Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - dr. Szekeres József : Külföldi szemtanú Buda 1849. évi ostromáról

Mozaik a főváros múltjából Buda török dalnoka, Vüdsudi Mehmed Buda 1541. évi török kézre kerülése után irodalmunkban két siralmas ének is keletkezett. Az egyikben Bornemissza Péter kérdezi: „mikor lészen jó Budában lakásom" ? A Másik keservest Palatics György írta, aki 1579-ben a török Buda hírhedt Csonkatornyában raboskodott, sok más magyar fogolytársával egyetemben. Ám hamarosan akadtak Budának török írói, költői is. Legkiválóbb közöttük az 1643-ban meghalt Vüdsudi Mehmed Ibnu-l-Abdu-l-Aziz volt. Mindössze annyit tud felöle az irodalom története, hogy Kara Musztafa pasa idejében e költő bizonyos Kinali-záde Ali Cselebi nevű török úrnak szolgálatában állt. A Mészáros Gyula által 1908-ban felfedezett egyik isztambuli kéziratos műben Vüdsudi Mehmednek két költeménye szerepel. Az egyik Győr vára 1594. évi török meghódításról, a másik „Budavár dicsérete" címen hajdani fővárosunkról szól. Hallga csak, hosszú verse néhány sorában — szabad átköltésben — miképpen magasztalja e költő a török-Budát! „Szebb vagy Buda vára, mint maga Isztambul! Tündér szépséged nem kullog mögötte hátul! És fürdőid? őnekik sehol sincs mása! Brussza hévize — pocsolya őhozzája! S mikor medencéjébe gyűlik a város lánya, e fürdő s e föld — mennyeknek országa! Ha kávézni mégy Budán — költőknek tanyája, Ha iskolába botiasz — gyere! Tudósok hazája. Buda bölcsei cukorszavu papagályok és drága daloló filomélák a budai poéták! Szerelmetes török Budám! Érted én, az igaz hitű, Tán még a mennybéli Dzsennet kertet is odaadnám!" Űgy gondoljuk, Budának e rajongó török poétája megérdemelné, hogy müvét — amely mindössze 80 sor — avatott tollú műfordítóink valamelyike költészetünk közkicsévé tegye. Élete utolsó éveiben Heltai Jenő olvasgatta, ám betegsége megakadályozta e szép vers lefordításában. R. R. S. Viganoné Medina Mária A januári szám Mozaik-rovatának „Ki tud róluk?" cimű cikkelyében olvassuk többek között a következőket: „Vigano nevű bécsi táncosnő kieszelte a vigano-táncjátékot. (Csak nem magyar lány volt, bokorugró magyar szoknyában?)" — Nem, nem, az illető nem magyar, hanem spanyol származású táncosnő volt, név szerint Medina Mária, a maga korában — a múlt század elején — európai hírű Salvatore Vigano bécsi olasz balett-táncos és koreográfus felesége. Egyébként ruhát is neveztek el róla, a viganót, amely a Révai-lexikon szerint rövid szoknya volt, a Napkelet lexikona szerint viszont hosszú női felső ruha. Egy bizonyos: mindenesetre hosszabb lehetett a ma divatos miniszoknyáknál. Az emléke tovább élt egy századfordulói népszerű magyar műdalban: „Nem való bokréta gyűrött süveg mellé, — Nem való a szép lány szegény legény mellé; — Ne járjon hej utána, kinek nincsen módja — Selyem suhogóra, bársony viganóra . . Ám ha Medina Mária nem is volt magyar valami köze azért mégis van a magyarsághoz: szenvedélyes szerelem fűzte Kisfaludy Sándor költőhöz, a bécsi magyar testőrgárda délceg hadnagyához. Kisfaludy többször megemlékezik róla. önéletrajzában személytelenül, tárgyilagosan: „Esmerte ... Viganót és Nőjét. Ezen utolsónak szenvedelmes kedvellője és pártossá volt, mind kellemes személlyére, mind művészi ügyességére nézve: mert ennek mimikája bámulásra méltó, sőt elragadó volt". A Napló-jában jóval melegebben: „Soha, soha se felejtem el ezt a' szeretett aszszonyt, a'kinek karjai között a' leg bujább, de leg gyönyörűbb szerelemnek ölében egy ideig boldognak vélém magamat. Szinte esztendeig tartott a' szoros kötés, melly közöttünk tsudálatosan támadott, mellyről kettőnkön kívül senki sem tuda ..." (kunszery ) Mekkora volt a legnagyobb magyar kenyér? Akár volt, akár hiányzott, megbecsült portéka volt a régi magyarok kenyere. A magyar módra készített kenyeret — a pane ongaresca-t — nemcsak a nép, az udvar kedvelte, megkedvelték azt az ide került külföldiek is. A legnagyobb magyar kenyér dicsőségét sem magyar ember, hanem Evlija Cselebi, a földünkön is járt török világutazó énekelte meg. Az 1663. évi török hadjárat után a török sereget — fővezirtől közkatonáig — Apafi Mihály erdélyi fejedelem a Küküllő mellett vendégelte meg. „Olyan vendégséget csapott — írja Cselebi —, amelyhez még csak hasonlót sem látott a világ . . . A rétekre magyar szőnyegeket terítettek, azokra negyven darab óriás kenyeret raktak. Ez a negyven darab tiszta fehér kenyér azonban akkora volt, hogy minden egyes darabját egy-egy ökrösszekér hozta. A kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles volt s olyan magas, mint egy megtermett ember. Allah a bizonyságom, hogy ez így volt! Megkérdeztem: miként dagasztották és sütötték ezeket a kenyereket? Ily