Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: Az ingatlanvagyon karbantartása

tartós műanyag eső- és lefolyócsatorna gyár­tásának gépsorát és az első néhány ezer méter korszerű műanyagcső már a közeli időszak­ban forgalomba is kerülhet. Az új műanyag­cső és csatorna teljes biztonsággal, alakvál­tozás veszélye nélkül viseli a nyári nap hőjét, a téli időjárás hatásait és a gyártó berendezés évi kapacitása mintegy 300 000 méter lesz. A cső minőségének megbízhatóságára jellem­ző, hogy a gyártó mű már most is tíz évi sza­vatosságot vállal a műanyagcsatorna minősé­géért. Miután a horganyzott bádog élettarta­ma mindössze három-öt év, a műanyag be­vezetése és elterjedése lényegesen megjavítja majd az épületvagyon állagmegóvásának mű­szaki feltételeit. E megoldás révén néhány éven belül megszűnhet az a kellemetlen álla­pot, amely az esőcsatorna elhasználódása és hiánya miatt csapadékos időben a járó-kelő közönséget és valamennyiünk szemét erősen zavarta. A műszaki fejlesztésre évente köz­pontilag felhasznált 3 millió forint az új mechanizmusban a vállalatoknál marad, ami netán ennek az összegnek nem kívánatos szétforgácsolódását okozhatja. A vállalatok e forrásokat az új gazdaságirányítási rendszer­hez való alkalmazkodás hevében és izgalmá­ban nem is igen használták fel ez évben a mű­szaki fejlesztés céljára. Feltétlen biztató momentum, hogy kor­mányzatunk ma már megfelelő helyre igyek­szik tenni Budapest és az egész ország ingat­lanvagyonának felújítására és javítására irá­nyuló tevékenységet. Helyesen ítéli meg a kor­mány, hogy a felújító és karbantartó tevé­kenység volumene és műszaki igénye az el­mondottak szerint évről évre növekvő tétele a népgazdaság kiadásainak. E felismerés je­gyében újabban mind nagyobb figyelmet összpontosítanak a tanácsi építőipar műszaki fejlesztési és kutatási tevékenységére és külön célprogramot kellett készíteni, amelynek ke­retében a felújítás és tatarozás, a műszaki fej­lesztés és kutatás minden lényeges kérdése programmá vált. A főváros tanácsa behatóan foglalkozott a tanácsi építőipar kapacitásának fejlesztési kérdéseivel, a gépesítés további lehetőségei­vel. A Tanács határozata értelmében a Fő­városi Építési Igazgatóság a Műszaki és Ter­mészettudományi Egyesületek (MTSZ) Gépipari Tudományos Egyesületéhez fordult és néhány kiváló szakemberrel most dolgoz­zák ki a tanácsi építőipar műszaki fejlesztési lehetőségeinek, irányainak tervét és program­ját. Igen biztató végül, hogy az Országos Mű­szaki Fejlesztési Bizottság megbízásából is kü­lön tanulmány készült a felújítási munkála­tok műszaki fejlesztésének jelenlegi helyzeté­ről, felmérve a fejlesztés mai adottságait és lehetőségeit. Nem kétséges, hogy ezúttal hosszú eszten­dők holtpontjáról mozdult el a tanácsi építő­ipar és a növekvő feladatok megoldását végre nemcsak létszám-toldozgatással, hanem a műszaki fejlesztés eszközeivel kívánják meg­oldani. Korszerű takarékosság Ettől függetlenül azonban további fontos lépéseket is tennünk kell az ország ingatlan­vagyonának megóvásában. Mindenekelőtt szakitanunk kell néhány hibásan értelmezett „takarékossági" gyakorlattal. A következő években egész városrészek sortatarozására kerül sor. Ha például a felújítás során silány anyagot építenek be, egy-két éven belül ismét be kell avatkozni. A jó, tartós építőanyag te­hát a tanácsi építőipar kapacitás-növelésének egyik legbiztosabb eszköze. Hovatovább nyugati és baráti országokba is exportálunk nemes homlokzatvakoló anya­got. Az úgynevezett semper nova (nemes) vakolat akár 30 évig is ép marad és színét is megőrzi. A süány anyag egyrészt megfakul, másrészt gyorsan lepereg, tehát szintén csak fölösleges munkát és elkerülhető költséget takarítanak meg, ha jó minőségű homlokzat­vakoló anyagot használnak. Egyszerű, de igen hatékony módja a felújító munka kapacitás­növelésének, amelynek alkalmazása elől semmiképpen sem szabad elzárkóznunk. Mint világszerte minden fejlett országban, nálunk is egyre nagyobb fejtörést okoz a javí­tó tevékenység munkaerő-szükségletének ki­elégítése. A legfejlettebb és leggazdagabb or­szágokban a javító kisipar már régen teljesen felszívódott, eltűnt és napjainkban mi is elér­keztünk a fejlődésnek olyan