Budapest, 1969. (7. évfolyam)

5. szám május - Bruno Marek: Testvérvárosok a Duna partján

Testvérvárosok a Duna partján A „Budapest" számára írta Bruno Marek, Bécs polgármestere A bécsi Városháza (MTI Külföldi Képszolgálat) Történészek és államférfiak évszázadokon át egy lélegzetre mondták ki Bécs és Budapest nevét. A történelmi és emberi kapcsolatok, a politikai erők — akár a sorsközösségben, akár fölkelésekben nyilvánultak meg — mindkét város arculatán olyan mély nyomokat hagytak, amelyeket a legfrissebb jelen sem tud minden további nélkül eltörölni. Századunknak első évtizedeiben főként a kulturális kapcsolatok voltak azok, amelyekben Bécs és Budapest között a kölcsönös szimpátiának és barátságnak az érzése megnyilvánult. A második világháború után országaink a politikai fejlődésnek különböző útjaira léptek. Ez azonban végül is a jószomszédi kapcsolatok fejlődését nem gátolta. Ami a gazdasági szerkezetet és tájolódást, a mentalitást és az életkedvet illeti, városaink között változatlanul sok a rokon vonás. A nagyvárosi fejlődés hasonló problémákat vet föl Bécsben és Budapesten. Ezek megvitatása és viszonyítása mindkét fél számára hasznos és gyümölcsöző lehet. Bécsnek csakúgy, mint Budapestnek, éltető erőforrása a Duna, mint közlekedési útvonal. A folyam köti össze a partjain fekvő országok gazdasági érdekeit, s teremti meg feltételét a kedvező árucserének és állandó kereskedelmi kapcsolatnak. Bécs is, Budapest is vásárvárosok, és mint ilyenek, egész országuk gazdasági tevékenységének reprezentánsai. Mindkét város mintegy fókusza az egész nép találékonyságának, vállalkozó kedvének, termelőenergiájának. Mind Bécsben, mind Budapesten régtől fogva nagy számban virágoznak olyan műhelyek — jórészt családi vállalkozásban, a hozzátartozók, vagy legföljebb egy-két alkalmazott közreműködésével —, amelyek különleges minőségi munkát végeznek. Ezek a kisüzemek a háziiparnak olyan termékeit állítják elő, amelyek világszerte ismert márkát jelentenek. Nagyon örülnék, ha a magyarországi gazdasági reform során ezen a területen új lehetőségek alakulnának ki városaink hasznos együttműködésére. Nekünk bécsieknek mindig különleges gyöngénk volt minden, ami csak magyar, a paprikától és barackpálinkától a cigányzenéig és a gémeskútig. Hasonló rokon érzéseket ébresztenek a budapestiekben a mi bécsi specialitásaink. Az operett birodalmában városaink között nincs határ, e téren már évtizedek óta testvérvárosok vagyunk. A jövőt illetően azonban a mi dolgunk, hogy lakosainkat ne csak az érzelmek világában, hanem a valóságban is közelebb hozzuk egymáshoz; kölcsönösen megismertessük őket a mindennapok problémáival és gondjaival, különösen, ami a városi élet mindennapjait illeti. Ezt a célt szolgálta már az 1967. áprilisi Budapest-kiállítás Bécsben és az azt megelőző bécsi kiállítás a magyar fővárosban. Ezek a kiállítások gyarapították és elmélyítették mind a bécsieknek, mind a budapestieknek praktikus ismereteit egymásról. Mindenekelőtt azonban a kultúra és művészet terén vannak további gazdag lehetőségeink, hogy városaink közt a kapcsolatot segítsük és fejlesszük. Nagy örömmel üdvözölném, ha magyar zenészek és színészek, magyar színházak és zenekarok minél nagyobb számban vennének részt a Bécsi Ünnepi Heteken, és ha a mi bécsi művészeink reprezentatív módon működnének közre a Budapesti Művészeti Hetek eseményeiben. A művészet mindig megtalálja — mindentől függetlenül, ami embereket egymástól megkülönböztethet és elválaszthat — a közös nyelvet. És elsősorban a szomszéd népek szívügyének kell lennie, hogy minél gyakrabban társalogjanak egymással ezen a nyelven. Úgy gondolom, városi tanácsaink a reprezentatív művészeti eseményeken való kölcsönös közreműködésnek és a csere-vendégjátékoknak szervezésével nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy népeink művészete és kultúrája kölcsönösen széles emberi visszhangra találjon. Boldog jövőt kívánok Budapest fővárosnak, várospolitikusainak pedig tetterőt, biztos előrelátást és sikert a közigazgatás feladatainak és problémáinak megoldásában. 4