választ adtak: — Sok ezer mérő finom lisztet jó pár ezer teknőben készítettek el s a kenyerek nagyságához képest, várárok gyanánt gödröket ástak a földbe. Ezekbe tüzet raktak s annak parazsára öntötték a tésztát. Föléje szitált hamut helyeztek, felette és mellette újra tüzet raktak. Hét óra múlva eloltották a tüzet, aztán sok ember emelte ki rudakkal a megsült kenyeret. Az égett héjj-részeket levágták s a vendégség helyére hozták. Mindezen kívül — írja Cselebi — fogyott még 300 ökör és 3—3000 juh és bárány. „E lakomából — amelyen szörbet s tán bor is bőven fogyott — egyedül csak a rizseskását hiányolja az Ínyenc Cselebi, mondván: „ez országban rizs nem terem, igy aztán rizs-piláf nem akadt". A főváros legelső „tisztiorvosa" A tatárjárás után alapított budai Vár legrégebbi orvostörténeti adatait az 1276-tjan — pápai inkvizítorok által lefolytatott — vizsgálati jegyzőkönyvekből ismerjük. (A nyomozat tárgya Margit hercegnő szentté avatásának ügye volt.) Ezek a jegyzőkönyvek mondják el, hogy 1273-ban, amikor a gyermek Kun László Budán megbetegedett, ágyához öt orvos sereglett. Ezek: Agnetus ferences orvos, János mester, a király nevelőjének, Gutkeled Joákhim bánnak orvosa, Bertalan mester, Garcianus mester, a királlyal rokon Mois nádor háziorvosa és a professzornak nevezett Gellért mester — IV. Béla, V. István után —, immár a királyi család harmadik nemzedékének háziorvosa. A válságos állapotban levő gyermeknek Gellért doktor — ki alighanem a bolognai egyetemen végzett — még vizeletét is megvizsgálta. A király rokonai ugyanekkor azonban megérintették a lázbeteg kisfiút Margit apáca fátylával is. Utóbb Kun László maga sem tudta: Gellért doktor földi, vagy szent nagynénije égi segítségének köszönje-e gyógyulását ? Mindenesetre mind Gellért doktort, mind a szigeti apácakolostort földadományban részesítette. A felsorolt orvosok részben a király és a főemberek, részben a szerzetesrendek orvosai voltak. A XIII. század végén találkozunk Budán bizonyos Péter mesterrel, akit orvosnak és gyógyszerrek készítőjének mondanak az oklevelek. Ő már Buda város polgára, vagyonos ember; 1303-ban a budai Kövesdmálon szőlőbirtokos. 1315-ben kelt végrendeletéből gyaníthatjuk, hogy ő volt fővárosunknak első ,,tiszti orvosa". Végakaratában ugyanis visszavonja korábbi rendelkezését, amelylyel egész vagyonát a szigeti apácáknak szánta. Újabb meghagyása '— s igazi orvosvégrendelet ez — aként szól: vagyona felét özvegye, Gertrúd asszony örökölje, másik fele pedig Buda betegeire szálljon. Mikor épült az első magyar híd? Buda legrégibb kőhídját 1302-ből említi oklevél. Ez a kőhíd azonban nem a Dunát, hanem — valahol a mai tabáni park helyén — a Krisztinaváros fő folyóját, az azóta rég beboltozott Ördögárkot ívelte át. Dunai kőhíd, állandó híd építéséhez még a XV. századnak is hiányoztak a technológiai feltételei, noha mind Zsigmond, mind Mátyás tervezte a Pest és Buda közötti hidat. (Aristotele Fioravanti Mátyásnak készített építészeti vázlatai közt nem egy kőhíd tervét látjuk.) A cölöp híd és a hajó híd, s főként télen a folyamok jég hídja, ez volt a középkori dunai hídtechnika maximuma. A cölöphidakat — és ilyent elsőként 1420 körül Zsigmond király építtetett Pozsonynál — a vizafogók, a folyam-záró cölöpsorok technikájához hasonlóan készítették. Az első pozsonyi cölöphidat a folyam téli jeges zajlása előtt éppen úgy felszedték, mint a vizafogók cölöpsorait. Fővárosunknak, egészen a török korig nem volt sem cölöp-, sem hajóhídja. Ennek magyarázata az, hogy a Duna — egész magyarországi szakaszán — éppen az Erzsébet-híd helyén, a régi pesti révnél a legkeskenyebb s a legmélyebb. Az első, Buda és Pest között létesített hajóhidat 1566 és 1578 között a híres budai pasa, Szokolli Musztafa építtette meg. A két szekér áthaladására alkalmas törökhajóhídathetven — magyarul „dobos"-nak nevezett — ladik tartotta; a híd négy ladikját — hajók áthaladásakor — megnyitották. 1527-ben a török által meg nem szállt királyi területen Ulrich Leyser, a bécsi Hadiszertár mestere szintén sürgette egy — naszádokra helyezendő — magyarországi hajóhíd elkészítését. A XVI. század második felében a királyi Hajóhíd Hivatal négy magyarországi hajóhidat építtetett. Ezeknek egyike Pozsonynál, másika Komáromnál, a harmadik Esztergom és Párkány között a Nagy-Dunát hidalta át. A negyedik Komáromnál a Vág torkolatánál állt. A török korban igen sok hadi hidat ácsoltak: ezek, a seregjárisok során rendre megsemmisültek. A Buda és Pest között állt legutolsó hajóhidat 1849 májusában, Buda honvédostroma előtt az osztrákok gyújtatták fel. Megújítása helyett Széchenyi István Lánchídja — az első dunai állandó híd — vált Kelet- és Nyugat-Magyarország összekötőjévé. z. 1. 48