mentálhygiéniai Központ vezetője, dr. Schnell János már Ranschburg Pál közvetlen munkatársa volt, s munkálkodásának folytatója a további küzdelmes évtizedek során. A Psychophisikai Laboratóriumnak nevezett első intézményt Ranschburg egy kegyes adományból finanszírozta: gyógyult betegétől kapott 2000 koronát erre a célra. A szerény kis kezdeményből fejlődött a Mosonyi utcai kisegítő iskolában működő ambulancia, melynek kórtani részét dr. Szondi Lipót, Ranschburg aszszisztense vette át, a lélektani részt pedig dr. Schnell János. Ebből alakult 1934-ben a Gyermeklélektani Intézet, mely egyúttal fővárosi és országos hálózati központ is volt. A módszertani és tudományos irányítás halaszthatatlanul fontossá vált, mert ebben az időben már lelkes pedagógusok egymás után hoztak létre Nevelési Tanácsadókat: kétségtelen jóakarattal, de vajmi kevés pszichológiai tudással. Hozzá nem értésük nem egyszer kárt okozott, ezért már akkor elkezdték a kétféle tevékenység elhatárolását. (Elkezdték, de mind e mai napig nem fejezték be: a Mentálhygiéniai Központ már régen javasolta, hogy a Nevelési Tanácsadók végezzenek szűrő munkát, s ha nyilvánvalóan nem csupán neveléslélektani, hanem kifejezetten pszichológiai esetre bukkannak, azt továbbítsák valamelyik gyermekideggondozó rendelőbe : a javaslat elfogadtatott, de rendelkezés erről nem született, így csakis a belátáson és személyes kapcsolatokon múlik, hogy az arra rászoruló gyermekek valóban átkerülnek-e valamelyik gyermekideggondozó rendelőbe.) Amikor a Gyermeklélektani Intézet vidéki állomásait megszervezte, már hosszú küzdelem állt mögötte, melyet nemcsak a közvélemény megnyeréséért kellett folytatnia, de az orvosi körök meggyőzéséért is, mert azok állásfoglalása is sokszor elutasító volt. (Ma, amikor a pszichológia már világszerte diadalát üli, sőt a szociológia mellett — amelytől el nem választható — korunk „legdivatosabb" tudománya, még mindig vannak, akik megmosolyogják a hazudós vagy túlmozgékony gyermekével pszichológushoz siető szülőt; az általános orvosképzésben pedig alig szerepel tantárgyként ez a tudomány, noha senki sem tagadja, hogy számos betegség pszichés eredetű. A küzdelem tehát még nem fejeződött be.) Ne panaszoljuk azonban az elismerés és értékelés hiányát épp akkor, mikor a hivatalos méltánylás az intézményeket új, tágasabb fedél alá juttatta. Valóban, a gyermekideggondozás igazi fellendüléséről csak az utóbbi évtizedben beszélhetünk. Van valami jelképes abban, hogy a hőskor nehéz esztendeiben kétszer látszón révbe jutni ez az ügy: a Tanácsköztársaság rövid hónapjaiban, és a felszabadulás utáni három esztendőben; mindkét korszakban szárnyakat adott az állami támogatás — de előbb a Tanácsköztársaság bukása, utóbb a személyi kultusz vetett véget a kezdeti lendüleüiek. 1950-ben a Gyermeklélektani Intézet központi szerepét és státuszai jórészét elvesztette és mint a Tudományos Akadémia szerény méretű tudományos intézete működött tovább, oly kicsire csökkentett ambulanciával, amennyi — mint kísérletigyakorlati terep — feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy elméleti munkát egyáltalán folytatni lehessen. Maga a pszichológia is gyanús tudománynyá vált, s a boszorkányüldözés áldozata lett, olyannyira, hogy a megszüntetett központ egész irattárát megsemmisítették. 1957-ben jelölhetjük meg — 1919 és 45 után — azt a harmadik dátumot, mely a gyermekideggondozás ügyére új hajnalt derített. Szinte elölről kellett kezdeni mindent. A Mentálhygiéniai Központ és hálózata Fölelevenedtek a Mosonyi utca emlékei, csak ezúttal a barátságtalan, primitív, spárgákon függő lepedőkkel fülkékre bontott, sötét, kőpadlós rendelő a József utcában volt. De mindegy, elindulhatott — rendelő és hálózati központ minőségében egyaránt munkához kezdhetett. És most, a tiz éves jubileumra kapott, puritánul egyszerű, de nemes vonalú boltívekkel büszkélkedő, klasszicizáló kis palota a Rosenberg házaspár utcában már valóságos tündérkastélynak tűnik, pszichológusi munkára alkalmas szobáival, derűs játéktermével, szabad falfestészetre módot adó pancsoló helyiségével. A gyermek önmagát leginkább alkotásaival fejezi ki, a rajz, a bábfigura a legzárkózottabb páciens titkait is kibeszéli — itt már valóban megfelelő körülmények között folyik a rendelés, ha egyelőre a szükségletektől még mindig elmaradó hatósugárral is. A Mentálhygiéniai Központban 1 pszichiáter (idegorvosi képzettséggel rendelkező pszichológus), 7 pszichológus és 1 szakvédőnő dolgozik; ha elképzeljük, hogy ez a tevékenység mennyire időigényes, egy-egy páciens hány munkaórát igényel, akkor nyilvánvaló, hogy a Központ a rászorulóknak csak kisebb részét fogadhatja be. A hálózat még négy rendelőt foglal magában (Űjpest, Kispest, Ida utca és Budán egy: a Feszty utcai). E rendelőkben összesen 6 pszichiáter, 5 pszichológus és 3 szakvédőnő működik. A központ és a hálózat a szűk keresztmetszet 19