Budapest, 1969. (7. évfolyam)

4. szám április - Kiácz György: Játszókertek

Öt-hat évvel ezelőtt, mikor elkezdtük vizsgálni a fővárosi zöldterületek fejlesztésének lehetőségét, fehér foltként hívták fel magukra a figyelmünket a játszóterek. Az Országos Közegészségügyi Intézet értékeléséből idézek: „a Fővárosi Kertészet ilyen irányú tevékenységét megelőzően Budapesten csak az 1—5 éves korú gyermekek részére volt néhány sablonos, ötlettelen felszerelésű játszótér". 1963-ban, az akkori szerény eszközeinkkel kezdtük el a meglevő játszóterek felszerelésének fejlesztését, új játszószertípusok tervezését. Kezdetben az eredmények mellett több kísérlet eredménytelen maradt. Nem sikerült könnyen karbantartható forgó játszószereket építeni, és az évtizedek óta hiányzó csúzdák felállítását sem tudtuk — főleg anyagproblémák miatt — megoldani. A játszószerek tervezésénél nem számoltunk eléggé a szándékos rongálásokkal és kártételekkel. Első tapasztalataink után kezdtünk kialakítani olyan házilag könnyen legyártható játszószer-típusokat, melyek később kitűnően beváltak. Főleg a gyermekek ügyességét fokozó különféle ötletes mászószerek készültek nagy számban, és csiszolt műkő és vas kombinációjával jó csúszda-típust is sikerült kialakítanunk. 1964-ben kísérleti játszókert létesítésének gondolatát vetettük fel, ezekben korszerű pedagógiai elvek érvényesítésével igyekeztünk a közterületek játszótéri problémáját megoldani. A Hazafias Népfront és a Nőtanács hathatós támogatásával — mondhatjuk: kezdeményezésére —, társadalmi aktívák közreműködésével munkacsoport alakult, ahol a témában érdekelt szakterületek (orvos, pedagógus, pszichológus, építész, kertépítész, testnevelő tanári szakmák) jeles képviselőinek segítségével felmértük az optimális igényeket és elkészítettük a javaslatot. Ilyen előzmények után elkészült az első játszókert terve, a Diószegi úton levő fásított, bekerített grundra. A gyermekeknek itt optimális feltételeket kívántunk biztosítani. Tanulmányoztuk a gyermekek közösségi kapcsolatait, és négy korcsoportot állapítottunk meg: a 0—3, 3—6, 6—10 és a 10 éven felüli korcsoportot. A korcsoportokat a játszókerten belül egymástól térben elhatároltan helyeztük el, és területeiket a csoport életkori sajátosságainak megfelelő játszószerekkel szereltük fel. A játszókertbe állandó pedagógusi felügyeletet terveztünk. Központi helyére esőtetővel ellátott, három egységből összeállított épületet terveztünk (MTI Patkó Klári felvétele) Kiáoz György Játszókertek a felügyelő-pedagógus, a raktár, tejbüfé és WC céljára. A tejbüfét a maximalista előírások és üzemeltetési problémák miatt már a tervezés stádiumában el kellett hagyni. A terv megvalósítására az időben pénzügyi okok miatt nem kerülhetett sor. Az Építésügyi Minisztérium 1965-ben felismerte a kérdés társadalmi jelentőségét és nagyobb összegeket biztosított e célra. 1967-ben fejlesztési-kutatási keretből megépült az első két kísérleti játszókert a Városmajorban és a Köztársaság téren, majd 1968-ban a Károly Gáspár téren. A kísérleti játszókertek mintájára hamarosan elkészült egy jól felszerelt játszókert a Kun Béla téren, a Jászai Mari téren — és végre az elsőként tervezett játszókert is megépült a Diószegi úton. A játszótér ilyen megoldása lényegében teljesen új zöldterületi kategóriát eredményezett: a játszókertét. A játszótér fogalma eddig — szinte kizárólagosan — meghatározott nagyságú, rendszerint kaviccsal burkolt felületet jelentett, melyen a homokozón és a lengőhintán kívül csupán a „tér" állt rendelkezésre, ahol a városi gyerek szabadon rúghatta a labdát és a port. A játszókert magasabb szintű kategória: a hangsúly a kerten van, amelyben a kert használói — a gyerekek — részére sokoldalú, a fizikai és pszichikai készségeket fejlesztő játszószerek és játékok állnak rendelkezésre. A fővárosban 1966-ban 304 ezer általános iskolás korú gyermek és 152 ezer 15—20 év közötti fiatal élt. A gyermekek jelentős hányada a város legzsúfoltabb, legsűrűbben lakott kerületeiben lakik, többek között a Teréz- és Erzsébetvárosban, ahol az egy lakosra jutó zöldterület mindössze 0,22 m2

. A város egyéb belső kerületeiben sem sokkal jobb a helyzet. Ezekben a kerületekben a nyüvános zöldterületek jelentik a gyermekek részére az egyetlen mozgási lehetőséget, az iskolaidőt közvetlenül követő legkritikusabb időszakban. Korábban, a mi gyermekkorunkban az utcák és a grundok tökéletesen kielégítették mozgásigényeinket. A fejlődő város a grundokat sorra beépítette; a közlekedés és a forgalom nagy arányú fejlődése az utcát mint játszóterületet a gyermekek számára szinte teljesen hozzáférhetetlenné tette. Ilyképpen előállt az a paradox helyzet, hogy míg a gyermekek részére egyre kevesebb játszófelület marad, a felnőttek civüizációs igényeiket egyre magasabb szinten elégítik ki. Gyökeres javulással reálisan nem számolhatunk. Talán az egyetlen 32 (MTI Czinner Erzsébet felvétele)