Budapest, 1968. (6. évfolyam)

12. szám december - Vitányi Iván: Szokolay: Hamlet

Nagy zenei eseményünk Szokolay: Hamlet A többes szám első személy (eseményünk), remélhetőleg, nem csak a budapestiekre vonatkozik. Mert Szokolay Sándor új operája — amelynek bemutatóját október 18-án élvezhettük végig az Operaházban — úgy érezzük, joggal néz a világsiker elébe. Nehéz lett volna jobb és nehezebb témát választania Szokolaynak Shakespeare Hamletiénél. A nagy drámaírónak ez a talán legnagyobb, de mindenképpen legtalányosabb alkotása megszületése óta izgatja az újra-alkotó művészeket, a kritikusokat, esztétákat és a nagyközönséget egyaránt. Ellentmondásos értelmezések jelentek meg róla, új és új rendezői koncepciók születtek meg, amelyek a mű más és más oldalát emelték ki. S a dráma valóban alkalmat adott erre: a belső és külső ellentmondások hatalmas sorát fogja össze egyetlen művészi egységgé. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a zeneszerzők eddig nem nagyon mertek hozzányúlni Shakespeare e remekéhez; vagy ha mertek, többnyire nem sok sikerrel. Csak kevesen gondoltak arra, hogy a mű lényegét az Elektra-Oresztész témával való kapcsolatából lehet megérteni. Hiszen — gondoljuk csak végig — az „alapszituáció" sokban azonos. A hős itt is, ott is trónbitorlóval áll szemben, aki megölte a királyt, nőül vette feleségét, kisemmizte a jogos örököst és zsarnoki uralmat valósít meg. Nemcsak a bosszú fegyvere fordul tehát ellene, hanem az igazságé is. De ez még csak a felület; azonosságot találunk a téma mélyebb rétegében is. Az Elektra-drámák erejét is az adta, hogy Elektrára és Oresztészre ném egyszerűen a vérbosszú várt, hanem ezzel a lépésükkel egy társadalmi fordulatot is végre kellett hajtaniuk (mint egyebek közt Marx is elemezte: az áttérést az anyajogú társadalomról a patriarchálisra). A kérdés tehát nem a bosszúé, hanem a társadalmi cselekvésé: az ember történelmében most először (az antikvitásban) élte át azt a lehetőséget, hogy tudatos tevékenységével átalakítsa saját társadalmi környezetét. Ezért az Elektra-drámák már az antikvitásban sem végződnek a bosszúval. Az igazi tragikus kérdés utána merül fel: érdemes volt-e, jogos volt-e? S az sem véletlen, hogy a modern feldolgozások is többnyire itt kulminálnak. Gyurkó László nemrég bemutatott nagyszerű Elektrájában teljes tragédiai élességgel vetődik ez fel: a bosszú művét kell-e folytatni, vagy a megbocsátás kompromiszszumával kell-e az emberibb élet lehetőségét megteremteni ? Nos, Hamlet az az Oresztész, aki mindezt nem a tett után, hanem már a tett előtt végiggondolja. Tudja és látja mindazokat a zsákutcákat, útvesztőket, amelyek az antik dráma hősei előtt a cselekvés végén megjelentek — s ezért úgy akar cselekedni, hogy elkerülje őket. Ezért hazug minden olyan beállítás, amely egyedül a tépelődő, határozatlan, habozó ember típusának megfogalmazását látja benne. Nem, a lenni vagy nem lenni kérdése: számára a tett értelmének és értelmességének kérdése. Mi tette Oresztészt Hamletté ? A modern kornak az a szerkezete, amelyet a művészetben legelőször talán éppen Shakespeare tárt fel: a társadalmi gépezet roppant differenciálódása és áttételessé válása, ezáltal a szituációk két- és többértelműségének állandósulása. Hamlet az az ember, aki tudja, hogy minden igenre van egy nem, és minden nemre egy igen, s akinek van bátorsága, hogy ezt ki is mondja. Lehet-e ebben a világban cselekedni? Shakespeare válasza épp azáltal katartikus, mert még mindig magában rejt egy kétértelműséget. Hamlet sohasem mond le a cselekvésről! S ha maga éppen a cselekvésben el is bukik, a tett igényét fenntartja bennünk. Miért kellett mindezt elmondanunk Szokolay operájával kapcsolatban? Azért, hogy elmondhassuk: a zeneszerző a mű igazi szellemét, igazi mondanivalóját ragadta meg. Színpadi műről van szó, egyáltalában nem érdektelen tehát, hogy Szokolay mennyire tudott a zene és a cselekmény eszközeivel egységes színpadi koncepciót kialakítani. Úgy érzem, hogy ez teljes mértékben sikerült neki. Úgy néztük, hallgattuk a darabot, hogy teljesen át tudtuk magunkat adni a dráma sodrásának. Hamletet és a hamleti kérdést állította