Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: Az ingatlanvagyon karbantartása

tartós műanyag eső- és lefolyócsatorna gyártásának gépsorát és az első néhány ezer méter korszerű műanyagcső már a közeli időszakban forgalomba is kerülhet. Az új műanyagcső és csatorna teljes biztonsággal, alakváltozás veszélye nélkül viseli a nyári nap hőjét, a téli időjárás hatásait és a gyártó berendezés évi kapacitása mintegy 300 000 méter lesz. A cső minőségének megbízhatóságára jellemző, hogy a gyártó mű már most is tíz évi szavatosságot vállal a műanyagcsatorna minőségéért. Miután a horganyzott bádog élettartama mindössze három-öt év, a műanyag bevezetése és elterjedése lényegesen megjavítja majd az épületvagyon állagmegóvásának műszaki feltételeit. E megoldás révén néhány éven belül megszűnhet az a kellemetlen állapot, amely az esőcsatorna elhasználódása és hiánya miatt csapadékos időben a járó-kelő közönséget és valamennyiünk szemét erősen zavarta. A műszaki fejlesztésre évente központilag felhasznált 3 millió forint az új mechanizmusban a vállalatoknál marad, ami netán ennek az összegnek nem kívánatos szétforgácsolódását okozhatja. A vállalatok e forrásokat az új gazdaságirányítási rendszerhez való alkalmazkodás hevében és izgalmában nem is igen használták fel ez évben a műszaki fejlesztés céljára. Feltétlen biztató momentum, hogy kormányzatunk ma már megfelelő helyre igyekszik tenni Budapest és az egész ország ingatlanvagyonának felújítására és javítására irányuló tevékenységet. Helyesen ítéli meg a kormány, hogy a felújító és karbantartó tevékenység volumene és műszaki igénye az elmondottak szerint évről évre növekvő tétele a népgazdaság kiadásainak. E felismerés jegyében újabban mind nagyobb figyelmet összpontosítanak a tanácsi építőipar műszaki fejlesztési és kutatási tevékenységére és külön célprogramot kellett készíteni, amelynek keretében a felújítás és tatarozás, a műszaki fejlesztés és kutatás minden lényeges kérdése programmá vált. A főváros tanácsa behatóan foglalkozott a tanácsi építőipar kapacitásának fejlesztési kérdéseivel, a gépesítés további lehetőségeivel. A Tanács határozata értelmében a Fővárosi Építési Igazgatóság a Műszaki és Természettudományi Egyesületek (MTSZ) Gépipari Tudományos Egyesületéhez fordult és néhány kiváló szakemberrel most dolgozzák ki a tanácsi építőipar műszaki fejlesztési lehetőségeinek, irányainak tervét és programját. Igen biztató végül, hogy az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság megbízásából is külön tanulmány készült a felújítási munkálatok műszaki fejlesztésének jelenlegi helyzetéről, felmérve a fejlesztés mai adottságait és lehetőségeit. Nem kétséges, hogy ezúttal hosszú esztendők holtpontjáról mozdult el a tanácsi építőipar és a növekvő feladatok megoldását végre nemcsak létszám-toldozgatással, hanem a műszaki fejlesztés eszközeivel kívánják megoldani. Korszerű takarékosság Ettől függetlenül azonban további fontos lépéseket is tennünk kell az ország ingatlanvagyonának megóvásában. Mindenekelőtt szakitanunk kell néhány hibásan értelmezett „takarékossági" gyakorlattal. A következő években egész városrészek sortatarozására kerül sor. Ha például a felújítás során silány anyagot építenek be, egy-két éven belül ismét be kell avatkozni. A jó, tartós építőanyag tehát a tanácsi építőipar kapacitás-növelésének egyik legbiztosabb eszköze. Hovatovább nyugati és baráti országokba is exportálunk nemes homlokzatvakoló anyagot. Az úgynevezett semper nova (nemes) vakolat akár 30 évig is ép marad és színét is megőrzi. A süány anyag egyrészt megfakul, másrészt gyorsan lepereg, tehát szintén csak fölösleges munkát és elkerülhető költséget takarítanak meg, ha jó minőségű homlokzatvakoló anyagot használnak. Egyszerű, de igen hatékony módja a felújító munka kapacitásnövelésének, amelynek alkalmazása elől semmiképpen sem szabad elzárkóznunk. Mint világszerte minden fejlett országban, nálunk is egyre nagyobb fejtörést okoz a javító tevékenység munkaerő-szükségletének kielégítése. A legfejlettebb és leggazdagabb országokban a javító kisipar már régen teljesen felszívódott, eltűnt és napjainkban mi is elérkeztünk a