Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Bajor Nagy Ernő: VIII. kerületi mozaik

A Nemzeti Múzeum. Siklós Péter felvétele Corvin és Ügető A nevezetességek az ország szeme előtt vannak. Ilyen nevezetesség ebben a kerületben a Corvin Áruház is. Gondolná-e mégis valaki, hogy ennek a bizony élemedett korú épületnek az évi forgalma eléri a 600 millió forintot. Csúcsforgalmi időben egyszerre 5—6 ezer vevő tartózkodik kapuin belül — a karácsony előtti hetekben napi 100 ezren is megfordulnak pultjai előtt. Kétségtelen, ez a leglátogatottabb magyar épület. . .. Nem kereskedelmi vagy idegenforgalmi látványosság, de a nyolcadik kerületben van és virágzik az — Ügető. Újság hirdeti, fogadóirodák nyújtanak alkalmat a játékra, rádió közli az eredményeket, lapja van a lóversenyzésnek — mégis kicsit fekete bárány az, aki idejár. Szakszervezeti bizalmi választásnál hallottam már ilyenféle ajánlást: „Közismert a mi jelöltünk sportszeretete is, nincs olyan vasárnap, hogy ne találkoznék vele a vállalati futballcsapat mérkőzésén." Vajon hol választanának olyan szakszervezeti bizalmit, akiről így hangzana az a bizonyos ajánlásrészlet: „Egyébként, Széchenyihez hasonlóan él-hal a lósportért. Az Ügető legrégebbi törzslátogatói közé tartozik." Pedig az eszelős hazárdőrök mellett, a kenyérrevalót tikettbe fektetők mellett, a felöltőjüket „holtbiztos tippre" rádobok mellett ... bizonyosan sok szelíd érdeklődő, a versenyt csak a versenyért, s nem a nyerés lehetőségéért látogató sportbarát is akad. Tollforgató ember adta a kezembe Móricz Zsigmond 1934-ben született riportját a lóversenyről. — így kell valamit jellemezni három odavetett mondatban. Ez a tökély. Olvastam: „Mámor és szédület. Mámor és téboly. Bolondok mezeje." ö az első, akit megpillantok most az Ügető bejáratánál. Egyébként valami szerelmes dac arra készteti a turf rajongóit, hogy nyüvánosan megvallják e szenvedélyüket. Csurka István még könyveiben is kifejezte ezt: „A ló is ember." Kellér Andor többször fölhívta figyelmemet a maga szemérmes modorában, hogy ő tulajdonképpen a pályán mozog a legotthonosabban. G. Dénest, a szövegírót pedig sohasem látom közös kávéházunkban a Pesti Turf nélkül. Csak a bolondok mezeje volna ? Műteremben A kerület legszélén van a Százados úti művésztelep. Külseje — mit köntörfalazzak! — szegényes. Ám a lakások és műtermek, úgy tűnik, tágasak, célszerűek. Ezen a periférikus helyen a mai magyar képzőművészet olyan kiválóságai élnek, alkotnak, mint Mikus Sándor, Szabó Iván, Gábor Móric és mások. Kinn, a házak előtt nagy gipszfigurák adják hírül, itt is, itt is, itt is szobrász lakik. A gyepen fiúk rúgják a labdát. Egy fáskamrában valaki gyújtóst vág, a távolból márványnyal küzdő véső és kalapács zengése hallik. A véletlen Kurucz D. István festőművész otthonába visz. A Hódmezővásárhelyről való mester műterme csupa régiség. A falon ódon fegyverek, a sarokban népművészeti remeklés: karoslóca vagy száz évvel ezelőttről. A festőállvány környéke mind arról a tájról vall, amely a művész egész életét átszínezi. Egy új kompozíciója: ménes vágtat a csordakút felé, a mező sárgára perzselődött, a horizont puhán zöld. Másik: tanya, lombtalan akácoktól övezetten, a föld szigorú barna, az épület fáradtan fehér. — Ez itt születik, arasznyira a Hungária körúttól ? — nézek a bozontos bajszú festőre. — Én már mehetek bárhová, mindig ezt látom — mondja és széttárja karját. Kinyüik egy ablak. A közeli kenyérgyárból kenyérillattal surran be a szél. És micsoda varázslás: akármi legyek, ha nem érzem a képről felém özönlő tavaszi földszagot!... 11