Budapest, 1968. (6. évfolyam)

2. szám február - Litván György: Szabó Ervin 1918-ban

Litván György Szabó Ervin 1918-ban Negyven éves, amikor beköszönt az 1918-as esztendő. Ugyanannyi, mint a vele egy évben, 1877-ben született Ady Endre. Adynak alig egy éve van hátra, neki még annyi sem. A magyarszázadforduló két legnagyobb forradalmára közül az egyik csak halálosan beteg emberi roncsként, a másik még így sem érhette meg a nagy földindulást, a gyűlölt úri világ összeomlását, a sóvárogva várt új Magyarország megszületését. A közös tragikus sors mégsem egyformán tett pontot a két ember életművére. A költő nagy, befejezett oeuvre-t hagyott maga után. A szocialista forradalmár és teoretikus számára azonban éppen a forradalom jelentette volna elméleti és politikai képességeinek igazi tűzpróbáját. Szabó Ervin sorsában pedig különösen szívenütő, hogy éppen akkor kellett meghalnia, amikor — a magyar munkásság és az ő életében először — ütött az általa mindvégig hirdetett forradalmi cselekvés órája. Húsz éve készül erre a pillanatra, olyan szenvedélyes odaadással, amelyet Frankel Leó rövid hazai tevékenysége óta nemigen ismert a magyar szocialista mozgalom, s amire éppen az ő élete adta a példát az utána következő nemzedéknek. Ő maga egyetemi éveiben, a századvégi Bécsben, orosz forradalmi emigránsok körében szívta magába a lelkesedésnek és az áldozatkészségnek ezt a szellemét. Az a környezet — amellyel egyébként hazatérése után is sokáig kapcsolatban maradt — elhatározó befolyással volt egész életére. Ott lett szocialistává. Ott vált vérévé az internacionalizmus, a világ bármely táján jelentkező forradalmi mozgalmak iránti eleven érdeklődés és cselekvő szolidaritás. Ott tanulta, hogy az eszmék erejét és az ezekért küzdő harcosok egyéni kezdeményezését, önfeláldozását, hősiességét becsülje legtöbbre a mozgalomban. Ott találkozhatott először a parlamentarizmus és mindenfajta „etatizmus" teljes tagadásával. Egyszóval, ott bontakozhattak ki egyéniségének és szemléletmódjának azok a vonásai, amelyek megkülönböztették őt a magyar szociáldemokrácia ekkorra már kissé elpolgáriasodott vezetőitől. Roppant társadalomtudományi műveltsége mellett az egész lényéből sugárzó mély intellektuális meggyőződés és morális elkötelezettség ad magyarázatot arra a különleges tekintélyre, amely húszegynéhány éves korától haláláig és azon túl is övezte törékeny és valamiképpen „titokzatos" alakját a magyar munkásmozgalomban, a progresszió egész táborában — legfőképpen pedig a forradalmi hajlandóságú fiatal értelmiség körében. A nagy forradalmár tulajdonságai közül egy hiányzott csak belőle: a néptribuné. Nem volt jó szónok, beszédet talán egész életében nem tartott, legfeljebb tudományos vagy propagandisztikus előadást. Nem kedvelte a nagy, színpadias gesztusokat, húzódozott a nyilvános szerepléstől. Eszméit, terveit, csendem egyéniségének megfelelően, legszívesebben írásban, vagy szűkkörű, lehetőleg négyszemközti és kissé konspirativ jellegű beszélgetésekben terjesztette. Könyvtárban töltötte el egész életét, rajongott a könyvért, szüntelenül olvasott, mégis — amint Jászi Oszkár írja — ,,forradalmár hitvallása erösebb volt benne, mint tudományos törekvése . . . Tanulmányait mindig az a szempont vezette, hogy új fegyvereket szolgáltasson a munkásság osztályharcának". „A munkásság öntudatát kifejleszteni+ ez a szocialista pártok leg-, eredményesebb taktikája" — írta 1904-ben, „Pártfegyelem és egyéni szabadság" című cikkében. Ebben a mondatban rejlik a kulcsa egész életművének, bámulatosan sok irányú, de végeredményben mindig a fenti célra és az útjában álló akadályok lerontására törő tevékenységének. Ebben s nem a szervezési sikerekben, a választási eredményekben, a parlamenti taktikázásban vagy az államhatalom meghódításában látta a szocializmus győzelmének zálogát. „Mert az Emberiség házát valóban csak lassan és apránként, mert csak a végső emberi célra tekintő tiszta tudattal és jámbor, de félre nem vezethető, megvesztegethetetlen akarattal lehet megépíteni." Ennek a célnak a szolgálatába állította publicisztikai munkáját, amelyet 1899-től 1902-ig végzett a Népszavában és a még évekig általa szerkesztett Népszava Naptárban. Ezért indítja meg 1904-ben élete legnagyobb horderejű vállalkozását, Marx és Engels válogatott müveinek első magyar nyelvű kiadását — eredetileg füzetenként, hogy a munkások is megvásárolhassák. Ezzel a céllal kapcsolódik be a „Huszadik Század" szerkesztésébe, tartja előadásait a Társadalomtudományi Társaságban és a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában, írja tanulmányait, szemléit, könyvismertetéseit, számtalan magyar és külföldi folyóiratba. És — nem utolsó sorban — ennek érdekében küzd éveken át egy nyilvános közművelődési könyvtár (és könyvtári hálózat!) megteremtéséért, amelyet, alighogy 1911-ben létrejön, közvetlenül is a társadalmi és politikai harc szolgálatába állít. Hiszen az igazgatása alatt álló Fővárosi Könyvtár nemcsak az ország legmodernebb, nyugati mintára szervezett könyvtára lett, hanem a társadalomtudományi és politikai művelődés valóságos fellegvára, a baloldali szociáldemokraták, forradalmi munkások, galileista diákok, haladó értelmiségiek gyülekező helye. Egész nemzedék nevelkedett itt. Nem csoda, hogy a rendőrség rendszeres megfigyelés alatt tartotta, a reakció pedig mind gyakrabban támadta a régi Magyarországnak ezt a szinte egyedülálló kulturális intézményét. Történetírói mukásságát is az a törekvés hatja át, hogy emancipálja a munkásságot a hivatalos, nemzeti-romantikus történelemfelfogás befolyása alól, és — Magyarországon elsőnek! — marxista szellemben, osztályharcként ábrázolja a magyar múlt leginkább meghamisított fejezeteit; így például az 1437-es és az 1514-es parasztfelkelést, a 9