fejlődésnek olyan állomásához, ahonnan már a tévedés veszélye nélkül megállapítható, hogy a következő nemzedék látóhatáráról mindinkább eltűnik a javító kisipar. Merőben más kérdés azonban a saját ingatlanbanlevőlakás karbantartásának reális megoldása. A fejlett országokban mindenütt olyan drága a munkaerő, hogy az emberek a lakáskarbantartás és a felújítás munkálatait szinte kizárólag sajátkezűleg, házilag oldják meg. így van ez a legtöbb gazdag országban és munkaidő után, vasárnap és ünnepnapokon orvos, mérnök, tanár, pincér, presszóskisasszony, főkönyvelő, de a legjobb keresetű emberek milliói is magad uram, ha szolgád nincs alapon festik, mázolják lakásukat, villájuk kerítését stb., egyszerűen azért, mert erre munkáskezet nem is kapnak. A folyamat a maga sokrétűségében nem egyik napról a másikra bontakozik ki. Nem kevesebb mint egy teljes évszázad kellett, amíg ez a nagy társadalmi folyamat ilyen egyértelműen országok egész sorában, de törvényszerűen kibontakozott. Alig is akad olyan hétvégi nap, amikor a nagy városokban éppúgy, mint a víkendtelepek villáiban az emberek az ilyen jellegű munkából ne vennék ki részüket. Az ilyen házilag végzett karbantartó, felújító tevékenységnek azonban e társadalmi méreteiben már sajátos anyagszükséglete van. A villatulajdonos orvos nem igen vállalkozik arra, hogy szabad idejében olaj vagy akár vízfestéket, zománcot keverjen. Miután ideje módfelett drága, indokolt, hogy mindenből a legjobb minőségű anyagot használja fel. A mérnök, a lakatos, a szabómunkás, sőt a rendőr és katonatiszt se igen ért a festékkeveréshez vagy a tapétaanyag ragasztójának elkészítéséhez, kiszabásához. Az USA-ban, Angliában, Svájcban, a skandináv államokban az a helyzet, hogy a családi vagy víkendházat az építési vállalkozó már úgy építi meg, hogy az úgynevezett befejező szakmunkát nem is kalkulálja, mert ezeket eleve a megbízó vállalja. Ennek azonban már mindenütt e kétségtelen szükséglethez igazodó sajátos ipari háttere, „hátországa" alakult ki. Egész vállalatok rendezkedtek be e termékek gyártására és miután a saját háznak világszerte nagy becse van, az iparnak ez a kategóriája jóval kevésbé érzi a konjunktúra változásait, mint az ipari felhasználók részére dolgozó üzemek. És e folyamat itt van, a mi kapunkon is dörömböl. Márpedig ha itt van, nincs benne semmi meglepő, fogadjuk tehát úgy, mint a fejlődés szükségszerű állomását, a fejlődés, a magasabb civilizáltság kétségtelen hírhozóját. Magyarországon e szükséglet gyorsított ütemű kielégítésének egy külön nyomós indoka is van. Országunkban igen sok az aprócska, saját lakóház. A lakásépítés üteme egyéb, szintén nagyon sürgető feladatok miatt ez idő szerint a kelleténél lényegesen vontatottabban halad. Mihamarabb meg kell adni a lakosságnak a lehetőséget, hogy megbízható, minden ilyen funkcióra megfelelő anyagot változatos skálájú adagolásban („kiszerelésben") kapjon, és egyetlen lakóépület se váljon a kérdés megoldatlansága miatt idő előtt lakhatatlanná. Kellő megfontoltsággal elébe kell sietnünk e szükségletnek, de természetesen már eleve úgy, hogy akinek 100—200 gramm festékre van szüksége, azt választék híján senki se kísérelje meg 1000-2000 gramm vásárlására rávenni, kényszeríteni. Felmérés kérdése ez. Vitathatatlanul nem is könnyű feladat. Miután azonban milliók otthonáról, nagyobbára hosszú élet munkájának eredményéről van szó, módfelett üdvös volna, ha az illetékesek ezúttal semmiben sem késlekednének. Vincze Oszkár TISZAVÁRY ERVIN Novemberi est a Tinódi téren Meghalt a karcsú nyár, szegény. Az utca könnye, szürke lé csorog már. Csíkban fut a fény csillámló pocsolyák közé; a fénysugár, a kis gálád kölyök, szökellve odaront a gyászolókhoz; nyurga fák fejrázva nézik a neont. A mérleghinta nagy, sötét mutatóujja felmered magasra: perbe hívja még bűntársként a kemény eget, a vén eget, mely látta, hogy a ledöfött nyár mint merül bele a sárba s állt konok önzéssel és részvétlenül. A házak szenderegnek és bezárják vas kapuikat. Fáradt falakról hull a mész, eső van, mindent átitat. Lecsüng a tájék, mint beteg válláról súlyos nagykabát. Nem is marad más: egy meleg tenyérbe bújni legalább. 17