állomásához, ahonnan már a tévedés veszélye nélkül meg­állapítható, hogy a következő nemzedék látó­határáról mindinkább eltűnik a javító kisipar. Merőben más kérdés azonban a saját ingat­lanbanlevőlakás karbantartásának reális meg­oldása. A fejlett országokban mindenütt olyan drága a munkaerő, hogy az emberek a lakás­karbantartás és a felújítás munkálatait szinte kizárólag sajátkezűleg, házilag oldják meg. így van ez a legtöbb gazdag országban és munkaidő után, vasárnap és ünnepnapokon orvos, mérnök, tanár, pincér, presszóskis­asszony, főkönyvelő, de a legjobb keresetű emberek milliói is magad uram, ha szolgád nincs alapon festik, mázolják lakásukat, villá­juk kerítését stb., egyszerűen azért, mert erre munkáskezet nem is kapnak. A folyamat a maga sokrétűségében nem egyik napról a másikra bontakozik ki. Nem kevesebb mint egy teljes évszázad kellett, amíg ez a nagy társadalmi folyamat ilyen egy­értelműen országok egész sorában, de tör­vényszerűen kibontakozott. Alig is akad olyan hétvégi nap, amikor a nagy városokban épp­úgy, mint a víkendtelepek villáiban az em­berek az ilyen jellegű munkából ne vennék ki részüket. Az ilyen házilag végzett karbantartó, fel­újító tevékenységnek azonban e társadalmi méreteiben már sajátos anyagszükséglete van. A villatulajdonos orvos nem igen vállalkozik arra, hogy szabad idejében olaj vagy akár víz­festéket, zománcot keverjen. Miután ideje módfelett drága, indokolt, hogy mindenből a legjobb minőségű anyagot használja fel. A mér­nök, a lakatos, a szabómunkás, sőt a rendőr és katonatiszt se igen ért a festékkeveréshez vagy a tapétaanyag ragasztójának elkészítésé­hez, kiszabásához. Az USA-ban, Angliában, Svájcban, a skandináv államokban az a hely­zet, hogy a családi vagy víkendházat az épí­tési vállalkozó már úgy építi meg, hogy az úgynevezett befejező szakmunkát nem is kal­kulálja, mert ezeket eleve a megbízó vállalja. Ennek azonban már mindenütt e kétség­telen szükséglethez igazodó sajátos ipari hát­tere, „hátországa" alakult ki. Egész vállalatok rendezkedtek be e termékek gyártására és miután a saját háznak világszerte nagy becse van, az iparnak ez a kategóriája jóval kevésbé érzi a konjunktúra változásait, mint az ipari felhasználók részére dolgozó üzemek. És e folyamat itt van, a mi kapunkon is dörömböl. Márpedig ha itt van, nincs benne semmi meglepő, fogadjuk tehát úgy, mint a fejlődés szükségszerű állomását, a fejlődés, a magasabb civilizáltság kétségtelen hírhozó­ját. Magyarországon e szükséglet gyorsított ütemű kielégítésének egy külön nyomós in­doka is van. Országunkban igen sok az ap­rócska, saját lakóház. A lakásépítés üteme egyéb, szintén nagyon sürgető feladatok miatt ez idő szerint a kelleténél lényegesen vonta­tottabban halad. Mihamarabb meg kell adni a lakosságnak a lehetőséget, hogy megbíz­ható, minden ilyen funkcióra megfelelő anya­got változatos skálájú adagolásban („kiszere­lésben") kapjon, és egyetlen lakóépület se váljon a kérdés megoldatlansága miatt idő előtt lakhatatlanná. Kellő megfontoltsággal elébe kell sietnünk e szükségletnek, de ter­mészetesen már eleve úgy, hogy akinek 100—200 gramm festékre van szüksége, azt választék híján senki se kísérelje meg 1000-2000 gramm vásárlására rávenni, kényszerí­teni. Felmérés kérdése ez. Vitathatatlanul nem is könnyű feladat. Miután azonban milliók ott­honáról, nagyobbára hosszú élet munkájának eredményéről van szó, módfelett üdvös vol­na, ha az illetékesek ezúttal semmiben sem késlekednének. Vincze Oszkár TISZAVÁRY ERVIN Novemberi est a Tinódi téren Meghalt a karcsú nyár, szegény. Az utca könnye, szürke lé csorog már. Csíkban fut a fény csillámló pocsolyák közé; a fénysugár, a kis gálád kölyök, szökellve odaront a gyászolókhoz; nyurga fák fejrázva nézik a neont. A mérleghinta nagy, sötét mutatóujja felmered magasra: perbe hívja még bűntársként a kemény eget, a vén eget, mely látta, hogy a ledöfött nyár mint merül bele a sárba s állt konok önzéssel és részvétlenül. A házak szenderegnek és bezárják vas kapuikat. Fáradt falakról hull a mész, eső van, mindent átitat. Lecsüng a tájék, mint beteg válláról súlyos nagykabát. Nem is marad más: egy meleg tenyérbe bújni legalább. 17

Next

/
Thumbnails
Contents