Budapest, 1969. (7. évfolyam)

3. szám március - Vincze Oszkár: Munkaerőcsábítás az építőiparban

Vincze Oszkár Munkaerőcsábítás az építőiparban Hazai építőiparunk egyik legfájdalmasabb pontja, hogy a szak- és segédmunkás állomány az építő-szerelő és szakiparban nem kielégítő, sőt, a helyzet tovább romlik és egyre áttekinthetetlenebbé válik. Nézzük a következő konkrét példát: Egyik országos főhatóságunk budapesti székházában központi fűtés szerelvénycsere munkálatait kezdték meg tavaly július elején. A nyári hónapok gyorsan tovaillantak. Elérkezett a szokatlanul hideg szeptember második harmada. A nyár laza munkája nyomán az a veszély fenyegetett, hogy a hivatal több száz főnyi dolgozójának fűtetlen helyiségekben kell dolgozniuk. A brigád hol anyagellátási hibákra panaszkodott, hol éppen a leggyakorlottabb szerelők léptek ki egyik percről a másikra a vállalat kötelékéből. A 3. sz. Fővárosi Építőipari Vállalat vezetősége közölte, hogy az év első nyolc hónapjában a vállalat állományából 61 x fizikai dolgozó távozott. Az önkényesen kilépők száma 362 volt. Az év első hónapjaiban átlagosan 69 volt a kilépők száma, amely augusztusban már 92-re növekedett. A 4. sz. Fővárosi Építőipari Vállalat kötelékében hasonló a kép. Illetékesek információja szerint a dolgozókat magasabb bér ígéretével és egyéb előnyök kilátásba helyezésével rendszeresen csábítják. A vállalat megbízottja felderítette, hogy Budapesten a Rottenbiller utca 38. sz. alatt, a magasföldszint egyik helyiségében a Váci KTSZ Lakótelep Építő Vállalat munkás toborzó irodát tart fenn, nem is egy, hanem több fizetett alkalmazottal. Jóval magasabb bér ígéretével igyekeznek a fővárosi dolgozókat magukhoz édesgetni. A fővárosi építő vállalat megbízottja neveket sorolt fel, akik — közöttük nem egy 10—15 évi szolgálat után — a felvételi iroda „beavatkozása" nyomán távoztak a vállalat kötelékéből. A 3. sz. Fővárosi Építőipari Vállalat szintén vizsgálatot folytatott a munkásvándorlás okainak kifürkészésére. A bér és egyéb vonatkozásokon felül kiderítették, hogy a VI., Lenin körút 70. II. emelet 3. szám alatt is hasonló illegális toborzóiroda működik és neveket, konkrét munkahelyeket sorolt fel, ahova a vállalat egész brigádjait „elcsábították". A legnagyobb elszívó hatást a termelőszövetkezetek gyakorolják. így az ÉVM Csőszerelő Vállalat — az ország legnagyobb állami szerelőipari vállalata — írásban, a következő adatokat közölte: augusztusban néhány napon belül 29 dolgozót édesgettek el a vállalattól, ezek közül 27 ember mezőgazdasági termelőszövetkezet kötelékébe lépett. Hasznos jelenségnek ítélnénk, ha a mezőgazdasági termelőszövetkezetek építőipari részlegeinek erősödése a téeszek mezőgazdasági fejlődésének segítésében mutatkoznék. Határozottan pozitív tényező volna, ha az ilyen építőbrigádokat korszerű istállók, raktárak, sertésszállások, hűtőházak és egyéb hasznos mezőgazdasági létesítmény építésére toboroznák. Szívfájdalom nélkül nyugodnánk bele abba, hogy országos viszonylatban sok száz, sőt sok ezer építőipari dolgozót, közöttük nem egy szerelőipari szakembert is magukhoz vonzzanak. Ilyen tendenciák érvényesülése révén nemcsak a szövetkezetek, de az egész ország is gyarapodhatna, erősödhetne. E folyamat mellékjelenségeként igen sok, ma még családjától távol kallódó dolgozó is lényegesen közelebb kerülne otthonához. Azonban sajnos, nem erről van szó. Elsősorban a fővárosban, de vidéki építőcentrumokban is az a helyzet, hogy az elcsábított munkásokat általában nem a szövetkezet fejlesztését előrelendítő létesítményeken dolgoztatják. Nagy hányaduk itt marad a fővárosban és hol legális, féllegális, gyakran azonban merőben illegális módon foglalkoztatják őket. Érdemes megnéznünk, miképpen alakul ki egy arányaiban hovatovább számottevő munkáshadsereg, amelyet főként téesz égisz alatt, nagyobbára kétes szándékú elemek toboroznak össze. Egyik álcázási forma, amikor budapesti illetékességű téesz helyben vállal olyan szerelőmunkát, amelyhez a téesznek semmi egyéb adottsága nincs, minthogy nevében néhány jó szimatú külső spekuláns a pillanatnyi munkaerőhiány konjunktúráját bőségesen lefölözze. Néhány homályos múltú vagy jelenű ember ilyenkor „brigádot alakít". A brigád névsorával