Budapest, 1968. (6. évfolyam)
12. szám december - Szili Géza: 75 éves a fővárosi villamosenergia-szolgáltatás
Gulácsy Lajosról Vöröshajú no (Kánya Kálmán reprodukciója) Gulácsy Lajos, aki 1882-ben született Budapesten és hoszszas betegség után 1932-ben halt meg, igen különös életutat és művészi pályát járt be. Már gimnazista korában kiállította a Műcsarnok a Szerénység laka c. festményét, és alig volt tizennyolc éves, amikor beiratkozott a Mintarajziskolába. A reményteljes kezdetet azután csupa szabálytalan mozzanat követte: Gulácsy egy év múlva megszakította tanulmányait, Olaszországba utazott, s élete végéig, illetve betegsége elhatalmasodásáig Itália volt a művészi ideálja, bálványa és mestere. SEM A RENDSZERES TANULÁS, sem az akadémiák művészete nem érdekelte, s ami ennél meglepőbb, az európai modern festészet központja, Párizs is —ahol 1906-ban fordult meg — hidegen hagyta. Rövid ideig benne volt a magyar szellemiéletsodrában: 1909-ben és 1911-ben Nagyváradon állított ki, irodalmi matinékon vett részt, megismerkedett Ady Endrével és barátságot kötött Juhász Gyulával; ezek az epizódok azonban nem tartóztathatták fel azt a tragikus folyamatot, ahogyan egyre inkább a társadalom és a képzőművészeti élet perifériájára szorult. 1908-ban a londoni nemzetközi kiállításon nem vettek tudomást róla, holott éppen a Dal a rózsatöről c. képét küldte el, melyet nemcsak főművének, hanem az angol festészettel, illetve praeraffaelitizmussal a legrokonabbnak tartott. Az 1908-ban megalakuló művészcsoport, a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) pedig nem vette fel tagjai közé, mert nem érzett semmi közösséget a „szent bágyadtságban" leledző festő „középkorias lírizmusá"-^. A TÁRSADALMI SIKERTELENSÉG együtt járt az anyagi nélkülözésekkel; Gulácsy egyre nagyobb nehézségek árán tudott csak hódolni örök szenvedélyének: a gyakori itáliai utazásoknak. S amikor az őrültek házában hosszú évekre eltűnt kortársai szeme elől, könnyen s már-már végérvényesen elfeledték. Ami legmaradandóbbnak tűnt belőle, az a legenda volt: legendás különcségei, hóbortjai és bizarr álmai. Művészetét azonosították Nakonxipánnal, az oly gyakran megfestett álombirodalommal, holott az festészetének csupán egyik mozaikja volt; egyéniségét pedig a reneszánsz vagy rokokó kosztümbe öltözött ábrándos lovaggal, aki maga volt a „testet öltött anakronizmus", az a „bájos, nagy gyerek," aki „bekötött szemmel jár a XX. században." A legendákat nehéz eloszlatni, még akkor is, ha a töredékesen fennmaradt életműből ma már fővonalakban rekonstruálni lehet Gulácsy egész pályáját. Ez a pálya pedig nemcsak azt bizonyítja, hogy Gulácsy összes anakronizmusával egyetemben modern festő volt, aki az impreszszionistákat megszégyenítő bravúrral bánt a színekkel (Nakonxipánban hull a hó, Kalapos nő, Nő fejfák közt), és utolsó képeinek asszociációs rendszere és szuverén térszerkezete már a szürrealizmust idézi (Az ópiumszívó álma, Arte vita natura), hanem azt is, hogy művészi csapongásában egyetlen elvhez mindvégig hű maradt. Ez az elv, helyesebben festészetének valósággal öntudatlan törvénye: a látomás, vagy amint ő maga írta: a káprázat. SÖTÉT, BARNÁS TÓNUSÚ KORAI KÉPEIN, amelyeket a szecesszió és főként az angol praeraffaelitákhoz való vonzalmában festett, még költői fantasztikummá varázsolta a valóságot. Angol kastélyok és hatalmas parkok „díszlete" elé helyezte révedező női alakjait, akiket egy-egy hajladozó rózsatő, lobogó mécses és sűrű lombok vesznek körül ( Dal a rózsatőröl, Vesztaszüz, Varázsló kertje). Később, amint festészete függetlenné vált minden korabeli stílustól, álmait egyenértékűvé tudta tenni a valósággal. Ha parókás hölgyet festett vagy csúcsos süvegű bohócot vagy rokokó ruhájú kecses alakokat, akkor bennük fejezte ki önmagát hóbortosán, szenvedélyesen, áhítatosan vagy ironikusan. (A mulatt férfi és a szoborfehér nő, Bohóc, szájában szegfüvei, A bolond és a katona, Menüett). Vásznai kivilágosodtak; halványzöld, fehér és rózsaszín festéknyalábokból szőtte testetlen, bábszerű és mégis érzéki alakjait. A tér hagyományos tagolása megszűnt s nemcsak a tér rétegei között mosódtak el a határok, hanem a szokványos tájékozódás is lehetetlenné vált: az ég, a föld és a víz „helyet cserélt." A Kalapos nő teste egyenesen a földből nő ki, a Kereveten fekvő nő pedig úgy lebeg a remegő színek hullámzásán, mintha leomló ruhája és a virágok zuhataga tartaná fenn. Később ez az „irracionális" komponálás még bonyolultabb és zaklatottabb lett; az Alom a háborúról, Az ópiumszívó álma és az Arte vita natura c. képeken több különböző motívum került egymással látszólag abszurd és többféleképpen értelmezhető — tünékeny és örökkévaló, sejtelmes és kinyilatkoztatásszerű — kapcsolatba. EZEKEN AZ UTOLSÓ KÉPEKEN a tér, a tárgyak és a jelenségek egymásba bontásával Gulácsy a szürrealizmus tartalmaira is rátalált, mégis önkényes és pontatlan dolog lenne művészetét azonosítani a szürrealizmussal. Festésmódja, látása, „témája" úgy változott, ahogyan élményeinek tartalma és intenzitása cserélődött; egyszerre festett impresszionista erdőrészletet és dekoratív térkonstrukciót, harmonikus szépségű női alakot és zaklatott, kétségbeeséstől fűtött groteszk víziót. Míg élt, nem talált semmiféle kapcsolatot kortársainak festészetével, amelyet „hidegnek és makacsnak" érzett, s mikor már meghalt, a művészettörténet némi tanácstalansággal sorolta egyedülálló, követhetetlen, olykor megfejthetetlen művészetét valahová a szeceszszió tájékára. Helye, anélkül, hogy „szaknyelven" is pontosan körülhatárolható lenne, ott van a legnagyobb magyar festők között, éppolyan magányosan, előzmények és követők nélkül, mint Csontváry Tivadaré, Nagy Istváné és Vajda Lajosé. Szabadi Judit