előtérbe, s nem a másodlagos hatások útját kereste. S az a Hamlet, akit láttunk, az igazi Hamlet volt, a mai ember szemével szemlélve. Nem holmi habozó, kétségeskedő alak, hanem cselekvő ember, aki a tett hatékony módját keresi. Az operaszínpad bizonyos drámai akciók hatását még fokozza is. Szokolay (és hadd tegyük hozzá: a rendező Mikó Andrással együtt) élt is ezzel a lehetőséggel. Ilyen akció az apa szellemének megjelenése, amely prózai színpadon könnyen kelt mosolyt a mai nézőben, de az opera „légkörében" teljesen hitelessé vált (noha pontosan olyan szellem volt, ahogy azt a mesében elképzelik). Ilyen a színészek betétdarabja, s a vele kapcsolatos események. Szokolay mesteri kézzel állította ezt a jelenetet a drámai feszültség növekedésének csúcspontjául. A zene tömörítő, szervező erejével egyszerre új értelmet adott az ismert cselekmény-sornak. A zene: kiforrott, tiszta alkotás. Szokolay valóban „vérbeli" operaszerző, ez határozza meg zenei stílusát és nyelvezetét is. öt nem a stílus elemeinek feltalálása vagy kipallérozása érdekli elsősorban, hanem felhasználása; nem arra a dicsőségre áhítozik, hogy vadonatúj harmóniákból félelmetes pontossággal összeszerelt tornyokat emeljen, hanem inkább arra, hogy ismerve és tudva a legújabbat is, egyfajta áradó, de ízig-vérig modern muzikalitással, szíve szerint muzsikáljon. Az első fajta zenét „a másik tábor" gyakran nevezi spekulatívnak, a második fajtát triviálisnak (mondjuk ki csak nyíltan, nem érdemes kerülgetni a forró kását). Én úgy érzem, mindkét ítélet — ilyen sommásan — elhamarkodott. Mindkét fajta muzsikálásra szükség van — a maga helyén. S a Hamlet operai változata éppen az a hely, amely Szokolay megjelenésére várt. Ugyanakkor Szokolay zenéje letisztult és visszafogott. Ez talán saját öntörvényű fejlődését jelzi a Vérnász óta, de talán a különbséget is, ami a Vérnász és a Hamlet dramaturgiája között fennáll. Mindenesetre ahhoz, hogy ezt a lépést megtehesse, csökkentenie kellett a külső hatások arzenálját (a Szokolaynál korábban oly gyakori extatikus érzelemkitöréseket), és fokoznia kellett a zene belső kifejező erejét. S ez meg is történt. A nyelvezet szűkszavúbb lett, de kifejezésekben gazdagabb. A kompozíció szikárabb, de tömörebb. Mikó András rendezése a shakespeare-i és operai színpad követelményeit gyúrta egybe. Egyszerű volt, ahogy a modern ( és az eredeti) Shakespeare-játszás kívánja, de ugyanakkor nem nélkülözött némi barokk pompát sem (amit, úgy látszik, az operai közönség még elvár). Lehet vitatkozni azon, hogy ez jó-e. Én elfogadom ezt a megoldást, mert nem tartom hibának, ha a rendezés a nagyközönség igényeit is ki akarja elégíteni — ha ízléssel teszi. Az ízlést pedig itt Forray Gábor (színpad) és Márk Tivadar (jelmez) is biztosították. Ki volt használva tehát az operai színpad minden lehetősége (ez tette a szellem megjelenését hitelessé), de — mértékletesen. Maga a színpadi akció pedig ugyanazt a modern játékstílust követte, mint amit legutóbb Monteverdi Poppedjának bemutatója alkalmából üdvözölhettünk. Ugyanezt mondhatjuk a zenei kidolgozásról. Oberfrank Géza, aki a bemutatót vezényelte és az énekkart betanította, biztos kezű, példamutató munkát végzett, a nehéz zenei szöveget úgy tudta megszólaltatni, hogy magától értetődő természetességgel szólaljon meg. A zenekar az ilyen teljesítményeknél szokta megmutatni, hogy mit tud igazán. Ez alkalommal valóban a dráma főszereplőjévé vált. A szereplőgárda részletes méltatása nem a mi feladatunk már, napilapba kívánkozik. Említsük meg azonban, hogy mindkét szereposztásban egytől egyig kitűnő, átélt alakítást nyújtottak, méltóképp képviselve Operaházunk énekkultúráját és kialakuló új játékstílusát. Végérvényesnek tekinthető ez a stílus? Én is úgy vélem, hogy nem. Kialakítása mindenképpen eredmény Szokolay életművében, de nem teljes eredmény még. Megmutatta, hogy tud bánni az új eszközökkel, sőt jól, kitűnően tud bánni velük. De még nem anynyira, mint a korábbiakkal. Nagyra értékelhetjük, amit most tett és örülhetünk őszinte nagy sikerének. De megnyugvással tölthet el, hogy az út felfelé még belátható. Vitányi Iván 32 Fejes László felvétele