egyikük bemegy a kiszemelt téesz irodájába, ahol „megfelelő érvelés" nyomán kér és kap is „pecsétet", amelynek alapján szerelő vagy kubikos (helyenként mindkét) szakmában munkát vállalhat. A brigádot „kiadja" valamelyik vállalatnak 50 forint órabér-alapon, amelynek 40 százalékát a dolgozók, 60 százalékát a téesz kapja. Az 50 forint órabért a pesti vállalat azért fizetheti meg, mert ez saját rezsijéhez képest így is „reális". A téesz ez esetben viszont a régi „zupringer" szerepét vállalva vágja zsebre a bér nagyobb hányadát. Mindezt azért, hogy néhány zavarosban halászó ember könnyű keresetét legalizálja, ahelyett, hogy erőit a soron levő mezőgazdasági munkák pedáns elvégzésére összpontosítaná. Van olyan eset, hogy nem fővárosi téesz fészkeli be magát budapesti munkahelyen és egy-egy pesti téesszel együtt „adoptálnak" teljes brigádokat. Az is szokványos eset, hogy egyik-másik vállalat 20—30, olykor ennél is nagyobb számú dolgozóját látszólagosan szabadságra küldi. E dolgozókat „szabadságidejük" napjaiban, heteiben egy másik vállalat foglalkoztatja, amelynek vezetője személyi vagy valamilyen érdekszállal kapcsolódik a szabálytalanság ódiumát viselő vállalathoz. Az ilyen gesztiónak az a további rossz kicsengése, hogy e munkavállalók szabadságukat pihenés helyett általában fokozott teljesítménnyel terhelt munkában töltik. Akad természetesen bőségesen olyan példa is, amikor a szédelgő ígéretekkel elédesgetett dolgozók rájönnek, hogy becsapták őket, és bűnbánó képpel szivárognak vissza a régi, legális „fegyverekkel küzdő csapathoz". A kezünkben levő bizonyítékok alapján név szerint is felsorolhatnánk az ilyen esetek „hőseit" és szenvedő alanyait. Az építőiparon kívül ma már egyre több nagy vállalat lesz kárvallottja e tendencia érvényesülésének. így például a Csepeli Vas- és Fémművek, a Dunamenti Hőerőmű, a Budapesti Közlekedési Vállalat, a Kelenföldi Textilgyár, az Április 4 Gépgyár és még számos más nagyüzem. A szereplők további felsorolásánál célszerűbbnek ítéljük annak megállapítását, hogy az ilyen megengedhetetlen munkáscsábítás elleni harcot elsősorban közgazdasági eszközökkel kell megvívni. Érdemes volna fontolóra venni olyan bérezési rendszer kialakítását, hogy minden munkás és értelmiségi dolgozó úgynevezett fő munkahelyén keresse meg kenyerét. Ma ugyanis az a helyzet, hogy a nemzeti jövedelem bérekre és fizetésekre fordítható hányada nem ezen a legfontosabb és legjobban ellenőrizhető csatornán szivárog el, hanem igen gyakran a népgazdasági hasznosság, a morális tartalom szempontjából erősen vitatható számos mellékcsatornán. Aligha szükséges azon vitatkoznunk, hogy az eszményi állapot az volna, ha a munkavállalók minden idegszálukkal az első, az úgynevezett főcsatornán át betervezett bérre koncentrálnának. Ez idő szerint ettől az ideális állapottól messzire kanyarodtunk és közismert, hogy a nemzeti jövedelem négy-öt olyan csatornán szivárog szét, amelyek közül egyikmásik nem a népgazdasági tervteljesítés irányában hat. Gondolunk itt a sok mellék- és másodállásra, amelyeknek jó része még a népgazdasági célkitűzésekkel összhangban hat. Ide sorolható az újítások, a célprémiumok bizonyos hányada is, amelyek még szintén konstruktív előjellel érvényesülnek. Ha azonban arra gondolunk, hogy a nemzeti jövedelem, sőt nem is csak a nemzeti jövedelem, hanem a nemzeti vagyon tetemes hányada illegális csatornákon, a büntetőtörvénykönyv permanens kijátszásával vándorol és áramlik szét, akkor egyre inkább előtérbe lép az a koncepció, amely szerint érdemes volna olyan bérezési konstrukció kialakítására koncentrálni, amely a mainál jobban az egycsatornás rendszer érvényesülésének irányában hatna. Végül, úgy véljük, érdemes néhány szót szólni a munkapiac ziláltságának káros hatásáról, tárgyi és morális tarthatatlanságáról. Tervgazdálkodó országban a munkaerőmérleget a legalaposabb körültekintéssel kell megtervezni és mindkét nyelvének legkisebb kilengését is nagy felelősséggel és hozzáértéssel kell figyelni. A tőkés társadalom egyik kegyetlen eszköze a munkaerőpiac szabályozásában a munkanélküli tartaléksereg. Ez az út számunkra járhatatlan. Végtelenül káros viszont, hogy hibás tervezés és kivitelezési gyakorlat folytán egyre súlyosabb 28